Egy figura csak azért jött létre a napilap-irodalomban, mert természetesen már létezik. A való életben, a társadalomban, a mi kis és rég nem fatornyos falunkban. Az illető meghökkentő dolgokat művel. Teljesen ésszerűtlenül viselkedik. Tulajdonképpen egy adrenalinista, aki ideológiai vagy kocsmai botrányhős ikertestvéreihez hasonlóan függ valamitől. Hitlertől vagy Sztálintól? Dehogy. Vodkától, kokaintól? Ez sem megy. Egyes egyedül az adrenalintól. És hogyan képzelhető el ez a függés? Csakis a vakmerő hülyeség határain túl. Hogy jobban megértsük: valaki saját házának elajándékozási papírjaival járkál, az összehajtogatott papiros sarka kilóg a zsebből, amolyan kihívása ez a sorsnak. A bianco csekként működő okiratot közjegyző hitelesítette, mint annyi minden kétes, egyenesen őrült dokumentumát a mindegy milyen, csak fizessen kérelmezőnek. Attól kezdve akármelyik percben elütheti az illetőt egy részeg autós, vagy menthetetlenül összeesik az utcán, akárcsak többi embertársa, utóbbiak viszont nem járnak időzített bombával a zsebükben. Az is igaz, Udvarhelyen nem az ilyen s hasonló hihetetlen epizódokért kellett kiköltözzenek otthonukból egynémely szerencsétlenek. Az adrenalinista nem korunk humánökörségének teteje, a múlt században s azelőttiben orosz rulettnek mondták az ilyesszerű játékot: a pisztoly tárát nem töltötték meg teljesen, csak annyira, hogy játszani is tudj saját haláloddal. Ujj a ravaszon, kattanás, te vagy az első, aki hallod, s mert hallod, most megúsztad. Lehet, a második vagy harmadik, saját halántékodra leadott lövés már végzetes lesz. Szerintem az úgynevezett székely virtus is az emberi magatartástörténet e rétegéből nőtt ki. Nem tudom, a mai diszkókultúrába beoltva él és virágzik-e, de fél évszázaddal ezelőtt bukaresti magyar hetilap riportere megfordult a felcsíki Jenőfalván meg a hozzánk közeli Máréfalván. Annyira nevezetes volt e két falu akkoriban hétvégi bicskás verekedéseiről. Nem mintha egyebütt nem vágták volna egymást, de meglehet, hogy ez a két település mindennél s mindenkinél jobban rászolgált a hírnévre. Mai idők virtusának, az adrenalinizmusnak hajmeresztő bizonyítékát láttam Spanyolországban. Egy Montserrat nevű középkori zarándokhelyet látogattunk meg. Ahhoz képest, hogy június volt, csípős, szinte zúzmarás kora reggelt fogtunk ki, ami egészen megszokott volt a felhők magasában. Az alattunk levő kétszáz méteres mélységet viadukt kötötte át, épp középtájon lehettünk, a ködben legfönnebb három méternyire lehetett látni, s amikor lenéztem a vattafehér, tömör semmibe, megborzadtam. A mellvédtől lefelé körülbelül két méterre, a szakadék legmélyebb pontja fölött korunk jellemző kéz- vagy névjegyét pillantottam meg. A graffitit. Amit csakis egyféleképp lehetett oda festékszórózni: ha a művésznek, akit az adrenalin egy percre sem hagy nyugton, valaki a bakancsát fogja innen, felülről, miközben ő elkészíti az opuszt, fejjel lefelé lógva a szakadék fölött. És nemcsak tartani kellett eközben, hanem munkája végeztével vissza is húzni, ami sikerülhetett, mert olyan baleseti hírt, miszerint gyanús körülmények között elpusztult kamasz vagy fiatal férfi zuhanástól összeroncsolódott holttestére bukkantak a szakadék mélyén, aki furcsamód még halálában is egy festékes patront szorongatott a kezében, sem előtte, sem utána nem olvastam.