8. AMI NINCS ÉS AMI VAN

A szászok és mindig csak a szászok! Ők adnak példát nekünk mindarra, amit már eddig megcsináltunk, vagy meg kellene csinálnunk. Vádoljuk őket hidegséggel, vagy távolítson el tőlük józan, pénzügyi gondolkozásuk, de el kell ismernünk azt, hogy a pénzügyek mellett megadják a szellemnek is azt, ami a szellemé. Máskülönben nem is lehetne olyan élénk Brassó irodalmi élete, nem élhetne a brassói szászok között két elsőrangú író, akiknek műveit Németország is elismeréssel fogadta és nem jelenhetnék meg itt a Klingsor című kitűnő folyóirat, s nem idézhetné fel folyton ama híres erdélyi varázsló nevét, akinek alakja a mondák ködében vész el. A mai Klingsor szintén bizonyos mértékben varázsló. Hitet és erőt varázsol a kemény szász koponyákba, a nagy német kultúrközösséggel való összetartozás hitét. A brassói szász irodalmi élet komoly hagyományokra támaszkodik, a Honterus-nyomda hagyományaira. E nyomdával pedig elválaszthatatlanul összefügg Brassó román irodalmi élete is. Ebben a nyomdában jelentek meg a város első román irodalmi termékei. Azóta nagyot ugrott az idő, Brassóban román írók és román költők élnek, szavuk gyakran túlhatol a város határain is. Nyüzsgő és mozgalmas élet ez, folyton bővül, folyton izmosodik és lassan levetkőzi mindazt a félénkséget és félszegséget, amit a vidék hatása aggat rája.
Úgy tetszik, mintha mi magyarok még mindig kezdetleges próbálkozások korszakát élnők. Mintha csak most jelent volna meg a „Magyar ABC-es könyvetske”, mi száz évvel ezelőtt hagyta el a Honterus-nyomdát. Ez a próbálkozás az uralomváltozás óta tart. Akkoriban különböző városok harcoltak az elsőbbségért és mindenik bizonyára több joggal, mint Brassó. Itt valahogy a légkör sem felel meg annak, hogy élénk és kibővülő irodalmi élet fejlődhessék ki. Az a réteg, amely a könyvet nem csupán a díszkötés kedvéért teszi az üveges könyvszekrénybe, igen vékony és igen szakadozó. Talán észre sem vehető. Az a réteg pedig, amely a könyvet el is olvasná, meg is becsülné és meg is beszélné, túlságosan szegény ahhoz, hogy lépést tartson az irodalommal. Különben is a többséget nem az irodalom érdekli; szellemi vágya legfeljebb csak a Színházi Életig terjed. Hogy Brassóban irodalom születhessék, előbb irodalmi életnek kellene születnie. De a magyarság nem táplál ilyen vágyakat. Van ebben valami különösen brassói, ami különösen magyar vonásokkal is kiélésül. Gyakran próbálkoztak már egyesek irodalmi felolvasásokkal, megbeszélések, viták megszervezésével, de minden kísérlet balul ütött ki. Eddig csak egyetlen költőnek volt Brassóban sikere, de kérdés, hogy mennyi sikere volt ebben magának a költészetnek. Pedig él Brassóban egy pár erdélyi író, akiknek a nevét nem csak itt ismerik. Itt él Kacsó Sándor, Finta Zoltán, Farcádi Sándor, róluk azonban az átlag brassói polgár valószínűleg nem is tudja, hogy itt élnek. Brassóban jelenik meg Románia legnagyobb magyar napilapja: a Brassói Lapok. Mellette még egy kis hetilap kínlódik a közönség közönyével, mely fojtóan és fárasztóan nehezedik minden próbálkozásra. Sőt mi több: az ilyen próbálkozásokról egyszerűen tudomást sem vesz. Van Brassóban egy pár ezer kötet könyvvel rendelkező könyvtáregyesület is, de erről csak a beavatottak tudnak és ezek is mintegy rejtve őrzik a szent titkot. Nem bírom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire nem hiba ez! Ez csupán Brassó és a brassóiak mindenki mástól különböző gondolkozásmódja, amit a hűvös hegyi levegő edzett, az ipar és kereskedelem gondolatvilága pácolt és az élet nehézségeinek fürdője fakított ki. Egy bizonyos színvonalig eljutott a brassói magyarság és a mi hibánk volna, ha többet követelnénk tőle, mint amennyire saját adottságai és saját ereje képesítik. Hiányzik az irodalmi légkör! Az irodalmi levegő helyett van egy másik, bizonyos társadalmi levegő, amely az együttélésnek egyszerű, de állandó formáit fejlesztette ki a brassói magyarok között. Ez jobban meg is felel a brassói magyarok lelkiségének. Innét nőttek ki a különböző egyházak külön egyesületei. Nem éppen nagy kör, amelyben mozoghatnak, de kétségtelenül hozzájárulnak ahhoz, hogy a szétszórt és minden összekötő kapocs nélkül élő magyarság között bizonyos átmeneti érintkezési felületeket létesítsenek. Minden karitatív jellegű egyesületnek hibája a zártkörű munkálkodás, de a brassói nőegyesületek mégis csak tesznek valamit a szegények felsegélyezésére, munkaalkalmak keresésére, a brassói magyar cselédség védelmére, mikor minden más intézmény vagy szerv hiányzik ezeknek a feladatoknak betöltésére.
Azok az előadások és mulatságok, melyek a külön egyesületek oltalma alatt zajlanak le, kielégítik Brassó magyarságának társadalmi vágyait és hogyha az éhes ember a rossz táplálékot is kitűnőnek találja, akkor kinek sincs joga felpanaszolni az esetleg csekély tápértéket. Ugyanez a légkör táplálja azokat a különböző egyesületeket is, amelyek minden különösebben körülírt célkitűzés nélkül alkalmat adnak a tagoknak arra, hogy egymást naponta, vagy hetente láthassák és egymás egészségére egy pohár bort ürítsenek. Ilyen a katolikus kör és a különböző ifjúsági egyesületek, amelyek rendszerint az egyházak pártfogása alatt alakulnak meg. Sport és szórakozások teszik ki e társaságok valódi tartalmát és néha csakugyan jól érezheti magát az ember, ha napi gondjait egy pillanatra elfelejti a füstben és zajban. A Székely Társaságban a célok is körvonalozottak némikép. A társadalmi célkitűzések mellett azt is a munkatervébe vette, hogy a brassói iparosság érdekeinek társadalmi úton való szószólójává váljék és elősegítse a Brassóban elhelyezkedni kívánó székely iparostanoncok ügyét. Céljának meg is felel és lassan-lassan egyre szélesebb területekre terjeszti ki működését. Ma már feléje irányulnak a brassói magyarság téveteg és kezdetleges tömörülési kísérletei és mindinkább felveszi a kaszinó jellegét, amely természetesen Brassónak megfelelően nem úri kaszinó, hanem rendes polgári kör. A brassói magyarság lelki arculatának azonban legjobban megfelel az a kísérlet, aminek elindítója egy fiatal, lelkes hírlapíró. Brassóban mindig a gazdasági tényezők adták meg az alaphangot s egészen meglepő, hogy erre a gondolatra csak ily későn jutott valaki. Pár éve csupán, hogy Brassóban megalakult az „Ágisz” általános gazdasági szövetkezet, amelynek kimondott célja az, hogy a Székelyföld termékeit olcsón és közvetlenül juttassa el a fogyasztóhoz. A kísérlet úgy látszik sikerrel biztat, egy év alatt csupán egyetlen község egymillió liter tejét adta el Brassónak és mezőgazdasági szakosztálya mellett, a Brassóba látogató idegenek vásárlási kedvére számítva, kézműipari szakosztálya is szép sikerekkel dicsekedhetik. A közművelődési szakosztály Kosztolányi nyelvművelő mozgalmának harcosaképpen „Anyanyelvünk” címen kiadta a tiszta magyarság kézikönyvét. Csakugyan Brassó volt hivatva arra, hogy ezt a kezdő lépést megtegye és most az ország minden tájáról mintául igyekszenek venni ezt a szövetkezetet, amely mintha a magyarság számára utat jelölne ki a jövőben. Talán nem fog e bátor ós minden dicséretet megérdemlő szövetkezet megtörni a brassóiak jólismert közönyén.
Mert a brassói magyar távolról sem társas lény. Szívesebben megissza a maga félliter borát az Édes-lyukban vagy a Fehér Bárányban, de nem töri a fejét azon, hogy társaságokat vagy egyesületeket alapítson. Azért is meglepő, hogy például a Brassói Magyar Dalárda már ötven éve áll és ma is teljes erejében van. Brassóból indult ki az a mozgalom, amelynek végleges eredményeképpen megalakult a Romániai Dalosszövetség. Ez a Dalosszövetség rendez minden évben országos dalosversenyeket, ahol a Brassói Magyar Dalárda nem egyszer díjat nyert. Egyesek szerint az ország legjobb dalosegyesülete és rajta ismét bebizonyul, hogy a brassói magyar sohasem ismerte a vármegyei szellemet, mert a tenorban, vagy basszusban egyforma erővel fújja a szólamot a kereskedő, az iparos, a tanár vagy a hivatalnok.
Talán a szász faj komoly zeneszeretete öröklődött itt át, némileg változott alakban. A szászok magas zenekultúrájából átvettünk mi is egy részt, de csak a karénekig jutottunk el. Olyan magánénekeseink például, mint amilyenekkel a brassói szászok dicsekedhetnek, sohasem voltak. Az Astra zenekonzervatórium csak szászokból és románokból alakult meg, a magyarok talán nem is törekedtek, hogy ide eljussanak. Különbség van itt és meglehetősen nagy különbség, de vannak területek, ahol mind a három nemzet egyformán szegény. Brassónak máig sincs állandó színháza. A román színészetet Bukarest közelsége teszi lehetetlenné, gyakran jönnek át pár napi vendégjátékra fővárosi társulatok és úgy látszik, hogy Brassó román közönségének ez elegendő. A szászok igényeit egy Brassóból elindult és Brassóban megszervezett staggione-társulat elégíti ki, mely Deutsches Landestheater néven az ország németlakta területeit járja be és évenként többször Brassóban is megjelenik. Állandó magyar színház a háború előtt sem volt Brassóban, az uralomváltozás után hosszas próbálkozások befejezéseképpen a kolozsvári Magyar Színház szokott hathetes vendégjátékra átrándulni és tiszteletreméltó igyekezettel kísérli meg, hogy az operettek mindent elborító tömegében komoly színházi teljesítményeket is nyújtson. Ez néha sikerül is, így tavaly az „Ember tragédiáját” mindenki legnagyobb meglepetésére egymásután nyolcszor adták, mindig telt házak mellett. Egyébként pedig jobb sorsra érdemes színtársulatok szokták Brassót meglepetésszerűen felkeresni, de pár előadás után „a közönség részvétlensége”, helyesebben a társulat leírhatatlan gyengesége miatt az egész színház feloszlik. Még csak egy vonás hiányzik Brassó szellemi arculatáról. Magyar festők, neves magyar festők nem élnek Brassóban. Akivel Brassó büszkélkedhetik, az megint csak a szász nemzet tagja. Ide vonult vissza Mattis-Teutsch János, az európai hírű festő, aki annak idején oly zajos feltűnést keltett Budapesten, itt él Hans Eder, a bibliai tárgyak látnoki megalkotója és Fritz Kimm, Brassó szerelmes rajzolóművésze.

A bennszülött örvend, ha elszabadul nemes városától, különösen nyári vasárnapokon, mert ilyenkor a város már tulajdonképpen nem az övé. Júniustól szeptemberig megváltozik Brassó rendes arca. Az utcákon, a sétatereken, a parkban és a környező dombokon más városbeli idegenek tarka ruhái csillannak meg és gondtalan, könnyű beszédjük egészen más, mint a brassóiak meggondolt, nyugodt szavajárása. A piac árai lassan, de biztosan felfelé tartanak, szállodák és magánosok a nyaralók pénzéből óhajtanák rendbe hozni télen át megrendült költségvetésüket és talán nincs messze az az idő, amikor egész Brassó svájci mintára csupán az idegenekre rendezkedik be. A bennszülött persze ilyenkor elveszti lába alól a talajt. Hogyne, mikor megszokott vendéglőjében a pincér fitymálva tekint rá és minden udvariasságát a szomszéd asztalnál ülő, bizonyára pénzes idegen számára tartja fenn. Ilyenkor Brassó is mintha megfiatalodnék, megvidá-modnék és ez valahogy nem talál hozzá. Brassó szelleme komoly, meggondolt, gyakorta hűvös, a könnyű-vérűség egyáltalán nem természete és a brassói, aki városának a komolyságát már megszokta, menekül előle, ha fiatalodni kezd. De este mégis sietve, szinte rohanva tér vissza hozzá, mint valami óvó és biztos kikötőbe. Mert bármilyen keserves és nehéz is itt az élete, mérhetetlen vággyal kívánkozik mindig vissza hozzá. E zavaros, harcokkal teli, komor, hideg, hűvös és mégis elhagyhatatlan városhoz. Ó, mert gyönyörű vagy te Brassó! Gyönyörű vagy tavasszal, mikor az alig kibújó zöld lombok halvány vonásokkal festik mind élénkebbre és élénkebbre a környező hegyeket, mikor még a közeli havasok hűvös leheletükkel meg-megborzongatják a napfényben sütké-rezők testét és néha még április vége felé is télikabátot kényszerítenek az emberre. Gyönyörű vagy nyáron is, mikor a nappal forrósága után esteli hűvös levegőben sikoltó fecskék cikáznak a vadszőlővel befutott bástyafalak körül és éjszaka a csillagok egészen közel ragyognak a dombok felett.
Szép vagy te ősszel, amikor a Cenk rozsdaszínű hátán lobogva lángol fel a korán lenyugvó nap sugárnyalábja és a város házai felett kékszínű, lusta köd terjeng. És szép vagy te télen, amikor a hegyekből lassan házaid közé ér el a hó és a puha csendben egészen mélyen és tompán hangzik elő a zaj, mint egy alvó test ütemes szívdobogása.
Szép vagy Brassó, haragszunk rád és szeretünk, drága rabtartó, aki most már talán örökre öledbe láncolsz engem is.

Forrás: Erdélyi városképek. Révai Kiadás, 1936.