Az intellektuel, ha polgári öntudat nélkül polgári módon él, többé-kevésbé szigeten él: minden „egyéniség” vagy legjobb esetben min¬den család egy-egy sziget. Hogy enyhítsük ezt az elszigeteltséget, időnként (például ma is) felkeressük egymást. Társadalmi közösség híján legalább a társas közösséget keressük. Ezért vagyunk most tízen-tizenketten egy lakásban. Valamennyien vacsoráztunk otthon, a vendégségben mégis enni kapunk. Vannak, akik ezt helytelen túlzásnak tartják, – én nem. Az evés gyakran enyhíti a társas együttlét megpróbáltatásait. Különben is, megvannak ősi indokai az ünnepélyes kollektív táplálkozásnak. A ősember, ha idegen kereste fel, a jelek szerint vagy megette, vagy enni adott neki. Kezdetben, azt hiszem, inkább megette vendégét. A civilizáció alighanem ott kezdődött, mikor leguggolt a vendéggel a tűz mellé és megkínálta. (Hogy mivel, illetve kivel kínálta meg, az más kérdés.)
…Az értelem hívői egyre kevesebben vannak. Mind rezignáltabban ülik körül a gyengén melegítő tüzet és kevés bizakodással néznek a holnap elé. E pillanatban kissé fáradtan vitatkoznak korunk egyik csendes, de intenzív szégyenéről, a cselédkérdésről. Egy hölgy, aki különben „szociális érzékűnek” vallja magát, csalódottan panaszolja, hogy cselédje lop.
– Csodálom, hogy ezen felháborodik – szól közben valaki. – Érezzen inkább elégtételt. Aki lop, elismeri függőségét, kiszolgáltatottságát. Aki lop: kiegyezik. Belátja, hogy reménytelenül rabszolga, hogy nincs joga semmihez és ezért titokban, szerényen, mondhatnám „lopva” próbál enyhíteni a sorsán. Mindig csak az lop, aki kulinak érzi magát. Az ön baja akkor kezdődne, ha cselédje nem lopna, hanem erélyesen lépne fel. Ha az alkalmazott csak a „Ne lopj!”-parancsolat ellen vét, akkor még sértetlen a polgári tekintély. Csak akkor fordul komolyra a dolog, ha már a tizenegyedik és legfontosabb parancsolatot sem tartják tiszteletben, azt, amelyik így hangzik: „Ne kívánj magasabb munkabért!” (Búcsú az értelemtől, 1937. december 20.)

Folytatjuk