7. ALMA MATER

Ó fiatalság, te vagy Brassó dísze és reménysége! Talán azért, mert oly diadalmas az ellentét a mohos falak és saját lobogó élniakarásod között. A város is szeret, hiszen egyik hegyét rólad nevezte el, azokról a szász diákokról, akik évenként egyszer tanáraikkal együtt felkeresték a Keresztényhavas merev bérceit s melyet azóta a brassói szászok Schulernek neveznek. A hűvös és józan városnak sok fényt és sok meleget ad az a sokszínű sapkás diáktömeg, amely reggel az iskolák felé siet, délben viháncolva igyekszik haza és délután, mint félelem és gáncs nélküli lovag a sétatéren lépdel szívének hölgye mellett.
A szász diákság hagyományait a magyarok és románok is átvették. Itt nincs felsőbb iskola és a középiskolák diáksága élvezi mindazt az elnézést és megbocsátást, ami máshol az egyetemi polgárnak kijár. A csak üzletével törődő komoly férfiú barátságos mosollyal nézi fékezhetetlen jókedvüket, saját fiatalságára gondol.
Még azt is megbocsátja, ha nem messze fekvő gyümölcsöskertjében néha cseresznyét vagy meggyet „kraccoló” diákokra bukkan. A „kraccolás” a brassói diákság szerint nem lopás, inkább valami hőstett, amit gyakorta a csőszök heves ütlegeivel kell kiérdemelni. A „kraccolás” a szászoktól ered, talán a pompás és szép külsejű Honterus-gimnázium falai alól, amelynek felépítését rossz nyelvek szerint a magyar kormány is támogatta nem kis mértékű segélyével. Ebben az iskolában tanít Meschendörfer, az egyik leghíresebb szász író. Ez volt az első humanista iskola Erdélyben. A brassói iskoláknak általában véve múltja van, a Saguna-liceum is már nyolcvan éves. Ebben az iskolában tanultak Erdély román férfiai nemzeti érzést. Az iskola büszkesége Andrei Muresanunak, a nagy román hazafinak emléke.
A Saguna-liceum egyházi iskola. A többi román iskolák államiak. Meglehetősen sok van, de éppen ilyen sok iskolával bírnak a szászok is. A magyar iskolák száma már nincs arányban a népességgel. Talán nem is a magyarok akaratán múlik. Az iskola fenntartásának nehézségei ma szinte legyőzhetetlenek, pedig Brassó magyar iskolái nem csupán magának a városnak fiatalságát veszik fel, hanem a Székelyföld Brassó felé húzódó ifjúságát is. Volt idő, amikor a katolikus gimnázium két párhuzamos osztályt is létesített, amíg aztán miniszteri rendelet meg nem szüntette ezt a rendszert. Ez a gimnázium, mely a város szívében és mégis mintegy a városnak durcásan hátat fordítva a közvetlen mellette emelkedő magas domboldalra néz, Brassó egyetlen magyar nyolcosztályú középiskolája. Az épület olyan új és mégis olyan ódon. Harmincöt éves, alig valamivel idősebb, mint én és akkoriban mégis annyival idősebbnek tetszett nekem. Ablakaiból a Graftra lehetett nézni, amelynek csatornájában kemény téli napokon patkányok raja sürgött-forgott, avagy messzire el lehetett pillantani a napfényes, délelőtti Fellegvárra, amelynek nyugalmát számtanérettségim alatt kimondhatatlanul irigyeltem. Az egész iskolának van valami különös, szóval ki sem fejezhető illata, ami porból, olajból és a kéményajtón észrevétlenül kiáramló füstből tevődik össze. Mint a harci ló a puskaporszagra, néha ma is felkapom a fejemet, ha arra járok és megcsap az az illat, amely minden más iskolától megkülönbözteti az én iskolámat. Lehet, hogy nincs igazam, talán e gimnázium is olyan, mint minden más iskola, csak éppen múltja nincs. A múlt alatta pihen, abban a régi várárokban, amit az építéskor iskolaudvarnak töltöttek fel és körülötte van a múlt, az egykori dominikánus kolostor helyén álló épületekben, ahol régi paptanárok tanítottak. Mondom, az iskola nem különös, de különös benne mindig az iskolaév kezdete, ami egészen brassói és utánozhatatlan. Ilyenkor köszönt be az a furcsa brassói ősz, ami oly hirtelen jön és oly hosszasan tart, vidító nappali melegekkel és éjszakai erős hűvösségekkel. Ilyenkor a hegyek egészen közel jönnek a városhoz, aranyos köntöst öltenek fel és áttetsző, de mégis széttéphetetlen ködfátylakat aggatnak magukra. Tudatják velünk, hogy itt a kérlelhetetlen pusztulás, az ifjú ember közben nyikorgó iskolapadokban ül és német segédigéket igyekszik bemagolni. Ebben az iskolában éltem át azt a még furcsább őszt, amikor éjszakánként vad puskaropogás csapott be az állomás felől s az utcán rendetlen csapatok mentek, meneteltek ismeretlen célok irányában. Mint később megtudtam, hazafelé siettek. Azt mondták, hogy forradalom van és mi délutánonként az állomásokat jártuk, ahol felnyitott vaggonokból kitűnő hadiszappant lehetett szerezni.
Órák után a református kereskedelmi-iskola elé siettünk, hogy megvárjuk a kijövő leányokat. Azóta úgy hiszem a református iskolának csak fiú-tagozata van, a gimnazisták nagy szomorúságára. Helyette talán vigasztalást nyújthat a református polgári iskola vagy a zárda leányiskolája, amelyek élnek és virágzanak. Sok iskola kimúlt időközben. Az uralomváltozás napjaiban egymásután születtek újabb és újabb iskolák, leánygimnázium, majd a fiúgimnáziummal párhuzamos leányosztályok, esti tanfolyamok és délutáni kurzusok, melyek külső vagy belső okok miatt csakhamar eltűntek a föld színéről. Egy párnak kimúlását magam is láttam, így múlt el a növekvő évek során az egykori magyar állami főreál is. Az az osztály volt az utolsó, amely velem egy évjáratban végzett. Ezzel az osztállyal aztán eltűnt a reálisták sötétzöld sapkája is, s ma már csupán a gimnazisták égszínkék és a kereskedelmisták piros sapkája virít a brassói sétatéren és igyekszik hazafelé, ha egy tanár közeledik. A református kereskedelmi gyönyörű új épületben kapott lakást, fiatal magyar építész tervezte s a fény és a levegő akadálytalanul hatolhat be a széles ablakokon. Nehezen épült fel az új épület, mint ahogy minden magyar iskola nehezen él. Az államsegély késve és nem bőkezűen érkezik, a szülők még nehezebben fizetik a tandíjat és néha már csak a tehetetlenségi erő tartja életben az iskolát, mint a lendítőkerék a gépezetet, amelynek motorja egyszer-egyszer kihagy. Vannak Brassóban még elemi iskolák is, kettő vagy három összesen, amelyek szinte képtelenek befogadni az odatóduló apróságokat. De mindenütt csak akadály és mindenütt csak nehézség. A tanítók éhbérért osztják szét a tudományt tanítványaiknak, akik a város legtávolabbi részéből sietnek reggel nyolcra az iskolába. Most azzal is kísérleteznek már, hogy kinn az újonnan alakult telepen létesítsenek új elemi iskolákat, de a hivatalos versennyel megküzdeni nem igen lehet. Az állami iskola ingyenes, a felekezeti iskola súlyos áldozatokkal egybekötött. A külvárosok magyar gyermekei, akiknek szülei jobbára munkások, alig lélegző kézművesek vagy kishivatalnokok, szívesebben keresték fel az ingyenes elemi oktatást. Egész mostanáig ment is a dolog, de ebben az évben az állami iskolákban megszűnt a magyarnyelvű oktatás. Nehéz a gyermekeknek mindent az állam nyelvén megtanulni, egészen a számolás rejtélyéig (amit bármilyen kitűnő idegen nyelvtudással, mégis anyanyelvén szokott elvégezni az ember). A ma-
gyár szülők, a magyar párt, a magyar társadalom szó nélkül vette tudomásul ezt az intézkedést, úgy látszik, igaza volt annak, aki kitalálta. És úgy látszik, az is igaz, hogy minden nép olyan iskolát érdemel meg, amilyen éppen jár neki.
A szászok már könnyebben viselik el az állami versenyt. Többet tehetnek iskoláikért, mert kezükben a vagyon, a hatalom és mindazok, akik a szász nemzet tagjai közül vagyont szereznek vagy vagyont megtartanak, arról az iskoláról sem feledkeznek meg, mely nekik az induláshoz ugródeszkául szolgált. Egyébiránt a szászok évszázados kisebbségi gyakorlatuk folytán már régen felismerték azokat a határokat, amelyeket minden erővel védeniök kell és nemrégiben határozattal mondták ki, hogy az a terület, amelyről elmozdíttatani nem szabad: a család, az egyház és az iskola hármas védsánc-öve. A szász nem mindig szeretetreméltó nép, hideg és visszahúzódó, de lehet tőle tanulni. Az iskolák kérdésében a brassói magyarság is tanulhatna valamit. Egyáltalában tanulhatna mindazokban a kérdésekben, amelyek szellemi javait és szellemi világát érintik.

Befejezése következik: 8. Ami nincs és ami van

Forrás: Erdélyi városképek. Révai Kiadás, 1936.