Utoljára a római futballpályán győztem, de ezt nem vettem észre. Késő este hallottam az uccán, hogy milyen fényes diadalt arattam, mialatt gyanútlanul ültem otthon. „No igen”, – mondtam lelkesen és másra gondoltam. Pedig őszintén „kollektív” lény vagyok és a közügyek jobban érdekelnek sokszor, mint magánügyeim. Alig egy héttel később Szent-Györgyi professzor megkapta a Nobel-díjat. Az egész ország örült és én is örültem, fenntartás nélkül feloldódva ebben a közösségi érzésben, mintha valami személyes szerencse vagy meg-tiszteltetés ért volna…
*
A régóta esedékes magyar Nobel-kitüntetés soha jobbkor nem jöhetett volna és nem érhetett volna alkalmasabb embert. Jobb így, mintha író kapta volna: az irodalom ma – csekély kivétellel – sajnos, egyre közelebb áll a kábítószer-kereskedelemhez, mint a vitaminkutatáshoz. Ha pedig nem: könnyen kikezdhető és üldözhető. A Nobel-díjas magyar tudós helyzete biztatóbb, világítóbb, bátorítóbb. A C-vitamin, melyhez legnagyobb felfedezése fűződik, a skorbutot gyógyítja, a P-vitamin pedig, melyet egyedül neki köszönhet a világ, a vérzékenység bizonyos eseteit. Senki sem fogja felelősségre vonni, hogy miért kutat ilyen irányban, senki sem fogja a szemére vetni, hogy elfogultan támadja a betegségeket, senki sem fogja üldözni, amiért „tendenciózusan” figyelmen kívül hagyta, hogy a skorbutnak és a vérzékenységnek vannak „jó oldalai”, sőt, „érdemei” is. Ilyen veszélyek nem fenyegethetik: szaktárgyának és világtekintélyének kettős immunitása védi és vele együtt, rajta keresztül védi az elvet, a kutatás szabadságának oly sokszor és sokfelől veszélyeztetett elvét. Ünneplik, lelkesednek érte és ki tudja, egyszer talán még tanulnak is tőle. (Búcsú az értelemtől, 1937. november 7.)

Folytatjuk