Óvatosan körülnézett. Hiába, meg kell kísérelni. Ervin három napja influenzás és ki tudja, mikor vetődik újra ide semleges hajó. Vigyázat… Egy teherautó közeledik, de nyomban elhalad mellette. Az egyik raktárház csukott kapuja előtt, hátát a falnak vetve bóbiskol egy csupaszképű, orosz legény. Két idősebb japán civil befordul a sarki teaházba. Katonának, tengerésznek, nyoma sincs. Hosszan beszívja a levegőt, hogy szívdobogása kissé lecsillapodjék és gyors lendülettel végigsiet a hidon, melynek végében, a hajón egy matróz nekitámaszkodva a korlátnak, lomhán szívja a pipáját.
Két kezét összekulcsolta.
– Vigyen haza… – mondta könyörögve angolul. – Hova megy a hajó és mikor?
A matróz kérdőleg húzta fel szemöldökét.
– He? – bökött fel a fejével.
Megismételte a kérést, németül. Érezte, a szeme, az arckifejezése egy agyonhajszolt ököré. A mellét majd széjjelvetette az epedés: haza, haza, Ervinnel, vagy nélküle, de haza. A matróz egy rézpénzt húzott ki a zsebéből és feléje tartotta.
– Nem! – könyörgött. – Haza! – És ujjával a hajóra mutatott. – Nem tudok dánul.
A matróz arca kivilágosodott, bólintott és sebesen hadarni kezdett valamit.
– Don’t you speak English? – vágott a szavába, mire a matróz vagy háromféle nyelven kérdezett tőle valamit. Nem értette. A matróz krétát húzott ki a zsebéből és ráírta a híd karfájára:
– What language are you speaking!
Hogy ő milyen nyelven beszél?
– English – felelte ámultan.
A matróz széles, szőke, nagy darab fiú, kivette a pipát a szájából és teli torokkal, két kezét csipőre téve, röhögni kezdett. Nem nézve se jobbra, se balra, jóízűen, ahogyan csak egy semleges tud nevetni. Oly harsogó, vidám nyerítésekkel, hogy Géza aggodalmas, hosszú pillantásokat vetett a partra. Persze, ő a táborban tanult angolul a Zádor Jóskától, ez pedig dán kiejtéssel beszél. Ez volt a szerencséje. A matróz szemmel látható gyönyörrel élvezte, hogy ő azt hiszi magáról, tud angolul. Már visszanyomta a pipáját foga közé, de még mindíg szélesen mosolygott és kék szemében ártatlan, virgonc derű ragyogott. – English, English, – ismételte, el volt ragadtatva az esettől. Géza hátán végigsistergett a türelmetlenség. Az ég szerelmére, akarta kiáltani, majd a hajón, majd utazás közben nevessünk. – English? – kérdezte tőle a matróz, fejét félrebillentve és hamiskásan ráhunyorítva. – English!! – adta meg önmaga, határozottan a választ. Ujra kivette a pipát a szájából és megint égrengető hahotába fogott. A fiú ernyedten, lesujtva állt, az járt a fejében, mit felel a japán parancsnoknak, ha kérdőre vonják. Ám felelhet bármit, szökési kísérletnek minősítik, hogy rálépett egy dán hajóra és egyhavi szigorított zárkára ítélik. A matróz, egyre mosolyogva, megveregette a vállát és a mögöttük levő alacsony vasajtóra mutatott. Megmagyarázta neki, hogy ma este indul a hajó Kopenhágába és ha besötétedik, ugorjon be ezen az ajtón.
– Ugrani, – magyarázta szótagolva és mutatta a kezével, lábával. – Nem lépni, ugrani! – Ekkor léptek közelítettek, intett neki, hogy villámgyorsan tünjön el, maga pedig ismét nekitámaszkodott a korlátnak és a pipájának. A fiú két ugrással lent termett a parton. Cigarettára gyujtott és lassan elsétált a hajó mellett; alaposan szemügyre vette, hogy este rátaláljon. Tízezer tonnás lehet, búza, vagy rozs-szagot érzett rajta. Viszi, vagy hozza a gabonát? Neve: Refshaleöen. Ki tudja ezt megjegyezni? Micsoda derék gyerek ez a matróz! Ha már pénzt nem adhat neki, hisz húszezer rubel még egy dán koronát se ér, legalább egy kedves ajándékkal viszonozhatná irgalmasságát. Ekkor mintha hurkot vetettek volna a nyakába, megtorpant. Tágra nyílt szemmel bámult maga elé. Hogyan? Itt áll Vladivosztok kikötőjében, miután megtárgyalta, hogy minden teketória nélkül hazaviszik…? Három évi fogság után hazakerül Budapestre, egy olyan országba, ahol csöngetnie kell a feje fölött az ágyban és behozzák a reggelijét, ahol szülei várják egy háromszobás lakásban, ahol magyarul beszélnek és az uccán járhat-kelhet és minden feliratot megért… Hogy tárt karokkal berepül egy tündérálom kellős közepére és az álom maga szakadatlan, akár az élete, sőt elválaszthatatlanul egybefolyik avval? És nem képzelgés, hogy itt áll Ázsia csücskéjén, e savanyú és olajszagú kikötőben és e mocskos, esőverte épületek nem lengő, horpadt színpadi diszletek? Visszatekintett. A hajó orrát már eltakarta egy orosz vontatógőzös, melynek orrában egy sárga macska nyujtózkodott, hosszan végiglapulva szétvetett lábain; egyenes farka mereven szögelt a levegőbe, mint egy felkiáltójel. Tehát e szent pillanatban egy macska és egy hasonlat foglalkoztatja… És hazakerül Pestre… Oh, a dolgok vak értelmetlenségébe bele kell őrülni, e hányódásba és a reményekbe és gyötrelmekbe…
Futott vissza a táborba. Túl sokat őgyelgett a parton, amíg rászánta magát, hogy megszólítja a matrózt. És ha öt percet késik, egy hétre megvonják tőle az egy-egy órai szabad sétát délelőtt és délután. Lihegve érkezett, négy perc késéssel. A kapunál a japán altiszt mellett a cseh légió egyik káplárja segédkezett, mint tolmács és segédhajcsár. A japán intett a tolmácsnak. A cseh káplár teli tüdővel ráordított, németül:
– Hol járkál maga? Nem tudja maga, hogy egy óra az ideje?
Elsápadt tehetetlen szégyenében és dühében. Nem, ezeket az ordításokat, szabályokat, ráncigálásokat évek sora óta, nem lehet ezt tűrni. És e külön kínzás, hogy cseh porkolábokat tesznek a monarchiabeli tisztek fölé. Vigyázz! – csitította magát. Csak még egyszer kell meglapulnod, talán utoljára életedben. Mereven összecsapta bokáját.
– Holnap – ordította a káplár – kihallgatásra jelentkezik. Megértette?
Az utálkozás és a förtelem mint egy hideg lepedék végigludbőrzött a testén, a ki nem mondott szavak csontszilánkja majd szétfeszítette a torkát. Elfulladva sietett tovább. Majd széles mosoly hömpölygött fel a mellében és mint egy kalitkájából nyílegyenesen kisüvítő madár, úgy röppent az égnek egyetlen sugárban minden elkeseredése. Utoljára, te fiú! Hisz holnap, a kihallgatás idején már a Koreai szorosban hajókázol a bankbéli íróasztalod felé, fütyülve a szabályokra, az üvöltésekre, a parancsokra…
– Hogy vagy? – hajolt Ervin fölé.
– 38.2… Hatkor 39.5 lesz… – felelte mély sóhajjal a feketebőrű, csontig soványodott hadnagy. Szeme fehérjéből, mely mintha porcellánból lenne, előreugrott lázas, fekete szeme. Hosszú, száraz ujjaival megragadta barátja kezét. – Mi történt? Mért lihegsz? Valami történt?
Géza elfordult, hegyes, szőke körszakállát tapogatva. Szóval így végződik! Nem, erre gondolni se mert volna. Hogy a százszor megbeszélt, átrágott tervek így puffanjanak el a semmibe, ily szégyenletes, gyalázatos módon? Ha elmondaná Ervinnek, mi történt, hogy hazaviszi egy dán hajó, a fiú, aki félőrült, mint mindnyájan itt a táborban, sírógörcsöt kapna és hogy visszatartsa, kiordítaná a titkát a világba. Hogy Ervin nélkül mikép fogja elviselni az életet, erre gondolni se lehet. De nem is szabad rágondolni.
– Igen… – szólt hanyagul. – Elkéstem… Majdnem lekentem kint egy pofont…
A beteg szeme szögletéből élesen, gyanakvóan figyelte. Majd tehetetlenül bólintott.
– Ne nagyon ugrálj… Ezek a sárga dögök nem ismernek tréfát…
Leült Ervin ágyára, megfogta a barátja kezét. Fogságba kellett kerülnie, hogy megtudja, a barátságnak ily foka is elképzelhető. A melle nehéz volt.
– Csakugyan forró a kezed, – mormogta. – Felolvasok valamit, jó? Vermes kapott egy új német regényt…
Oly lassan mult az idő, mintha a nap ma vonakodnék bejárni kiszabott útját. Már mindnyájan végeztek volt az ebéddel, amikor ő még mindig az asztalnál ült. Később óránként, unottan, fanyalogva kiballagott az udvarra. Mintha szemernyivel se mozdult volna a nap. A feje búbja viszketett, a válla meg-megrándult, úgy érezte, az arcbőre alatt új arca képződött és a felső csak lárva. Semmit nem vihet magával az éjjeli szekrényéről, se könyveit, se a naplóját, se éveken át gyüjtött „emlékeit”. Valakinek feltűnhetne, hogy féltett kincsei hiányzanak és a szökését megszenvedi az egész tábor. Igy pedig azt hiszik, hogy a tengerbe fulladt. Lehunyt szemmel feküdt az ágyán, alvást mímelve, a homlokát kiverte a lucskos verejték, izgatottságában valósággal szikrák keringtek együtt a vérével. A teremben ki-bejártak fogolytársai, Ervin nehéz lélekzéssel szuszogott. Jegyezd meg jól, fiam, e zajokat, mert soha vissza nem térő hangok ezek, Szakloncay egyhangú fütyürészése, mely szomszédait olykor őrjöngő dühre korbácsolja, Zádor Jóska fennhangon olvasott angol gyakorlatai, melyek összeolvadnak a Benedek társadalomtudományi szemináriumával, a terem tulsó végében Révai halk mandolinpengetése és az a sok apró, idegtépő zaj, amit akkor is hall az ember, ha csend van, mert a deszkafalak úgy szívják be és sugározzák ki magukból folyvást e hangzavart, akár a nap hevét. Felugrott.
– Pokoli hőség van itt… – lihegte.
– Mi van veled? – kérdezte Ervin és szeme fehérjéből szimatolva tűzött ki a szeme.
Géza maga elé tekintett. Két kezével végigtörülgette arcát, homlokát.
– Talán megkaptam én is az influenzát… – mondta.
Rövidesen egy sötét emberi alakzat behúzott nyakkal, meggörbülve fut végig a hajóhídon, beugrik egy ajtón és figyeli, mikor hallja a hajógépek dübörgését. Ez a sötét alakzat ő; Kövess Géza utazik Budapestre. Eh, ki hiszi ezt a képtelenséget? Nyugalom! Kisétált az udvarra. Az egyik sarokban négyen lovagias ügyet tárgyaltak. – Indítványozom, hogy az esetben… – hallotta Kemenes rekedtes hangját. E hang, tudta, e pillanatban merevedett benne örök emlékké. Ketten sétáltak el mellette… – mint Ausztria közjogi beren… – magyarázta Bálint a Löwynek, aki oda se figyelve egy szájharmonikát próbálgatott. A leszálló nap hosszú árnyékokat vetett, a szürkés-sárga fényekben éles körvonalú, fekete, tömör árnyak tengtek-lengtek, testük nyomán sűrű sávok maradtak a levegőben, amint tovavonták a róluk kialakult véleményeket. A fiú most megszerette őket. Kitárt karral szeretett volna feléjük rohanni: Barátaim, kedveseim, Isten áldjon benneteket… Leült egy padra, fejét a kezébe temette. – Mi különbség a mormota és egy ceruza között? – telepedett melléje Kvapil. – Hagyj békén, ökör… – mordult rá. – Ah, hadnagy úr, – nevetett a bécsi zászlós – rossz kedélyhangulat? Auch gut! – felállt és beléakaszkodott egy horvát hadnagyba.
Most úgy érezte, villámgyorsan hanyatlik a nap. Kicsit büszke volt magára, hogy Ervint sikerült távoltartania érzéseitől. A tiszt lelkiereje, hallotta az önkéntes-iskola parancsnokának szavát, többet ér egy géppuskánál, ezt jól tanulják meg! Bement a terembe, fejébe csapta sapkáját.
– Mennyi? – kérdezte.
– Mendegél felfelé… 39.1…
– Ez a kulmináció. Holnapra kutyabajod… Járok egy kicsit, szervusz…
Tudniillik merő ostobaság arra gondolni, hogy ő utazik haza, ez az oka, hogy hideg józansággal tud Ervinre gondolni. Mért ne tréfálkozna a matróz egy ágrólszakadt, tehetetlen szegény ördöggel? Annál inkább, mert amúgyis nyakon csípik őt az utolsó percben. Mire a kikötőbe ért, besötétedett. Óvatosan lépegetve, figyelve és fülelve haladt a parton. A hajóhídon ugyanaz a matróz állt, megismerte a figuráját, amint ott állt nekitámaszkodva a korlátnak, mintha azóta se mozdult volna. Mikor megpillantotta a lassan sompolygó, behúzott nyakkal közelgő alakot, hirtelen eltűnt. Géza végigsurrant a hídon, szinte a levegőben lebegve, de az ajtó előtt, mely nyitva volt, mint egy fekete sírgödör, visszariadt. Ide kell ugrania, e vak, tátongó lyukba? Behunyta szemét, széttárta karját és belevetette magát a mélységbe. Boldogan érezte, e pillanatban maga is láthatatlanná vált, mintha maga is a sötétség egy kivált részecskéje volna, mely belesimul végre az ősanyagba.
Üres zsákok halmára esett, tompa, fojtott, gabona-szag vette körül. Elcsukló hangon felujjongott, bár tudta, hogy mindez nem igaz. Igy maradt, hasonfekve, szétvetett karral-lábbal, beléolvadva a tömör, áthatolhatatlan feketeségbe. Mintha attól tartana, meglátja valaki, ha feláll, vagy megmozdul. Igy maradt, mert nem ő az, aki itt fekszik és nincs joga ahhoz, hogy egy idegen ember végtagjaival és mozdulataival rendelkezzék, elég baj, ha egy idegen szív eszeveszett zakatolását érzi a magáénak. Bár a hajógépek zakatolását érezné már. Észveszejtő türelmetlenség lobbant fel benne. Mire várnak még, hisz az utas beszállt? Amíg meg nem indulnak, addig nem szakad el a köldökzsinór, amivel a parthoz van fűzve… Oh, nem, hamis a kép, hisz végkép kiszakadt ő a napvilágra és e környező sötétség fényesebb a vakító napsugárnál… Felállt, óvatosan tapogatódzva próbált tájékozódni. Négy-öt lépés után tömött zsákhalmokba ütközött. No, nem baj. Várjuk az indulást. Ujra leheveredett, a feszült izgalomban töltött nap után elernyedt, mintha a testét összetartó izmok, inak, idegszálak mind megereszkedtek volna és tompa kábulat közelített feléje. Mohón szívta a bódító felhőt, nem, nem volna kedve ellenére, ha a Koreai szorosban ébredne fel holnap reggel…
Fülrepesztő csattanásra ébredt, riadtan felugrott. Egy vasajtó pattant ki a hajó oldalában és vakító sugarakban tódult be rajta a hajnali napfény, mialatt kínai munkások egy hidat fektettek le a partról az ajtóba. A rémület elszörnyesztette: a napfény opálos fátyolán keresztül a vladivosztoki vámépület mocskos, sárga tömbjét pillantotta meg. Menekülni, elbujni, de hova? A hajó legmélyebb ölében volt, emeletnyi gabonás zsákhalmok között, egy kisebb szobányi üres helyen. A két kínai máris észrevette és kárörvendező vigyorgással közeledett feléje. Rákiabáltak és kifelé mutogattak. Hogy ő innen kimenjen? Azt el nem éri emberfia. A térde reszketett, veríték csurgott a homlokáról, kézzel-lábbal magyarázta, hogy ő itt marad. A kínaiak tanácskozni kezdtek. Tudta, hogy ez pénzt jelent. Pénzt, Uramisten. Száztízezer rubelje van, amiből negyven cigarettát lehet venni. Odaadta a pénzt és kiforgatva zsebeit mutatta, hogy nincs több. Az egyik rabló kiszaladt és egy tekintélyesebb felügyelőfélével tért vissza. Hárman kezdték most tárgyalni az ügyet, hadarva és izgatottan. Állati düh kerekedett benne, mert a sorsa fordul meg most e bitangok tanácskozásán és így van a sorsa négy esztendő óta idegen emberek kezében, akik kényük-kedvük szerint lökdöshetik ide-oda, mintha agyveleje egy kiszikkadt fadarab lenne, egy olyan agyvelő, mely irányító erejét rég elvesztette. Érezte, a puszta kezével ráront e három szörnyetegre, aztán vonszolják partra, adják át a tábornak, zárják be, végezzék ki, de bizonyosságot akar, egy végérvényes, fellebbezhetetlen ítéletet, hogy elveszítse végre öntudatát. Nem kapta meg. A felügyelő egy-egy bikaerős pofont mért ki a két kínainak, akik támolyogva kullogtak a partra, aztán megveregetve a fiú arcát, hátravonszolta a szobaszerű lyuk mélyére és értésére adta, hogy maradjon itt. Végül mint egy operettben, kecsesen meghajolt előtte és kezét a hátán összekulcsolva, kilibbent ő is a partra. Ekkor már kezdték behordani a zsákokat. A zsákokkal befalazták őt. Ez a kínai tehát jó ember volt, ennek következtében most hazajut Budapestre. A matróz is jó ember volt. A macska az macska, a szunyog az szunyog, de micsoda az ember?
Nekitámaszkodott a helyiség vasfalának, kimerülve és lehorgasztott fejjel, a savanyu izzadság kimarta egész testét. Most tehát körülbelül biztos, hogy utazása megkezdődik. De mikor? Félreértette a matrózt, vagy az nem tudta a hajó hátralevő munkarendjét? Éhes is volt. A matróz nem jelentkezett. Hogy is tehette volna, hisz magatartása tisztán elárulta, hogy tiltott dolgot művelt, mikor a hajóra becsempészett egy idegent. Ha már elindult a hajó, a kapitány nem dobhatja őt a tengerbe. Ellenben… Belényilalt a rémület. A tengerbe nem dobhatja, ellenben kiszolgáltathatja Japánnak. Vladivosztok Japánnak körülbelül a közepével van egy vonalban, addig nem adhat életjelt magáról, míg a hajó el nem haladt Japán mellett. Két vagy három napig teszi meg ezt az utat egy középnagyságú teherhajó? Étlen-szomjan, két lábon állva, befalazva, kibirja-e két napig is? Kiáltson a kínaiaknak, hogy dobjanak be neki élelmiszert? Hogy magyarázná meg? És ki fizetné? Nyolc-tíz kínai hordta a zsákokat, tán akad köztük rossz ember és a felügyelő tán rég teázik a parton? Ceruzájával beleszúrt a zsákokba. Búza ömlött belőlük. Ez lesz tehát a tápláléka. Karját szigorú tekintettel összefonta. Kiegyenesedett. Az utolsó megpróbáltatás. Tegnap a mély lyukba való ugrásról vélte ugyanezt. Ha holtra senyved itt, ha halálra kínozza az éhség, szomjúság és fáradtság, akkor is marad, mert Budapestre akar jutni, leülni íróasztalához a bankban, csöngetni a reggelijéért. Minden álló nap más és más ételt akar enni, naponta fehérneműt váltani.
Mindennek pedig ára van.
Meredten állt. Kitartás. Ötféle helyzet között válogathat. Merev tartás, ugyanez hátratámaszkodva, görnyedt pihenés, ugyanez hátratámaszkodva és félguggolás, mert térdét nem tudja egészen behajlítani. Ez az öt főhelyzet, amiken belül kisebb-nagyobb változatok még elképzelhetők. Nem olyan nehéz feladat. Erő és ideg dolga. Meglesz. Olyan időket élünk, kéremalássan, melyek emberfeletti teljesítményeket csiholnak ki még a bankhivatalnokokból is. Állát leszegte, karját összekulcsolta, nagyokat fújt maga elé, mint egy díjbirkózó a mutatványosbódé emelvényén. Van itt erő és kitartás, barátom.
A sötétség egyre vastagodott körülötte, majd a munkások motozkodása megszűnt, az ajtó becsapódott, – a zsáktorlaszon keresztül tompán verődött ide a zaja – mire ismét a tegnap esti áthatolhatatlan sötétség vette körül. Nagy a különbség közte és a halottnak vélt között, aki sírjában magához tér. Ostobaság összehasonlítást tenni. A helyzet kellemetlen, de ideiglenes. Végső esetben felmászhat a zsákokon is, a kis ajtóig, ha nem hallják meg a dörömbölését a vasfalon keresztül. Nekirugaszkodott. A kőkemény, síma zsákok egykedvűen visszalökték. Még egy mód van! Kilyukasztja a zsákokat, maga alá ereszti a búzát és így emelkedik fel az ajtóig. Igen, ha közben be nem temeti a búzatömeg. Mert nem ő emelkedne feljebb, hanem ellenkezőleg, belesüppedne a búzába.
Máris elfáradt. Öt perce, tíz perce, vagy egy órája, hogy megszűnt körülötte a mozgás? És még el sem indult a hajó. Időmérésről persze szó sem lehet. Micsoda ostobaság volt, hogy szakállt növesztett, most az állán mérhetné az idő múlását… Ha itt pusztul, azt annak köszönheti, hogy a matróz oly kitűnően mulatott az ő angolságán. Valamint, hogy a pofozkodó kínai is jó ember volt. Amerre fordul, az idegen akaratok kénye-kedvébe ütközik és nagyszerű, jelképes sír ez, mert épp úgy ütközik itt is e konok, zömök zsákokba. Durva káromkodásokat mormolt, a foga megcsikordult. Nyugalom! Kihúzta magát, keményen, katonásan. Mához egy hónapra kapucinert iszom egy Andrássy-úti kávéházban. Feltéve, hogy elindul a hajóm.
Számlálni kezdte a másodperceket. Hatszázig jutott, ez tíz perc. Tovább: hatezer, ez egy óra és negyven perc. Csüggedten abbahagyta. Megy, vagy áll a hajó? Az idő hetek óta gyönyörű, tán a tenger is síma és nem érezni a hullámverést. Sohase utazott még tengeren, de úgy tudja, hogy a hajófenéken érezni legkevésbé a hullámzást. A gyomra korgott. Persze, hisz rég elmúlt a reggelizés ideje. A tábor minden zugában tudják már a nagy ujságot, hogy Kövess Géza, a harminckettes hadnagy eltűnt. Ervin meredten fekszik, száját összeszorítva, nehogy elöntse a zokogás, feketén csillogó szemét körüljártatja, úgy figyeli a legkülönfélébb találgatásokat, mert ő tudja egyedül, hogy barátját halálos szerencsétlenség érte. Hogy megszökött nélküle? Haha, könnyebb felhörpinteni a Csendes Óceánt, mint róla ezt feltételezni… Szegény, boldogtalan Ervin… És kárörvendő, széles vigyorgás húzódott az arcára. No nem, dehogy, védekezett, jókedve pusztán a temetési gyülekezet vídámsága, az a jólismert s önmagunk előtt szégyenkezve takargatott mosoly, hogy nem mi fekszünk a halott helyén. Ervinnel érzelmileg épp oly szorosan van összekapcsolva, mint annakelőtte, csak éppen ő kiúszott és felkapaszkodott a partra, mert mostanság az a divat, hogy körömmel és foggal… Mi ez? Alig észrevehető, halk lüktetéssel remeg a hajó. Örömében elfüttyentette magát. Tehát mégis? Tán már jóideje, hogy elindultak és ő nem vette észre! Mellét elöntötte az öröm, a napfényes, tiszta boldogság és gomolygásával majd elfojtotta a szíve dobbanását. Igen, vakon és süketen álldogálunk, de az emberfeletti erők olykor kegyesek is hozzánk. Állt és várt, hosszan figyelve e távoli, kedves remegést. Ujjongása csak akkor csillapodott le, mikor egy darabig sebes, vad lecsusszanásokat és felröpítéseket észlelt, mert tengeri betegségtől tartott, de később nyugodtabb zónákba érkezhettek, mert ismét csak a hajótest halk remegése árulta el, hogy haladnak.
Az éhséget most kevésbé érezte s ez jó volt, mert nem tudta rászánni magát, hogy búzát egyék. De irgalmatlanul kimerült volt máris. Az idő a végtelenbe nyúlt, evvel párhuzamosan, de ellentétes irányban húzódtak lassan vissza a gondolatai: csapongási területük egyre szűkült és végül összetöpörödtek egyetlen pontban, a testre való meztelen figyelésben. A szúró sötétségtől káprázott a szeme, a hátát is fájlalta, az ötféle helyzetet és azok változatait számtalanszor sorra vette. Majd hirtelen, helyzetéről tökéletesen megfeledkezve, nagy erővel lépni akart, de a zsáktorlasz, mint egy ökölvívó, durván visszalökte. Legalább széjjelvethetné a lábát. Nem. Egyenesen kell állnia.
Állt, állt, az idő kiterjedt a szurokfekete sötétségben, mégsem múlt. Bár néha az volt az érzése, mintha már két nap is lefutott volna. Próbálta maga elé idézni a térképet. Vajjon hol járhat a hajó? Elhaladt-e a mulatságos nevű szigetek magasságában, Hekurasima és Nanacusima mellett, ahol az a kis félsziget emelkedik ki Japán térképéből, olyan, mint egy begörbített ujj? A háta majd beszakad, de az a tudat, hogy nemsokára a Koreai szorosban utazik Budapest felé, kell, hogy erőt adjon a testének.
Végtelen időnek kellett már elmúlnia.
A szája lepedékes volt az éhségtől, összerágott néhány búzaszemet és undorral lenyelte. Hátha jó ember a kapitány és nem teszi partra Japánban, ha most életjelt ad magáról? Csak éppen nem szabad megkockáztatni. Nem lehet különösen kegyes lélek, ha a matróz ily titokban lopta őt a hajóra. Hátradőlt, majd előre, majd jobbra-balra, minden helyzetben addig, ameddig ezerig számlált. Szédült, a térde meg-megrogyott. Az agyában olykor színes villanások, melyek széjjelfutnak, majd összezsugorodnak, kinyílnak és őrült sebességgel forognak. Kihúzta magát, majd ernyedten, hanyagul állt, majd féllábon, de térdét nem tudta egészen behajlítani. A verejték csorgott róla, ingre, alsónadrágra vetkőzött, ruháját maga alá gyűrte, később a nyaka alá tette a kabátját, ráhajtotta a fejét, ez is nyujtott némi változatosságot. Közben nyilván elaludt, mert arra riadt, hogy Ervin feje közeledik a távolból, hosszúkás, barna arcából, mint két fénysugár lövel a szeme fehérje, a fej egyre közelébb nyomul és növekszik, majd óriásivá dagad, a száját kitátja és ő belehull a feketepiros nyelv és a zakatolva őrlő lapátfogak közé. Az iszonyat felborzolta hátán a bőrét, megdörgölte a szemét és belebámult a sötétbe. Ébren volt. Egy marék búzaszemet beletömött a szájába, lassú rágcsálással, mint ahogy a tehén kérődzik, péppé zúzta és lenyelte. Néhányszor megismételte e vontatott rágást, evvel is telt az idő. Észrevétlenül hullt bele újra egy tompa, álomszerű kábulatba. Mikor magához tért, olybá tűnt neki, mintha egy hete elhagyta volna kuckóját a nagy teremben. A rossz levegőt még bűz is rontotta, a lába kezdett merevedni, topogott, gyorsan váltogatva lábát és nagyokat szuszogott közben. Amikor úgy érezte, rögtön dörömbölnie kell, mert elveszti öntudatát, még egy kis haladékot adott magának és kiderült, nincs olyan fáradtság, amit meg ne lehetne tetézni egy kicsit. Álom és ébrenlét összefolyt az agyában, a feje olykor megdagadt, szétdömöckölte maga körül a zsákokat, kifeszítette a kis vasajtót és hosszan kinyúlt rajta lélekzetért. A végtelen vizen siklott a hajó, a domború, méltóságteljesen hajlékony ólomlemezek között, melyeken csillogva tükröződött a napfény, a mérhetetlen kiterjedésű víz az égboltba folyt, partnak nyoma sem látszott. Az elefántnyi fej beszippantott egy métermázsa friss, sós levegőt, majd összezsugorodott, mint egy kilyukadt léggömb és visszahullott a forró bűzbe. Az összegyüjtött fínom levegőből nem maradt benne egy szemernyi sem.
– Segítség! – ordította, mint egy vízbefúló és öklével vadul csapkodta börtöne vasfalát – megfulladok… Halló, egy ember van itt… Nyissák ki, halló… – és ekkor egy roppant erejű lendület kapta a szárnyára, mert egy daruval a partra pottyantották, a friss levegő tömény sűrítéssel tódult a tüdejébe és felüdítette, mint egy hideg fürdő, ám mindenfelől japán katonák futottak feléje, közrefogták és vitték vissza tömlöcébe…
Csuromvizesen, dideregve ébredt. Reszketve tapogatta a kőkemény zsákokat. Igen, ébren van, de egy lassú teherhajón és bár múlik az idő és óriás tömegéből folyton letöredezik egy porszemnyi, igen óvatosnak kell lenni. Olyan itt az idő, mintha egy légy garázdálkodna egy hatalmas sajtkorongon! De amit lenyelt a sajtból, az örökre elveszett, lám, ez vigasztaló gondolat és éppen az a baj, mert a vigaszt és reményt kéne kiirtani a fogalmak közül. Nélkülük kevesebbet bírna az ember és kevesebbet kínlódna… A kimerültség ismét elernyesztette, újból elnyomta az álom, többször felriadt és elaludt, majd kimeredt szemmel állt a szurokfeketeségben, görcsök kínozták, a megemésztetlen étel kődarabként feszítette a gyomrát. Súlyos visszaélés íróasztaluk mellől elcipelni az embereket és élve bedugni őket gabonás-zsákok közé. Amikor csakugyan dörömbölni és ordítani kezdett, azt hitte újból álmodik, oly ismerősnek tűnt fel neki ez a helyzet. Majd zűrzavaros hangok feleltek neki és fekete alakok imbolyogtak fölötte villanyos zseblámpák fényében, de csak akkor kezdte hinni, hogy belépett a valóság bűvkörébe, mikor elgémberedett lábaival nagy üggyel-bajjal felmászott a leeresztett kötélhágcsón.
A világosság elvakította. Két karját, mint tapogató csápokat maga elé szúrva, támolygott előre, de az éles, sós levegő eszelős, vad nevetést kavart fel benne: a szabadban van és szabadon. Elcsuklott és elvágódott a padlón, a matrózok útálkozva emelték fel a piszkos, büdös, falfehér, csapzott szakállú embert és egy nyugágyba fektették. De ő szélesen mosolygott az erős férfikarok között, ó, hisz jók az emberek, ha a vérszomjas hatalmak nem parancsolják rájuk a gonoszságot. Hunyorgatva, pislogatva próbálgatta a szemét és kezdte felfogni a német és angol szavak értelmét, mert a tengerészek körülállták és izgatottan kérdezgették, kicsoda, hogy került ide, mit akar, majd egyikük – Géza ráismert pártfogójára – konyakot és tejet hozott és gyöngéden megitatta. A boldog valóság próbáljon ezentúl versenyre kelni a legszebb álommal… Közben nem kerülte el a figyelmét, hogy a matrózok halkan kuncognak, sőt itt-ott hangosan nevetnek, még pártfogója is vigyorogva nézi. Lassan kinyílt a szeme, némi természetellenes mozdulatlanság is érződött a levegőben, körültekintett.
Vladivosztok kikötőjében állt a hajó.
Más helyütt ugyan, de itt, a kikötőben, egy hajításnyira a parttól. Egy szemvillanással átfogta a kétemeletes, piszkos postahivatal és a dokkiroda barna épületét, a parton egy japán tiszt hosszan füttyent a kutyájának, mely behúzott farkkal rohan feléje, egy daru ismert tétovázó mozdulatával helyez a partra egy szorosan átkötözött óriás, fehér göngyöleget. Vladivosztok. Előrehajol, két kezével belekapaszkodva a nyugágy kartámlájába. A matrózok most teli torokkal kacagnak, közben egymás szájából veszik ki a szót, úgy magyarázzák, mi történt. A szaggatott mondattöredékek, mintha egy-egy tűt szúrnának a körme alá. Nekiindultunk… félóra mulva rettentő vihart jeleztek… gyorsan vissza, mielőbb a kikötőbe… De nincs baj, mingyárt indulunk… feltéve, hogy a kapitány… mert az aztán nem ismer tréfát…
– De a gépek… – vetette közbe, mintha vitáról lenne szó, amelyet érvek eldönthetnek. – Hisz szakadatlanul remegett a hajó…
– A kazán… – nevettek a matrózok – a fűtést nem lehet egy napra abbahagyni…
A kapitány akkorát ordított a jelentést tévő naposra, hogy az hátrakapta a fejét, mintha arculütötték volna. A köpcös, vérmes ember öklével döngette az asztalt, arca vörösre dagadt.
– Hát mi az én hajóm? Menedékház csirkefogók számára, ahová minden jött-ment befurakodhat?… – És öklét rázogatta. – Agyonlövetlek benneteket, kutyák… Majd megtanítlak benneteket, mit jelent őrségen állni…
A napos érezte, valami nincs rendben a kapitány dühe körül, mert egy szóval sem kérdezte, ki volt őrségen, mikor a szökevény a hajóra lopódzott. De magyarázatot egyelőre nem talált. A kapitány káromkodva, dúlva-fúlva jelent meg apró, peckes lépteivel a fiú előtt. Közben számítgatta, mibe kerül egy ember élelmezése négy hét alatt, ha együtt eszik a legénységgel. A tragikomikus eset mélyen megindította. Egy fogoly tiszt ezer üggyel-bajjal belopja magát a zsákok közé és hiába tölt harminchat órát egy irtóztató börtönben… Az ellátása alig kerül harminc koronába, ha a társaság nem vállalja, legfeljebb a maga zsebéből fizeti. Csak éppen, ha elnézőnek mutatkozik, legközelebb valamennyi embere hoz magával szökevényt, amit, fájdalom, mégsem lehet megengedni.
– Mit gondol maga, mi az én hajóm? – recsegte németül a fiú szeme közé. – Azt hiszi, ide mindenki ingyen besétálhat, aztán hütty! utazhat Európába? Takarodjék innen, ahonnan jött, értette? Mit tud mentségére felhozni?
Géza felállt. A melle elszorult útálkozásában, de most önmagát útálta. Megalázkodjék újra, újra higyje, hogy „most utoljára”? Hányszor rivalltak rá ugyanígy az utóbbi esztendőben, hányszor tűrt így, némán és tehetetlenül. Hogy ő visszamenjen a táborba és szökéséért még szenvedjen is? És Ervin szeme elé kerüljön? Pihenni akart, hogy öntudatát kikapcsolja és ne tudjon semmiről.
– Kapitány úr… – mondta minden porcikájában remegve. – Vagy ád tüstént egy ágyat, vagy megyek…
A matrózok felszisszentek. Állat! gondolta a kapitány, most akarsz hősködni? Kérlelj meg, itt, a matrózok előtt, te boldogtalan…
– Mit gondol maga, – ordította – kivel beszél? – És jelentőségteljesen hunyorított. – Azt hiszi, célhoz jut a szemtelenségével?
A fiú összeharapta ajkát. Most nyakon ragadni ezt a hájas, dagadt fickót, aki nem hálálkodik óránként az istenének, hogy semlegesnek született és bedugni egy napra a zsákok közé. Szóval most rossz embert vetett feléje a sors. Ha jót vetett volna, nem lenne semmi baj… De viselkedésében van valami furcsa, hátha jó a kapitány, csak ő nem veszi észre, mert érzékei eldurvultak e szörnyű évek alatt?… Nem, elég volt, mindörökre elég volt e pokoli hányódásból…
– Nem leszek terhére, kapitány úr… – felelte büszkén és a kis hajóhíd felé indult. A kapitány elképedten bámult utána, nem jutott eszébe a helyes szó, hogy szilárdságának látszatát fenntartsa, de egyben visszahívja ezt a szerencsétlen fickót.
Mikor a fiú átvetette magát a korláton, rémülten felkiáltott. Mindnyájan odafutottak, mindössze néhány másodperc telt el, amíg kötelet hajítottak utána. A kötelet azonban nem ragadta meg az idegen, nem is láthatta, mert nyomban alábukott. Csónakot sem kellett leereszteni, mert egy orosz parasztasszony zöldségárus-ladikja jött sebbel-lobbal, az asszony látta a lezuhanót és evezőjével tapogatott utána, sőt két matróz csáklyákkal kötélen leereszkedett a zöldségárus csónakjába és jóideig kutattak a vízbefúlt után. De a test nyomtalanul eltűnt.

Forrás: Molnár Ákos: A kínai lány. Novellák. Periszkóp kiadás, 1939. MEK