5. CSALÁDI ÜGYEK

Az mindenesetre kétségtelen, hogy a sors kényszerítő hatása folytán a formálódásnak be kellett következnie. Már az új uralom első megmozdulása is átalakító befolyással volt. Hirtelen, mintegy varázsütésre elvesztette fejét, mint a cenki szobor, amelynek ma csak alapja van már meg. Egy háború viharai nyomtalanul elsöpörték azt, ami az alapon nyugodott és ami azt betetőzte. Az alapot is kikezdte itt-ott az idő, kövek hullottak le, tartóvasak lazultak meg, de csonkán és eső-mosottan ma is ott áll és úgy ahogy tartja magát. Kérdés, hogy mi tartja össze. A tehetetlenség ereje, vagy valami régebben nem is sejtett népi közérzés? De egyelőre még megvagyunk.
Bizonyos pártatlansággal igyekszem szavakba foglalni azt, ami most következik. Ezek már családi ügyek, egy nép belső dolgai, amiről beszélni azért nehéz, mert én is ehhez a néphez tartozom. Családi ügyekben pedig az ember könnyen elveszti a tárgyilagosságot. Vagy túlságosan engedékeny, ami veszélyes, vagy túlságosan szigorú, amit nem bocsátanak meg neki. Ám nem leszek olyan, mint az a neves szász író, aki az egész brassói magyarságból csupán a vasárnap délutáni sétatéren hancúrozó cselédlányokat látta meg s a heti munka bilincseiből szabaduló vidámságukat fölényesen csak amolyan „egyértelmű örömnek” nevezte el. Pedig ez a vasárnap délutáni cselédkorzó nem is olyan utolsó látvány. A Székelyföld valamennyi viselete felcsillan itt a felvert poron átszűrődő fényben s a széles sorokban összefogózó cselédlányok száján ízes székely szavak szállnak ki Brassó közömbös levegőjébe. Délután háromtól este hétig a hatvanezer lakosú város ideküldi mindazokat, akiktől a brassói szász gyermekek jól, vagy rosszul, de mégis megtanulnak magyarul. Persze cselédek csak és a vasárnapi díszbe öltözött polgár nem szívesen nézi a falu betörését. Szívesen más helyre is telepítené e vasárnapi vidám gyülekezetet. De itt is, miként Brassóban mindenütt, a hely szelleme erősebb, mint a városi tanács akarata s a cselédkorzó nyugodtan virul tovább.
A gőgös szász patrícius unokája, persze, hogy némi megvetéssel nézi ezt a valódi falusi képet, hiszen Brassó magyarjai évszázadokon át a város jobbágyai voltak. A ma teljes jogú bolonyai polgárok szintén, noha Bolonya ugyanolyan idős, mint Brassó. Neve is ezt mutatja (Bolona— szlávul: nyílt mező). A város története sohasem volt a magyarok története, itt mindig csak a szászok történetéről beszél a krónika s a jobbágyok történetét mindmáig senki sem írta meg. A jobbágyok a falon kívül laktak és csak az volt a fontos, ami a falon belül történt. Az igazság végül is az, hogy a szász város becsületes és gondos földesúr volt. Jobbágyainak testét sohasem tartotta tulajdonának és régen beleegyezett abba, hogy a jobbágyság a munkát pénzzel válthassa meg. Így adóztak a Brassótól pár kilométerre lévő hétfalusi csángók is Brassó városának és emellett jó gazdák, ügyes kereskedők és vagyonos emberek lettek. Hétfalu ma már szinte Brassóhoz tartozik, egy köhögő, öreg vicinális köti össze a falut a várossal. A hét falu tulajdonképpen négy falu és háromfalu. A négyfalu most már teljesen egybeépült, csak éppen a községhatárt jelző táblák mutatják, hogy itt elvégződött Bácsfalu és kezdődik Türkös. Messziről csak a templomok tornya után lehet megkülönböztetni, hogy a falvak még ragaszkodnak önállóságukhoz és nem hajlandók várossá egyesülni, amelynek területe nagyobb volna, mint egész Brassó maga. A hét kilométer hosszú falun zötyögős, poros országút vezet keresztül, melyet a brassói autóbuszjáratok esős időben szinte alapjáig felszántanak. A magas növésű, ravasz tekintetű csángó csak vasárnap áll ki kőháza kapujába, hétköznap fuvara, vagy faüzletei után lát és a brassói szászok véleménye szerint üzleteiben sokkal kevésbbé lovagias, mint a székely.
Üzleti tekintetben a szászok nem szokták hagyni magukat, a csángók még kevésbbé, ennélfogva meglehetősen jó vagyoni viszonyok között élnek. Abban is hasonlítanak a szászokhoz, hogy evangélikusok. Azt azonban nem lehet tudni, hogy a szász reformáció, vagy a magyar hitújítás hatott-e rájuk. A vasúti vonal lefektetése után a csángó fuvarosok hirtelen kenyér nélkül maradtak, de Brassóval való kapcsolatuk máig sem szűnt meg. Ők is bejönnek Brassóba munkát vállalni, noha a brassói munkások legnagyobb része másünnen idekerült magyar. Brassó munkásnegyedei magyar szótól visszhangzanak. Nem szép negyedek ezek, alacsony házak, kezdetleges kapuk és kerítések találhatók itt csupán. Abból a garasonként összekuporgatott pénzből épültek, amit a gyárban, műhelyben, vagy üzletben dolgozó férfi és asszony saját szájától vont meg. Gyakorta nem is saját ez a ház, bérelt lakásban húzódik meg a házaspár, míg a gyerekek a nagyszülőknél maradnak Csíkban, Háromszéken vagy Udvarhelyszéken. Összefüggéstelen, zavaros tömeg ez, se a múlt melegsége, se a jövő vágyai nem kötik szorosabbra őket, csak éppen a nyelv az, ami elválaszthatatlan kapcsolatot teremt közöttük. Szegény és igénytelen népfelesleg, mely idegen helyen talált munkát és életet. Így képzelem valahogy az amerikai magyarságot, azzal a különbséggel, hogy az itteniek megőriznek valami el nem csitítható vágyat arra, hogy egykor falujukba visszatérjenek. Sokan követik is ezt a vágyat, de mások, különösen ha házat építettek, végkép brassóiakká válnak anélkül, hogy éreznék, mit tesz brassóinak lenni. Nem vesznek részt a város valódi életében, kint laknak a kültelkeken, a vasútvonalakon túl keletkező új városrészekben. A papot vagy az iskolát nem ők keresik fel, a papnak és a tanítónak kell értük mennie és a legtöbbször sikertelenül, mert messze vannak tőlük, testileg is messze és néha lelkileg még messzebb. Aki közülük szorosabb összeköttetésbe kerül a várossal, az az iparosságba olvad. A székelyek örök barkácsoló ösztöne Brassóban pompás területre talált. Itt mindig szükség volt a kézművesekre s az üres helyeket a Székelyföld népfeleslege csakhamar betöltötte. Az iparos egy nemzedéken túl már brassóinak számítja magát, de a munkás csak Brassóban él. Talán ez is egyik oka annak, hogy a magyarság a város arculatára nem nyomott számarányának megfelelő jegyet. Mégis jelentős ez az idevándorlás, mert Brassó szinte egészen biztos életlehetőséget nyújt a tőle északra húzódó Székelyföldnek. Hiába kísérleteznek a szász gyárak azzal, hogy csupán szász munkáskezet foglalkoztassanak, a szászság lassan csökkenő száma már nem képes a nagyipar fejlődő szükségleteit kielégíteni s a Brassóban egymás után felnövő gyárak kénytelen-kelletlen azt a munkásnépet fogadják magukba, amelyik éppen kéznél van. És hogy ez nem csak múló jelenség, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a környező szász falvak gazdasági cselédei szintén magyarok. Brassó egyes iparágai teljesen elmagyarosodtak, így például 122 magyar cipész mellett csak harmincnyolc a szász és román. És emellett magyarok Brassó cselédlányai, mint ahogy egykor magyarok voltak Brassó város jobbágyai is. Mindez azonban csak zavaros tömeg, nincs ami összetartsa. Háború előtt a megye hivatalnokai voltak az irányító felsőbb réteg. Ezt a réteget azonban nyomtalanul elsöpörte a változás s a fej nélkül maradt magyarság ma néha saját tagjait sem ismeri fel. Az úgynevezett értelmiségi réteg, az a pár orvos és ügyvéd, a kevés számú kereskedelmi hivatalnok, elvész a város soknyelvű lakosságában. Inkább saját osztályának tagjaival keres összeköttetést, mert velük érez értelmi vagy hivatásbeli közösséget. A brassói magyarok sohasem éreztek egységes és ösztönös indítékokat sorsuk irányítására és ez megint csak a hely szelleme, mi ellen harcolni úgy látszik kilátástalan. A bizonyíték itt fekszik előttünk, ez maga Brassó, amelynek épületei sehol sem tükrözik a magyar alkotó erő kifejezését. A belváros határozottan német, a Bolgárszeg határozottan román, de magyar városrész nincs. Vannak helyette hatalmas és kétségbeejtően stílustalan épületek, melyeket a századforduló lapossága és élettelensége hozott létre. Valaki ezt nyilvánvaló megvetéssel, a magyarok tulipános építkezésének nevezte, de azt hiszem, tévedett. Bár tulipános lett volna ez az építészet, de sajnos csak virágtalan és gyökértelen volt. Annyira gyökértelen, hogy az illető hivatal még a terveket is készen kapta saját központjától és nem az épületet kellett a helyi viszonyokhoz alkalmazni, hanem a helyi viszonyokat a szent és sérthetetlen tervhez. Mint hogyha csak készakarattal igyekeztek volna azt igazolni, hogy a brassói magyar csak jövevény és csak ideig-óráig van itt, mint hogyha igazolni akarták volna azt a zavaros és széteső állapotot, amelyben Brassó magyarsága ma is található és amelynek ellenszerét még egyelőre senkinek sem sikerült megtalálnia.

Következik: 6. Egymás között

Forrás: Erdélyi városképek. Révai Kiadás, 1936.