A Jaszi

Nem robog át többé zakatolva, pöfögve, füstöt okádva a sínpár mellett haladó arcába, a téli eget szikrákkal csillagozva, karcsú fekete kéményét büszkén felemelve.

Nem robog át a hatalmas nyári égboltján fehér felhőket viselő tágas alföldi tájon, a Tápió hídján.

Nem nézzük mi, fürdőző gyerekek a két-három kocsi lehúzott ablakaiból integető utasokat, az egyenruhás kalauz sziluettjét, a masinisztát, a félmeztelen, izzadt, maszatos fűtőt.

Azt sem tesszük többé, hogy a híd pillérének egyik zugába beguggolva, behasalva hagyjuk fölöttünk eldübörögni a szerelvényt, vagy megkockáztatva, hogy a fűtő leönt egy kannatető vízzel, a híd vaskorlátján állva hősködve várjuk be a mellettünk elsuhanót.

Valami elromlott ebben a világban.

A fűtő eleinte forró vízzel locsolt le bennünket – talán ártó szándék is volt benne. Mi dacosan másnap is kimentünk a hídra. A víz hőfoka egyre csökkent, idővel a masiniszta is társult a játékhoz: jóval a híd előtt hosszan fütyült és lelassította a vonatot. Mindketten mosolyogtak ránk, mivisszanevettünk. Egy szertartás részeseivé váltunk.

Valami nagyon elromlott mai életünkben!

VÉGE