Ha tudnám mikor mondom ki az utolsó szót… Sokszor elképzeltem, ha meghalok, előtte mindent elmondok majd, amit az életemben nem tudtam vagy nem akartam, vagy nem hallgattak meg. Mert akkor biztosan meghallgatnak. Aztán rájöttem, hogy már késő lesz akkor. Már a másnap is késő, amit nem mondtál el aznap. Először is: nem tudom, mikor következik be az a pillanat, lesz-e elég időm, ott lesznek-e mellettem, akiknek mondani akarok valamit, stb. És ha addig nem érdekelte őket, miért gondolom, hogy akkor mégis? A haldoklóval szembeni tisztelet? Hátha tud valamit már, s elmondja nekünk, mielőtt meghal, hogy mi vár odaát? Senki nem tudja, milyen állapotban éri utol a halál.
Mikor nagyanyám meghalt, még fiatal lány voltam. Ő volt az első halottam. A kórházban rám bízta apámat, hogy vigyázzak rá. Csont és bőr volt már, az erős szíve nem hagyja meghalni – mondta az orvos. Zavarban voltam az ágya melletti széken ülve. Nem én voltam a kedvenc unokája. Valószínűtlen volt, hogy elmegy. Már Sepsiszentgyörgyön voltam, ott ért a hír. Nagyapám zenés temetést rendezett, elhúzatta a cigányokkal a kedvenc nótáját. Szomorú voltam.

A temetések általában nevetésre ingereltek. Tudtam, hogy ez az élet legszomorúbb eseménye, és ilyenkor illik bánatosnak lenni. Csak nekem az illik-kel mindig meggyűlt a bajom. Mintha viszketni kezdtem volna, levakartam magamról a kötelező viselkedési normákat. Ilyenkor vettem észre a legtöbb visszásságot, a dolgok a fonákjára fordultak és mindez nagyon ingerelte a rekeszizmom. Alig tudtam visszatartani. Persze, könnyű volt nekem, nem rokon volt, akinek a temetésén az ellenállhatatlan nevetés ki-kibugyogott belőlem. Furcsálltam is, miért pont ilyenkor ér utol? Ilyen nevetséges a halál? Vagy már akkor sejtettem valamit?

Apósom temetése megviselt. Egy éve voltunk házasok, mikor bekövetkezett. Főleg a férjem miatt voltam szomorú. Anyósom olyan igazi látványsiránkozást csapott, mint régen falun a fogadott siratóasszonyok. Azóta sem találkoztam ilyennel. Nyomasztó volt, a jövőmet illetőleg. A szobában ravatalozták fel, három napig ott feküdt a holttest. Anyósom ült mellette, talpig feketében egy széken és jajveszékelt. Sorban jöttek a részvételők, számomra mind idegenek, együtt sírtak, panaszkodtak, jajgattak. A férjem, szerencsére sokkal csendesebb volt. Csak hallgatott, és némán intézkedett. Én elképedtem ettől a gyászolási módtól. Irtóztam.

Sokáig nem voltak halottaim.

Jóval később, apám halálát valahogy megéreztem. Már itt éltem Magyarországon, mikor kórházba került Kolozsváron. Pánikba esve hívtam fel telefonon és mondtam el neki az üdvösséggel kapcsolatos tudnivalókat, újból. A színház portájáról beszéltem, a kapus döbbenten nézett, de nem érdekelt. Az apámról volt szó! Sok levelet írt nekem az utolsó időben, bűnbánóak, vallomásosak voltak, mint aki érzi, hogy már nincs sok hátra. Az utolsó szó jogán…, hogy ne maradjon benne, és ne maradjanak bennem megválaszolatlan kérdések.
Telefonbeszélgetésünk után két héttel halt meg. Nem voltam szomorú. Tudtam, hogy hitt, utolsó nap, vasárnap úrvacsorai istentiszteleten vett részt a református templomban. Ebéd után leült a tévé elé, és hátracsuklott a feje. A felesége mesélte nekünk, a következő, anyánk után, akitől közös gyermekük is született.
Azon gondolkodtam, mi történne, ha imádkoznék érte és felkelne a koporsóból. Micsoda ribillió támadna! És ettől jobban féltem, mint attól, hogy feltámadna. Arra is gondoltam, mi van, ha mégsem támad fel az imádságra? Micsoda blama lenne. Aztán megnyugtattam magam, hogy én mindent elmondtam neki akkor telefonon, nem rajtam áll vagy bukik a mutatvány. Anyám bolondnak is tartott. A koporsó nem volt lezárva, az arca beesett volt, de szép. Ő nem volt benne a testben, ez egyértelmű volt. Valahol esetleg a koporsó fölött? Úgy gondoltam, lát minket, és már mindent tud, már nem őt kell sajnálni, hanem minket. Anyám sírt. Pedig elváltak negyven éve. De neki ő volt a férje, a gyermekei apja. Elismeréssel beszélt apám második feleségéről, akinek volt türelme hozzá.

Az utolsó szó jogát azoknak adják meg általában, akiket halálra ítélnek, vagy csak simán elítélnek, és védekezésképpen még elmondhatja a magáét, bár már semmi értelme. A büntetést kiszabták. Az utolsó szónak ekkor nagyobb jelentősége van. Üzenet a hátramaradottaknak. A hősök daliásan, félelem nélkül szoktak meghalni, és még az utolsó szavukkal sem bánnak meg semmit, hanem üzennek a még élőknek.

Egyszer olvastam egy történetet, amikor a kivégzésre kísért áldozat mögött ott baktatott a pap, aki mondogatta az utolsó ítéletről, az evangéliumról szóló igazságokat. Ezeket hallva az elítélt, döbbenten fordult hátra: Ön ezt mind hiszi is? – kérdezte a paptól. Igen – hangzott a válasz. Mire az elítélt így felelt. – Ha én ebben olyan biztos lennék, térdig lejártam volna a lábam, hogy elmondjam mindenkinek.

Ma azt hiszem, hogy az utolsó szó jogán mindenkitől bocsánatot kérnék, akit valamilyen módon megbántottam. Tehermentesen szeretnék átkerülni a túloldalra, hogy ha repülni kell – mert kell – ne legyenek súlyok rajtam. De nem tudom, mikor következik be ez a pillanat, így hát mindig résen állok.

Most kérlek, bocsássatok meg, ha bármikor, bármivel megbántottalak titeket.

2017-09-17

1. znorovszky Ildikó:
   2017. szeptember 21. 09:30

   Kedves Kati!Ez egy k-va jó írás gratulálok!Nekem sajnos már majdnem mindenkim meghalt akit szerettem,bennem nagyon mély a gyász és már sírni sem tudok.Istenhez fordulok mikor csak tehetem van amikor segít!Puszillak Ildikó

2. Nászta Katalin:
   2017. szeptember 21. 10:14

   Köszönöm, Ildikó! Én is ölellek téged