Mindenki tudja – leginkább a nem igazi költők, a rossz fűzfapoéták – , hogy verset írni a legegyszerűbb: kell egy múzsa, aki homlokon csókol, meg egy szárnyas paci, amelyre föl lehet pattanni, s máris az Olümposzon vagyunk (ld. még: csúcsra járatás). Rükvercben elmondva az egészet: ha nincs szárnyas paripánk, se frontofil múzsánk – ne is számítsunk arra, hogy egyszer költő válik belőlünk.

Senki sem firtatja, miért éppen egy torz ló (normális ember jól megijedne egy szárnyával csapkodó négylábútól) meg egy fél perverz hölgy (aki nem ott csókol, ahol kell) lett a költészet szimbóluma. És a részletek sem tisztázottak sem a görög, sem az annak nyomán kialakult római mitológiában: miért nőtt szárnya a ménnek és miért pont frontális puszi szükségeltetik az ihlethez – de hát az istenek világában minden másként van, mint odalenn, a hegyek lábánál…

Odafönn a képzelet is sokkal szabadabban szárnyal. Magyarázatok persze vannak bőven: azért kell a Pegazus (mert neve is van a fiktív lónak), hogy szabadon törhessen akár az égbe a költői képzelet. Pedig a névadó ’pégé’ ógörögül földi forrásra utal, lévén hogy a paci patái nyomán források fakadtak – és a szőrszín is félrevihet bennünket, hiszen a fehér ló nem azonos a hungarikum Fehérlóval, különösen nem a fiával; és semmi köze a prózai módon ide-oda belovagoló ugyancsak hungarikum haditengerészhez sem… A görög költők (pl. Homérosz) a poézist a múzsák ajándékának tartják, de az ajándékozás mikéntjében nincs egyetértés. Az ugyanis elégtelen tájékoztatás, hogy »a múzsa« meglátogatja (netán ő is repül, mint a genderidegen paripa?) a költőt a padlásszobájában, hogy csókot cuppantson kívülről a frontális lebenyére. És folytathatjuk az alapkérdéssel: melyik múzsa a kilenc közül; netán szakosított csókok csattannak? Mondjuk, a Toldit Clio vagy Kalliopé pusszantotta, az Antik eklogát meg Erato ? A Szeptember végént Euterpé, a Knyáz Potemkint meg a szavalókórusos Polühümnia..? Előfordulhatott, hogy több múzsa is csókolt egyetlen költői homlokot? Vannak költők háremnyi múzsával? (Most a gender-problémákat hagyjuk el, bár egyértelműen bizonyított, hogy költő hölgyek is vannak, ősidők óta. Platón például a leszboszi Szapphót kinevezte tizedik – tiszteletbéli – múzsának.) Ezek a hölgyek (ógörögül: muszai) mindenütt jelen vannak és mindent tudnak, míg a halandó emberek csak távoli híreket hallanak, és semmiről sem volna világos tudásuk a Múzsák nélkül. A görög mitológiában ők a költészet, a zene, a tánc és a tudományok istennői, az emlékezés és az improvizáció ihletői. A fönnmaradt információk szerint szűzies és légies teremtmények voltak (a jóval későbbi képi ábrázolásokon is ilyenek: általában komoly, méltóságteljes, széparcú-széptestű örökifjú nők) – a virginitást az itt-ott megszült gyermekek (pl. Orfeusz) kissé megkérdőjelezik… És melyik hegyen éltek, a Helikonon vagy a Olümposzon vagy a Parnasszuson? – nem mintha lényeges adalék lenne a pontos lakhely. Akadt azért fiú kísérőjük is: a fővédnökük, Apolló mindenütt ott volt velük és élvezte éneküket és táncaikat. Talán egyebet is. Nem világos az sem, hogy a költőnek kellett-e szürcsölnie a kasztáliai forrásból is (ez a Parnasszus lábánál csörgedez) vagy esetleg a Lóforrás (a Pegazus patája nyomán fakadt Hippokréné) vizét kellett megkóstolnia a boiótiai Helikon lankáján, hogy beinduljon az ihletképződés, mint Pavlov professzor kutyájánál – prózai csengőszóra – a nyálelválasztás? És hogy lehet, hogy a költők megszámlálhatatlan sokaságának »vízkóstolója« még nem apasztotta ki ezen ikonikus és isteni források vizét?

Egyébiránt maga a ló is isteni eredetű: a nagytermészetű tengeristen, Poszeidón (a Wikipédia egy oldalon át sorolja a különféle anyákkal nemzett ivadékait) és a rúttá tett gorgó, Medusza gyermeke. Eleinte nem is költőt vitt a hátán (nyerge nem volt…), hanem egy harcost: Bellerofón(tész)t, a kőgörgető Sziszifusz unokáját (olümposzi pletykák szerint a vitézt is Poszeidón nemzette). Nevezett bizonytalan családfájú lovas egyik hőstette a kiméra megölése volt – az oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, tűzokádó lény a csalóka, képzelt, látszólagos (költői?) világ allegóriájaként máig fönnmaradt. Híresebb lett, mint legyőzője, Bellerofón (de azért a kiméraölő története is sokakat megihletett – még meg is zenésítették: ld. Lully – Bellérophon 1679). A későbbi operahős (tenor) győzelmeitől elbizakodottan Pegazusa hátán fel akart szállni az istenek lakhelyére, az Olümposzra, ám Zeusz megvadította a szárnyas lovat (egy szúnyoggal megcsípette), és az levetette lovasát a földre, s ott hamarosan meg is halt. A költői tanúbizonyságok szerint a ló repülés közben is ugyanúgy mozgatta lábát, mintha a földön vágtatna… Ezen égi lovaglásból keletkezett – már az újabb időkben – a monda, miszerint a Pegazus a költők lova, melyen ihlettségükben az ég felé emelkedhetnek… A gazdátlan paci ezt követően az Olimposzon lakott és az istenek segítőtársa lett – egyetlen lóként a jeles környezetben… Egyes hírek szerint máig ő szállítja Zeus számára a villámokat és mennyköveket… A híres irodalmi lovak közé sorol, Don Quijote Rocinantéjával, Nagy Sándor Bukephalosával, a trójai falóval és Mohamed próféta (szintén repülő) lovával, Burákkal…

Caligula az excentrikus és rettegett császár (kb. a Keresztrefeszítés idején) fejezte ki szándékát, hogy – Róma szenátusát (ld. SPQR) súlyosan megalázva – a legmagasabb szenátusi rangra, konzullá nevezi ki kedvenc lovát, Incitátust. (Nem sokkal ezután a pretoriánus gárda föllázadt ellene és megölte. Alig múlt 30 éves; Róma harmadik császára volt – Augustus és Tiberius után; Caligulát Claudius követte, őt pedig Nero)… A császár ’igazi’ neve Caius Iulius Caesar Germanicus Augustus volt.

A légionáriusok nevezték el a kiskamasz Caiust, akit apja sokszor magával vitt a hadjárataira, és a ’trónörökös’ ott az egyszerű légiósok öltözetét viselte. A katonáktól kapta a Caligula (csizmácska) becenevet, ami a légiós lábbeli, a caliga elnevezéséből származott. Később kedvenc hátaslova lett Incitatus (jelentése: sebes, gyors, átvitt értelemben: izgatott, indulatos, heves).

Rövid summázat: bonyolult dolog ez a költészet (még ha politikusok vagy rímfaragók leegyszerűsítik is – ld. Karinthy-Erdélyi pünkösdi költeményét: »verem itt a rigmust, mint egy cölöpverő talján«). Még bonyolultabb, ha mitológiai alapon közelítjük meg – de enélkül nem megy: szerintem minden költészet – mitológia. A mítosz ősi alapjelentése ugyanis üzenet, beszéd, mese.