Egy ember ittasan ment végig az uccán ünnepnap délelőtt. Lába gyerekes-gyámoltalanul imbolygott, szeszélyes cik-cakkokban a járda két széle között; de magas törzse büszkén, szinte kihívóan feszült meg és mongolos metszésű, szép, fiatal arca öntudatos volt, kemény, csaknem fenyegető. Néhányan megmosolyogták jellegzetes járását: ezekre olyan súlyos, átható pillantást vetett, hogy arcukra fagyott a fölény. Csak percek mulva ismertük fel: az uccaseprő volt, aki mindennap megjelenik ezen a tájon formaruhában, józanul és észrevétlenül.
Pirosbetűs nap és néhány pohár szesz kell hozzá, hogy az uccaseprő a kocsiútról a járdára lépjen és felemelje a fejét. Hat napon át a kocsiúton él és pillantását a kövezetre szegezi. Az ő világa a kövezet és annak is legsivárabb része: az a sekély és szennyes szöglet, amit a kocsiút vízszintese és a járda párcentiméteres függőlegese alkot. Sekély, de nagyon hosszú ez a szeglet, szinte végtelen. Uccasaroktól uccasarokig ér, de ott sem ér véget. Megtörik, tovább fut és kiismerhetetlen labirintus-vonalával telerajzolja a várost. Az uccaseprő ezzel vívja legnehezebb harcait. A város szennye beveszi magát ebbe a zugba és sokáig ellenáll a seprű támadásainak. Az uccaseprő dolga „gusztustalan” foglalkozás és mint ilyen, a civilizáció alapja. Nélküle nem lehetnénk európai kultúremberek. Bölcselők és költők a legvadabb Kelet-Ázsiában is voltak mindig: uccaseprők csak Európában vannak. Ez a magas fiatal férfi napi nyolc óra hosszat szagolja a piszkot, hogy büszkék lehessünk Európára. (Búcsú az értelemtől, 1937. december 25.)

Folytatjuk