Játék. Persze fel lehet magasztalni, nem is lehet másként, de ha elolvassuk Csathó Kálmán: Mi van a kulisszák mögött c. könyvét (1926), miután végignevettük, gyönyörködtük, élveztük belülről ezt a kívülről fantasztikusnak látott és irigyelt világot, rá kell jönnünk: egy nagy.nagy játék az egész. Felnőtt gyermekek véresen komolyan játszanak, de JÁTSZANAK, és ez benne az élvezet.

Ha nagyon messziről nézem, és én most már tényleg, mert nem vagyok benne már több mint két évtizede, akkora hiábavalóság és gyerekes és komolytalan – de milyen FONTOS! kiáltottuk. Már Shakespeare is szólt, hogy színház az egész világ. És vallja Picasso, hogy az Isten is művészt játszik, alkot, az ember is játszik, ezt örökölte Istenétől, és még az Úr Jézus maga is ott játszadozott a teremtés környékén, gyönyörködve az emberek fiaiban… mert gyönyörűek vagyunk!
Mi romlott el mégis? Ki rondított bele gyönyörű világunkba?
Hát a gonosz, akit letagad az ember mindig, mintha nem is volna, pedig ő az oka minden nyomorúságunknak a földön. És nem tehetünk úgy, mint aki nem vesz tudomást róla. Ő az, aki azért jött, hogy lopjon, öljön, aki hazudik, aki soha nem mond igazat, még akkor sem, amikor a Bibliából idéz.

De maradjunk a könyvnél, amit nemrég tettem le, végigélvezve azt a folyamatot, amit meglett komoly emberek űznek egy életen át, megszállottan, véres valóságként. Sok hűhó semmiért, mondhatni. Hiszen amit este a színpadon láttunk, pár óra múlva sehol. Szétfoszlik, mint a köd. Újra össze kell rakni, mint a Rubik-kockát. Beleálmodhatjuk mindazt, ami hiányzik az életünkből, eljátszhatjuk a boldogságot, de mindez csak játék, amit komoly emberek ugye nem művelnek. A komoly emberek bankokban, gyárakban dolgoznak, kézzel fogható dolgokat készítenek, gyakorlatiasak, hídakat, utakat, házakat, vasutakat építenek, felfedezik amit eddig még nem ismertünk, újabb területet vesznek birtokba a világból, ruhát készítenek, cipőket, eledelt, tisztaságot tartanak, lenyírják a füvet, felássák a földet, ellátják az állatokat – és mindezért hálát adnak Istennek, aki jókedvében megteremtette ezt a világot.
És este, miután a munkától elfáradt testüket tisztába tették, megfürödtek, szépen felöltöznek és elmennek a színházba. A lelkük épüléséért. Mert hogy annak is kell ám a táplálék! A kacagás, az intés, a tanítás, a mesékbe csomagolt tükörkép… Nem csak a szószékről hangzik az Ige, hanem innen is, mert a léleknek is kell a fürdő, az értelemnek a nevetés, a felüdülés…
Hát ennek a kohóját mutatja be nekünk Csathó Kálmán. Volt színházigazgató, író, aki 1881-1964 között élt, jogi egyetemet végzett, majd Berlinben színházi tanulmányokat folytatott. Párizsi tanulmányútja után Budapesten a Nemzeti Színháznál rendezőként, majd főrendezőként dolgozott. A Magyar Színház és az Andrássy úti Színház igazgatója lett 1940-ben. Írt színdarabokat, tanulmányokat, regényeket. Rendezett és remek írói humorérzékkel festi meg a mindenkori színházat – belülről. Kitárja a nézőknek, annak minden nevetségességével, nehézségével, összevisszaságával és tündéri mivoltával együtt. Jó olvasni. És jó tudni, hogy a világ lehető legjobb helyén gyakoroltam az isteni játékra termettségemet: a színházban. Ahol semmi sem az, aminek látszik, de minden, ami lényeges, meglátszik…
Hogy mekkora apparátus szükséges egy két és félórányi esti előadáshoz, micsoda készenlét, állandó jelenlét és szüntelen játszó kedv! Tessék csak alább, idesütni!

Nászta Katalin

---

 

Csathó Kálmán: Mi van a kulisszák mögött

/Részletek a könyvből/

A közönség nem is sejti, hogy ahhoz, hogy egy négy-öt személyes színdarab jó előadásban peregjen le előtte a színpadon, hány embernek hány heti megfeszített munkájára van szükség. A polgári képzelet fogvacogó rémülettel gondol a festett világ léha erkölcseire, romantikus ifjú kedélyek pedig kalandok termőföldjét sejtik a kulisszák mögött.
Mind a kettő tévedés. Ahol sok ember van, ott akad mindenféle fajta, de maga a színház élete ebben sohasem hibás. Ellenkezőleg: a színházi munkához kell a legnagyobb fegyelem, energia és kitartás. Egész kis birodalom az, amelyben azonban nincs, de nem is lehet alkotmányosság, hanem csak kegyetlen abszolutizmus. Ez a kegyetlenség a tehetségtelenekkel szemben kell, hogy érvényesüljön, akik aztán emiatt a tehetségeseket mindig azzal vádolják, hogy kegyencek, mert azt soha senki sem ismeri be önmagáról, hogy tehetségtelen.

*
Kezdő szerzők, vagy mondjuk így, kevesebb színházi rutinnal bíró szerzők darabját a direktor rendesen azzal adja oda a rendezőnek: »Húzni, amennyit csak lehet!«. Ez azt jelenti, hogy ki kell törölni a darabból minden henye részletet. Színpadon a legszebb dolgok is hatástalanok, ha nem tartoznak szorosan a cselekményhez, s ez az, amit gyakorlatlanabb szerzők nem igen akarnak elhinni, pedig van erre Rákosi Jenőnek egy klasszikus mondása: »Attól még egy darab sem bukott meg, ami kimaradt belőle.«.

*
A rendező az úgynevezett okos ember, akinek hivatalból annak kell lenni és akinek nem szabad a dolgába beleszólni, aki azonban beleszól mindenki másnak a dolgába. A direktorral aztán neki szoktak harcai lenni, ami már rendesen a szereposztásnál kezdődik, mert a rendezőt csak a művészi szempont vezeti, míg a direktor sokszor kénytelen egy kicsit politizálni. Vagyis engedni más tekinteteknek is. Neki arra is kell nézni, hogy minden színésze foglalkoztatva legyen, arra is, hogy némelyik művészt túlságosan meg ne terhelje. Előfordul, hogy egy-egy amúgy is bukásra szánt darabot vagy reprízt, amitől nem sokat várnak, arra használ fel az igazgatóság, hogy szerephez juttasson oly tagokat, akik nem tartoznak a kedvencei közé és akik, ha szíve szerint osztotta volna ki a darabot, sohasem juthattak volna valamire való szerephez. Az ilyen kiosztást fenevadak etetésének nevezik a színházak körül, ha ugyan még divatozik. Okos direktor nem csinálja, mert a fenevad ilyesmivel úgy sem lakik jól, a színháznak pedig árt a dolog.
Egy ilyen alkalommal kérdezte a keserű szarkazmusáról híres néhai Mátray bácsitól egy fiatal színész, aki váratlanul egy új darabnak a címszerepéhez jutott:
– Béla bácsi! Milyen darab ez? Olvasta?
Az öreg úr vállat vont.
– Milyen darab? Maga játssza a főszerepet, és én rendezem. Ebből gondolhatja, hogy milyen darab. Hát olyan!

*

Mikor a rendező a díszletterv vázlatával és a szükséges kosztümök jegyzekével elkészült, felkeresi az igazgatót és azt kérdi: Mennyit szabad költeni? Erre természetesen az igazgató mindig azzal a készenlétben levő mondással felel: »Egy krajcárt se, hiszen van minden«. A rendező azonban ilyenkor szintén egy gyakran elmondott mondatot mond, amely így hangzik:
– Nincs bizony nekünk hozzá semmink a világon és amink van, az is rongyos!
Ennek az előrebocsátása után kezdődik meg rendesen a részletes tárgyalás arról, hogy mi kell mégis… okvetlenül. A rendező, hogy saját fantáziáját utolérje, mindent újat szeretne; a direktor mindent régit, hogy pénzbe ne kerüljön.
Hosszas vita után valahogy mégis kiegyeznek: a főbb szereplők kapnak új ruhát, az erdőt régi díszletből kell összeállítani, a várudvart meg kell próbálni egy régi díszlet kiegészítésével kiállítani, a trónterem… no jó, hát a trónterem lehet egészen új.

*

Első próba az olvasópróba. Művészi szempontból elengedhetetlen fontosságú, mert az elmélet szerint szerző és rendező a darab felolvasásának kapcsán itt szokták a szereplőkkel az előadásra vonatkozó vezérmotívumokat megismertetni. Ez, mondom, az elmélet. A gyakorlat azonban egészen más, mert a színész nem kíváncsi a vezérmotívumra, hanem azt mondja: »Mi közöm nekem ahhoz, hogy mit ugatnak a színpadon, ha én nem vagyok ott?« És ebben a meggyőződésben képes rá, hogy nyugodtan otthagyja az olvasópróbát a második felvonás után, amelyben szerepe elvégződött azzal, hogy párbajban súlyosan megsebesítette az ellenfelét. Nem érdekli, hogy belehalt-e az ellenfél a sebébe, vagy kigyógyult, de képes arra is, hogy csak a második felvonásra érkezzék, ha az elsőben nincs szerepe és egyáltalában nem kíváncsi rá, hogy ezeket a szavakat: »Grófnő, Ön parancsol és én híven engedelmeskedem«, az anyósához intézi-e tulajdonképpen, vagy ahhoz a nőhöz, akinek férjét az első felvonásban elmondottak szerint, orozva megölte.
Az olvasópróba manapság olyan tiszteleti ünnepélyféle, aszerint, hogy a szerző milyen pozíciót foglal el a színházi világban. Befolyásos szerző olvasópróbájáról senki sem marad el, megjátssza az érdeklődő lelkes résztvevőt, mert meg akarja nyerni a befolyásos jóindulatát és tapsol, sőt éljenez a felolvasás végén, mint az őrült, tekintet nélkül arra, hogy figyelt-e, vagy tetszett-e neki, amit felolvastak.
Idegen daraboknál az olvasópróbát, vagyis a darab felolvasását az úgynevezett összeolvasó próba szokta helyettesíteni, ez abból áll, hogy a darabot nem egy ember olvassa fel, hanem maguk a színészek, ki-ki a saját szerepét, végszavak szerint figyelve, hogy kire mikor kerül a sor, mialatt a rendező és súgó – mindkettő a saját példányából – figyelemmel kíséri, hogy nem csúszott-e be valahol hiba a szerepekbe, vagy nem maradt-e ki belőle valami, amit aztán kijavítanak, vagy helyrepótolnak.
Minthogy az ilyen összeolvasások alkalmasak rá, hogy a darabot megismerjék belőle a szereplők, a legtöbb színháznál ez az olvasópróba legszokásosabb formája. Az olvasópróbákról egyébként az a színészbabona, hogyha a darab az olvasópróbán sikert arat és tetszik a színészeknek, akkor megbukik. Ha viszont a színészeknek nem tetszik, sikere lesz a közönség előtt. Hát kérem ez nem mindig igaz, mert bizony meg tud bukni csúnyán az olyan darab is, amelyik nem tetszik a színészeknek.
Olvasópróbákon különben nem igen szokott történni semmi olyas, amit érdemes lenne fölemlíteni. A Nemzeti Színház öreg tagjai mindössze egy olvasópróbát emlegetnek és pedig azt, amelyiken kisült, hogy egy francia darabban a Lánczy Ilkának kiosztott egyik szerep nem női, hanem férfialak.
Nagy blamázs volt és nagy nevetés lett belőle. Ma sem lehet tudni, ki volt a hibás: a direktor-e, akit még így, évek múlva, a sírjában sem akarok azzal a gyanúval illetni, hogy nem olvasta a darabot, vagy pedig a titkár, aki az igazgató szerint véletlenül elhibázta a dolgot a szereposztó könyvbe való beírásnál. Akkoriban olyan rosszul ment a színház és annyi új darabot volt kénytelen játszani, hogy azon sem lehetett volna csodálkozni, ha a .megszorult igazgató saját magáról sem tudta volna, hogy fiú-e, vagy leány, nemhogy egy színpadi figuráról.

*

Mindez azonban, amit eddig láttunk, csak előkészület volt az igazi színpadi munkára, ami a rendelkező-próbával kezdődik. A rendelkező-próbán nincs rendes díszlet, hanem az alaprajz szerint alacsony falakkal jelzik a színfalat és ajtókeretekkel az ajtók állását, a bútorokat külön erre. a célra szolgáló ócskaságokkal. A rendező ilyenkor a színpadon ül egy kis asztalnál, háttal a nézőtérnek. Előtte a rendező-példány. Másik kis asztalnál ugyanígy a súgó.
A színpad két oldalán egy-egy ügyelő áll a vezérlappal. Ha a szerző kezdő ember, rendesen ott fészkelődik ilyenkor a rendező mellett, egy széken. Ő izgatott egyedül, más mindenki álmos. Megszólal a csengő. A rendező szól: »Kezdjük! Tessék! Mihályffy te kezded. «
Mihályffy Béla megjelenik, kezében a szereppel és kérdi: »Jövök vagy benn vagyok?«
– Benn vagy, – feleli a rendező. – Ott ülsz a trónlépcsőn és szundikálsz.
Egy pár másodperc szünet, aztán belép Mária. Ligeti Juliska!
Ligeti Juliska ott ül az ügyelő-pultnál, de amint a nevét említik, már felugrik.
– Hol jövök?
– Jobb második ajtón, kérem! – feleli a rendező. – Át akar menni a színen, a bal első ajtónak tart, de mielőtt még a színpad közepére érne, észreveszi a lépcsőn szunyókáló alakot. Megáll, majd közelebb megy hozzá, megismeri és aztán szólal meg.
Ligeti Juliska mindezt pontosan beleírja a szerepébe, azután olvasni kezdi a mondókáját. Mihályffy megszólal:
– Reagálok én erre?
– Felébredsz és egy pillanatig álmosan és bután nézel rá!
– Az nehezen fog menni, – véli Mihályffy.
Ezen mosolyogni illenék, de rendező a próbán sose mosolyogjon. Most se teszi, hanem kopog a ceruzával és azt mondja:
– Ne viccelődjünk! Tessék csak pontosan beírni és megjegyezni mindent.
Mihályffy erre azt gondolja magában: »Jaj, de nagyképű ez a rendező!« De mert ő viszont kedves ember, beletörődik a dologba és szót fogad. Veszi a ceruzáját és elkezd írni. Ligeti közben olvassa a mondókáját. Mikor a közepére ér, a rendező megszólal:
– Mihályffy, te erre a végszóra: »Az én uram bizony nagyon goromba
ember«, felállsz és előre jössz balra. Otthagyod az asszonyt, aki lassan utánad megy.
Ezt is beírják, sőt meg is csinálják és így csinálnak végig minden helyváltoztatást, játékot rendezői utasításra és mindent beírnak a szerepbe. Azaz, hogy így kellene lenni, de már a harmadik szereplő, akinek be kellene lépni, nincs jelen.
Az ügyelő harsányan kiáltja: »Melinda belép«.
Melinda azonban nem lép be. Jó tíz percnyi késés után lihegve érkezik meg a művésznő. Szó nélkül beront a színpadra, szerepében már fellapozta az ügyelő segítségével azt a helyet, ahol éppen folytatnia kell és folytatja a mondókáját. Mikor azonban a másik szereplőre kerül a sor, félhangon kezdi magyarázni a rendezőnek:
– A villamos elakadt.
A rendező vállat von.
– Majd a törvényszék előtt beszéljen!
Ez azt jelenti, hogy nincs kegyelem, a művésznő késését feljegyzik és a színházi törvényszék kiszabja rá a nyugdíjalap javára fizetendő pénzbüntetést, amelyet percek szerint, az egyhavi fizetés bizonyos hányadában állapít meg a színházi törvénykönyv.

*

Legemlékezetesebb köztük számomra az a hölgy, akin egy olyan kis szoknyácska volt, mint egy zsebkendő és unatkozva cigarettázott a szalon sarkában, s aki, amikor bemutattak neki és megtudta, hogy ki vagyok, mély, érzéstől áthatott hangon mondta:
– Irigylem, hogy ott élhet, abban az izzó levegőben!
»Abban az izzó levegőben!« Magam előtt láttam abban a percben a köhögős súgót, a rosszkedvű ügyelőt, a krákogó színészeket, álmos színésznőket, amikor reggel, egynegyed tízkor próbára kezdenek gyülekezni a félig világított színpadon. Össze-vissza díszletek, föllocsolt padló, szemét, pecsétes munkaruhában lődörgő díszletező munkások, káromkodó színpadmester, és a háziszolga, amint a parolin-fecskendővel harcol a por ellen, amit a kora reggel óta tartó díszlethurcolással és szőnyeggöngyölgetéssel felvertek. Óh, hogy »izzik« a levegő ilyenkor ott a színpadon! S akik ott a reggel prózai ködében álmosan, gyűrötten összejönnek munkára, a kötelesség parancsából, – óh, de ki tudnak egymásból ábrándulni. Óh, de alaposan és óh, de örökre! A színpad minden illúziókeltő eszköze sem bírja feledtetni többé ennek a mindennap megújuló, próbakezdő hideg zuhanynak a kijózanító hatását, ami talán éppen azért olyan erős, mert azokról mos le minden hazug színt, akik estéről-estére a szerelem mindenhatóságát hirdetik a közönségnek művészetük minden erejével, tehetségük egész tárházával.
De jó, hogy ezt a közönség nem látja! Be jó, mert de sokat veszítene a színházért való rajongásból! És talán okosabb is volna erről nekem hallgatnom, és valószínűleg el sem mondanám az egészet, ha nem tartanék attól, hogy a színházi intimitások iránt való érdeklődés nem a színművészetnek, az ember-ábrázolás misztériumának tiszteletéből táplálkozik, hanem ugyanabból a félreértésből, amely hamiskás mosolyt csalt az én hajdani kollégáim arcára, és amely annak a szalondémonnak a hangját megrezegtette annak idején, mikor az izzó levegőt irigyelte tőlem.
Oh igen! A szerelem csodálatos égi ajándék, amely néha még ebben az illúziórontó környezetben is ki tud virágzani, ha nem is olyan sűrűn, mint egy bankban, ahol mindennapi eset, hogy a levelező úr addig nézi a gépírókisasszonyt, amíg össze gyönyörödnek.
A színészetnek azonban ehhez semmi köze sincs és balhit az, hogy a színpadon izzik a levegő.
Azaz, hogy igen! Izzik ott a levegő! Csakugyan izzik, de egészen mástól, mint amit a színész-intimitásokkal kereskedő pisták sejtetnek a színházi reklámlapok olvasóival. – Izzik a tehetségek munkalázától és művészi becsvágyától. És izzik a művészi hivatásban való szent hittől, amit minden magyar színész, aki méltó erre a névre, ott hordoz a lelkében. Minden magyar színész, akinek templom a színház, amelybe áhítattal lép és oltára a színpad, ahol áldozik, de egyben: csatatér is, ahol naponta megújuló harcot vív zengő magyar szóval egy maroknyi nemzet fennmaradásáért.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ