6. EGYMÁS KÖZÖTT

A más városból idekerült ember, aki a magyarokat, vagy pontosabban kifejezve: magát a magyarságot keresi, csak tétován baktat egyik helyről a másikra. Emberekkel beszélget, üzletek felírásait olvasgatja és csakugyan talál is magyart, de olyant alig, amit magyarságnak lehetne nevezni. Jó ideig próbálkozik, kutat s a végén kétségbeesetten vallja be, hogy minden próbálkozása hiábavaló. A magyar tömegnek sem arca, sem alakja, sem biztosan kitapintható körvonala nincs. A ravasz brassói magyar mosolyogva nézi e kínlódást, talán még kacsint is egyet társára, de nem segít az idegennek. Rajta sem segített senki, az Isten jó s az idegennel majd csak történik valami, ő maga el van foglalva saját komoly ügyeivel, azt hallotta például, hogy a Vár-utcában jó és olcsó bort mérnek, esetleg az ipartestületbe siet, egyet vagy mást megtudni, avagy talán elgondolkozva vakarja a fejét, mert holnapután árverést tűzött ki ellene az adóhivatal. Estefele a tétova idegen zavarodott szívvel nézi a Kapu-utca egyre sűrűbbé váló fényreklámjait, az idevaló magyar pedig szépen hazamegy, bekapcsolja a rádiót, vagy szombat este, minden élvezetek csúcspontjaként moziba siet. Mozi után néha esetleg „társasággal” korcsmába, kávéházba megy, kinek-kinek ízlése szerint, csendesen borozgat és a várható pénzügyi lehetőségekről beszélget. Ez a társaság azonban nem az a társaság, amit más városban érteni szoktak ezalatt. Itt nincsenek összetartozó klikkek és összefogó érdekek. Összeverődnek, szétszóródnak az emberek a véletlen nyomása alatt, talán még eszméket is cserélnek, de nem érzik szükségét annak, hogy eszméket cseréljenek. Itt senki sem kíváncsi az úgynevezett véleményekre. Az élet komoly dolgait már úgyis megformulázta magában mindenki s kevéssé valószínű, hogy ezeken a komoly dolgokon üres fecsegéssel változtatni lehetne. A józanság egyedüli ellenszere nálunk a bor és a sör. Aki pár órára meg akar szabadulni gondjaitól, az ezekhez folyamodik, nem pedig holmi fellengzős ábrándokhoz, amiket először meg sem lehet érteni, másodszor pedig feleslegesek. Ami fontos itt, az az élet valósága és kézzelfogható oldala. Miért jön Brassóba az ember? Feltétlenül azért, hogy pénzt keressen és ha már Brassóban született, akkor gyermekkorától kezdve azt a levegőt szívja be, ami egyenesen e pénz keresésére utal. Nem hiba ez, inkább erény, de olyan erény, mely sokkal jobban szétválaszt, mint összeköt, sokkal jobban eltávolít, mint összehoz. Aki pénzt keres, az magának keresi és a brassói magyarok nem nagyon bőkezűek, ha közcélokról van szó. Közcélok pedig nem is igen akadnak, mert közcélokhoz egységes gondolkozás és talán egységes irányítás is szükséges. Brassóban azonban valójában nincs, ami irányítson, mert amint mondottam, itt nincs fej, ami mások helyett gondolkozzék.
A test nem igen gondolkozik, inkább cselekszik és cselekedni azért tud még, mert meglehetősen erős. Brassó magyarságának teste kézművesekből és kisiparosokból áll. Sok éve már, hogy a szász mesterek helyét lassan, de biztosan elfoglalja a magyar kézműves. A szászok vagyonosodása egyenlő erővel hatott életük teljesebbé válására és számuk lassú, de kikerülhetetlen csökkenésére. Az ősi műhelyek egy nemzedékről a másikra megürültek, az egyetlen fiú már nem szívesen folytatta apja „durva” mesterségét s mikor az ősz mester őseihez költözött, a műhelyben egy Székelyföldről idekerült még harisnyás kézműves ütött tanyát. A céhek megszüntetése csak gyorsította ezt a folyamatot, a szabadverseny legyűrte a gyengébbet és felsegítette az igénytelent. Kilencven év alatt a brassói magyar kézművesek száma megháromszorozódott, velük együtt a román kisiparosság is nőtt számban, de a magyarokat utolérni nekik sem sikerült. Ez a kisiparosság alkotja a brassói magyarság tulajdonképpen vett magját és törzsét. Az ő akarata érvényesül mindabban, amit társadalmi megmozdulásnak tekinthetünk. Nem nagyszabású dolgok ezek, ilyenhez átfogó szellem és messzébb-tekintő gondolat kellene, ez pedig hiányzik belőle, de abban a körben, melyet számára a sors kirendelt, meglepő erővel és meglepő szabatossággal cselekszik és feltétlenül demokratikus.
Brassó sohasem ismerte azt az osztályszellemet, amelyet más városok oly kirívó élességgel leheltek magukból. Itt talán sohasem voltak nagyságos urak, hanem mindig csak tekintetesek, akiknek osztálygőgje egyenlő volt a semmivel. Már amennyiben ez az osztálygőg felfelé irányult. A brassói kisiparos nem is képzel magánál nagyobb urat, ha kisebbet el is tud képzelni. Az úgynevezett úriember fogalom Brassónak mindig ismeretlen volt. Vannak persze egyes háborgó lelkek, akik a dolgoknak ilyen alakulásával nem bírnak megbarátkozni. De ezeket Brassó kiveti magából, vagy legalábbis mosolyogva tér felettük napirendre, mint akik időszerűtlenül és nevetségesen kapkodnak az idő régóta elforgott kereke után. Nem éppen bővérű és tág demokrácia ez. Van benne valami zárt és fárasztó kicsinyesség, különösen azoknak fárasztó, akik egy lépéssel túllátnak a mindennapi életre megszabott kereteken. De a brassói kézműves határozottan és biztosan mozog a megszabott keretben. Iparát és üzletét becsületes biztonsággal vezeti, ebben sokat tanult szász polgártársaitól. Tőlük tanulta el talán azt a nyugodt és magabízó öntudatot is, amely a brassói magyart némileg megkülönbözteti más városok magyarjaitól és hogy a szászokra ismét visszatérjünk, tőlük tanulta el az egyesületek szeretetét is, amiről még később szólok egy pár szót. Persze azért nincs meg bennük a szászok acélosan összefogó ereje, de öntudatos gondolkozásukat elégszer bebizonyították azzal, hogy Románia egyetlen kisiparos képviselőjét minden választás alkalmával bejuttatják a parlamentbe. Ez a képviselő pedig véletlenül szintén magyar. Társadalmi vágyaik nem igen terjednek túl egy vasárnapi fekete öltönyön és egy magas keménygalléron, amellyel büszkélkedve jelennek meg a vasárnapi istentiszteleten, leginkább a református templom karcsú-tornyú, alig harmincéves épületében. De még a vallás sem adhat nekik teljes és zavartalan közösségi érzést, mert a brassói magyarságtól távol van a szászok vallási egysége. A mi iparosaink reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok és ez a megoszló vallási élet egyben megoszló társadalmi kereteket is teremt. Voltak kísérletek, hogy ezt a szétforgácsolódást áthidalják valahogy. Eleinte az egyházi vezetők rendeztek hetenként megújuló majálisokat és hetenként lezajló bálokat, amelyeken vallási különbség nélkül rendszerint ugyanaz a közönség vett részt, míg aztán egyszer a rendezők fejében megvillant az ötlet, az hogy a Honterus-ünnep mintájára „magyar nap”-ot rendezzenek. Egy-két évig sikerült is a dolog és talán ez vetette volna meg az alapját a brassói magyar társadalom fokozottabb közösségének. De nyugtalanabb idők jöttével a városi tanács úgy találta, hogy a falvak résztvevőivel tarkított zenés felvonulás megzavarja a brassói utcák vasárnapi forgalmát és ezért a magyar nap felvonulásai elmaradtak. Ami megmaradt belőle, az a zöldben lezajló majális. A zöldet pedig a brassói polgár egymagában is pompásan tudja élvezni és nem igen hajlandó pár kilométert gyalogolni csak azért, hogy a városon kívül jó ismerőseivel összejöjjön, ha még az az öröme sincs meg, hogy a rendezett sorokban való ünnepi menetelését a későn kelő polgár végignézi főtéri ablakaiból. Pedig ez a felvonulás a magyarok nem éppen rendszerető természetéhez képest elég szép volt. Szépek voltak a fehérbe öltözött iskolásleányok és a régi hímzett zászlók mögött menetelő fiatal gimnazisták, akiknek arcán vidáman csillogott a tavaszi nap és a pompázó életöröm.

Következik: 7. Alma Mater

Forrás: Erdélyi városképek. Révai Kiadás, 1936.