Egy igazi színészportré
Rácz György: Dayka Margit
Rácz György, 23 éve elhunyt író, költő, műfordító, rendező, dramaturg, érdemes művész, az irodalmi rádiózás sokoldalú személyisége. Filozófiai és művészettörténeti stúdiumok után itthon Hevesi Sándortól, Bécsben Max Reinhardt-tól tanult rendezést. Többek között a Szabad Színház, a Nemzeti Színház rendezőjeként, dramaturgként, színpadon és rádióban is magas színvonalon alkotott. A rádiózás történetének hiteles dokumentuma a Mesterek árnyékában című, 1984-ben megjelent könyve. Vallomása szerint Hevesi Sándortól munkaszeretetet, Bajor Gizitől derűt, Timár Józseftől pedig emberséget tanult.
De most annak kapcsán írok róla, mert írt egy füzetnyi könyvet egyik neves színésznőjéről a magyar színpadoknak: Dayka Margitról. A Dayka Margit – Portré prózában c. kötet 1941-ben jelent meg a Hajnal kiadásában, Budapesten, Lírai méltatás alcímmel. (1974-ben jelent meg újabb kiadása, ugyanott.)
Nem tudom, volt-e még így színészt tisztelő-szerető rendező, dramaturg, színházi szakember, aki ennyi bensőséges együttérzéssel írt volna színészről. Mert Rácz György ezt teszi. Kis füzetében, huszonnyolc oldalon keresztül úgy meséli el, milyen is volt a művésznő, ahogy az vágya lehet minden alkotó művésznek. Értékeli, látjuk magunk előtt, leírása elénk varázsolja és megtudhatjuk, milyen ember volt, és hogyan játszott Dayka Margit.
Pár részlettel illusztrálom Rácz György munkamódszerét. Empátiája nem csak egyetlen művészre terjedt ki:
„Ez a portrésorozat nem hoz új pikantériákat, ahogy nem hoz új értékeléseket sem. Még csak nem is fényképez. Inkább csak rajzol: pasztellszínű rajzokat prózában, szavakkal, pár lírai sorban. Sok gyengédséggel, sok megbecsüléssel. Ha csak tizedannyi szeretettel fogadják, mint amennyit azok érdemelnek, akikről szól, – van értelme, hogy megjelenjék.”
A kezdetekről
„Dayka, a művész… lentről jött: ez nem a békebeli színésznő-karrierek házmesterlány-romantikáját jelenti, olcsó operett-szegénységet. Nem volt soha perkálruhás angyal, akit végül is felfedez egy öreg pénzes ördög és az égig emel. Vagy legalábbis a kék rókáig. Dayka szegénysége eltiport szülőket jelentett, tátogószájú testvéreket, nyomortól bűzös ruharongyokat és fagytól megkékült lábakat, kővé vált kenyér rágcsálását, ólálkodást gőzzel lepett kirakatok előtt.”
… Dayka szegénységének nem volt romantikája, egyszerű, kellemetlen, tárgyilagos próza volt, csak levetni, levenni minél előbb és elfelejteni. Ma visszagondolunk rá és beleborzongunk. Vézna, vacak kis gyerekvakarcs volt, sápadt, kevés vérű, haja fakón lógott az arcába, s a szeme seszínű volt. De valami bélyeget már hordott magán. Valami ott égett az éhség láza mellett már az arcán: alig látható jel, mely a rút gubóban már a pillangó-jövőt sejteti. Valami kiemelte már a maszatos társak közül, Isten tudja, ki mit látott meg rajta, miközben vásott utcatréfákat űzött a többiekkel, vagy meghajszoltan surrant a házak mentén. De észrevették.
Éretlen kamaszlány volt még, alig más, mint az együtt hentergő fiúk, mikor éhes férfiszemek már fennakadtak rajta. Mikor nesztelen férficipők már utána suhantak. Mikor még rá sem ébredt asszonyiságára, s a világ már cibálta volna belőle elő a nőt. S a testi titkok, ha nem is okoztak már az utcán nőtt gyereknek szenzációt, de mégis gyerek volt még, éhes, fázós, lázas gyerek: eddig koplalni tanult meg, sírni, viháncolni, bukfencezni. Most új érzésre ébredt: megtanult kínlódni és menekülni. Ocsmány valóság elől az álmokhoz menekült. És eljutott a színházhoz.”
A kamaszlány álmairól
„Az annyit koptatott Shakespeare-legenda jut eszünkbe, annyit cáfoltak már s mégis úgy szeretnők hitelesnek érezni a mesét: úgy jutott a színház közelébe, hogy legelsőbb is nagyurak lovát őrizte, míg benn folyt az előadás. Dayka ilyen élményei nem mesék. Kettőt is őriz belőlük. Volt színlaprikkancs és volt ruhahordó. Félórás munkát jelentett az egyik, esténként félnyolctól nyolcig, míg benn a díszes uraságok összegyűltek az előcsarnokban s a belépőkre rásivít a suta lánykahang: szöveges színlap tessék! Mond többet is, a darab címét is, bájos-esetlenül, ha nehezebb szó akad benne, de már színész- huncutkodva.
Grimasszal a könnyűvérű címeket, fintorral, bukfenccel, s a tragikusakat mélyített torokhangon, sok sóhajjal. Néha berekedt az ordítozásba, ilyenkor a gesztusok pótolták a hangot. És így megy ez nyolc után pár percig, a nézők mind beljebb húzódtak, Dayka utánuk. Néha kikergették az előcsarnokból, sokszor visszasurrant, a legutolsó emberek mögött már látszott a karmester felemelt pálcája, vagy kihallatszott a zsibongáson át a drámai gong. Azután becsukódtak a szárnyas ajtók, elfogyott kinn a nép és elkezdődött benn az előadás. Volt úgy, hogy egy későn jövő besurrant még, de olyan keveset lehetett látni a keskeny résen: pár értelmetlen mozgó alakot, pár vonaltalan színfoltot. Akkor már több volt ennél, amit ő maga álmodott az agyonordított címek mögé, leszámolás után, hogy hazavánszorgott, a sötét utcán együtt ment vele a Szókimondó asszonyság és a Sybill, ha akarta, a Sasfiókot idézte, ha akarta: a Mágnás Miskát. Már a maga módján. Míg később feljebb került a szamárlétrán: az egyik művész úr ruhahordója lett. Talán ma már vidéken sem nagyon van ilyen: utcakölyök, aki pár fillérért háztól-házig cipeli az aznapi jelmezeket; a színházban kevés a hely, s otthon a bérelt szobában remekül elférnek a kacatok egy kosárban az ágy alatt. A kosár százszor nehezebb volt, mint a pár színlap, belegörnyedt, beleverejtékezett. De megérte. A lepedő alól fulladt púder szaga szállt ki, előbújt egy-egy palást csücske is, ez már kézzelfogható valóság volt, nem álmodozás. Ez már komoly lehetőség is volt: a kosarat az öltözőig kellett vinni, s néha benn is lehetett feledkezni a színházban.
Míg egyszer végkép benn nem feledkezett.”
Az első szerepekről
„Minden mesterségnek megvannak a maga fogásai. Az íróinak is, a színészinek is. Még a legízlésesebb írók is szívesen nyúlnak néha testi-nyomorék figurákhoz és a legszürkébb színész, is felvirul, ha részeget játszhat. Szerzők örömmel írnak Arisztideket és művészek kapva-kapnak túlfestett intrikusokon. Az utcalány pedig egyaránt kedvelt alakja írónak, színésznek. A színdarabok prostituáltjai készen szállítják a darab helyzeteit: mindig jobbsorsra érdemes nő, vagy legalábbis jobb érzésű, a mosdatlan beszéd tiszta lelket takar; önző szeretkezésből él, de önzetlen szerelemért. S az utcalány-szerepek kész sablonnal várják a színésznőt is: a szoknya fellibben, a haj lecsúszik, a hang rekedtre mélyül, a szem megcsillan. Ha megáll, lehetőleg szoborpózokba merevedik: az egyik, válla lesüllyed, jobb lábát előreveti és ha nyújtózik, megvonaglik a karja. Satöbbi, satöbbi.
Dayka első szerepe egy lány volt az utcáról: még üde és harmatos; de később is játszott még ilyen figurákat, már élesebb irónnal rajzoltakat. Sikere más volt, mint amit eddig e témakörben elértek s másképp is érte el. Egy vállrándítására lefoszlott a szerepkörről sok ráragadt szirupos sallang, elomló hajnali szentimentalizmus. A szavak nyúlós likőr ízébe mintha egy csepp fanyar pezsgőt tettek volna és megváltotta az egészet. Szemünk előtt vált ember a szerepből, kis megrezzenésekkel kis gondokat hozott elénk, vad kirobbanásokkal nagy fájdalmakat, olcsó örömöket. Elszokott az úri beszédtől, s ha mégis rászorult, szorította a szó, nem nézett az emberek szemébe, csak oldalról gusztálta őket, ahogy éjjel az utcán szokta. Ha jóságra kényszerült, nyers-darabosan tette, mintha szégyellné. Ha megrendelésre hízelgett, veszedelmes volt a macskáskodása, ha durva akart lenni, kloakák szagát hozta az orrunk elé. A fiújával meg, (melyik utcai nőnek nincs „fiúja“ és melyik darabban nincs?), akárhogy is szerette, akárhogy is becézte, mindig valami hányavetiséggel bánt. Jó volt hozzá, figyelmes, dolgozott is érte (mindezt szövegen túl és szerepen túl éreztük), de mindig valahogy lekezelte. — Szeretlek, de te mégiscsak férfi vagy! —ez volt a szavában, s ez valami gyenge irtózatot hozott fel benne. Talán ilyenkor emlékezett gyerekkora surranó férfilépteire.”
Dayka Margit
Népies alakjairól
„Dayka népiessége egyetemesen emberi. Lelket derítő mosolya egy a breton parasztlányéval, szelídsége, mint a hollandié. Tudatos, tiszta szűz, mint germán Gretchen-ek és ha a legényét siratja, a könnye íze egy lehet szicíliai lányokéval, így csalogatja az is a legényét, így szegi az is a kenyerét. Ha sár van: egy mozdulattal lebbenti mind a szoknyáját; egyfajta áhítat ragyog az arcán, míg vasárnapi ünneplőjében Istene elé megy.”
A Dayka Margit naiváiról
„… nincs tulajdonság, ami úgy dühítene, mint az emberi butaság. Az aljassággal számolni lehet s az ízléstelenséget elfogadni. A hazug ember néha elszórakoztat, s a gyilkost vehetjük kivédhetetlen tényezőnek. De a butaság elképeszt és lefegyverez. Pofon csap és ökölbe szorít; sosem tudom, honnan ér a zuhany, olyan csorba vágásokat kapok, hogy még kivédeni sem tudom. A sötétség mindig visszarettent. Mikor pedig Dayka hozta elénk ebben a szerepben mindazt a bárgyú, szétfolyó butaságot, amit emberi agy csak kieszelhet és emberi agytalanság csak termelhet, akkor legszívesebben felrohantunk volna a színpadra, hogy ölbe kapjuk és összecsókoljuk. Úgy volt buta, mint a réti virágok, s mint a fehér bárányka, amelyik lelegeli. Úgy volt buta, mint a rózsásfülű kis egér, mely belesétál a csapdába, s mint a kölyökkutya, mikor rád bámul alig nyílt szemmel… Úgy volt buta szent balgaságban, áldott együgyűségben, mint minden ember eleje és magja: a gyerek. …Esetlen kérdései úgy hangzottak, mint a kisfiúé, aki vonszolja anyukáját utca hosszat és megkérdezi: mitől ég a villany, mitől esik az eső, mitől mennek a kutyák? Buta baklövései úgy hatottak, mint mikor a
teáz ifja beszabadul a nagyok közé és megkérdezi: a néni tényleg festi a haját? és igaz, hogy a bácsi fűvel-fával csalja a feleségét? Lexikon-tudálékossága az ifjonti diáké, aki mindig a tegnaptanult példákkal dobálódzik; s ha kis agyával néha rájött, hogy mérhetetlen marhaságot mondott: a megszeppenése egy volt a sírásra görbülő fintorral, amit eltört lekvárosüveg felett szokás vágni, a kamrában. Emberségén felül és szerepek fölött: megvesztegető örök gyermeksége.”
A játékáról
„Dayka naiva-volta nem csinált és nem erőltetett. A lelkéből sarjadzik és nem szorul műfogásokra: kurta szoknyára, selypítésre. Tavasza a sajátja és sajátja az apró karom is, amivel játék közben belénk kap. Fiatalsága a lelkéből fakad és a derűje legbensőbb tulajdona. Istent érintő örök gyermeki derű, nem mondvacsinált és nem másolható. Ahogy a könnye nem glicerines színpadi szendekönny…. ….Nevettet, és azt vesszük észre legelsősorban: ő maga hogy nevet. De megfordítva sír: s azt érezzük legelőbb: együtt sírunk vele. Nem könnyzápor a sírása, nem hangos bőgés. Nem tépi a haját, nem tördeli a kezét Nem borul zokogva az asztalra, s nem veti magát a férfi mellére sem, hogy összekenje a sírásával. Ha bánata van, csak a kedve rezdül bele. Csak a szája széle hajlik egy hajszálnyit lejjebb, csak a keze feje fittyed le. Csak egy csepp könny indul meg a szeme sarkából, csendben gördül le az ajkáig. És ott beissza könnyét a beszéde; csodálatos, ahogy a hangja megtelik sírással, nem jajgat és nem öklendezik, úgy beszél, mint a legnagyobb nyugalomban. Csak éppen a hangja telik meg könnyel, amint szól: színét veszti és gyászosan fakó lesz, félhanggal lejjebb csúszik és rekedtre válik. Mindig halkabban halljuk, már inkább csak sejtjük és mi telünk meg az ő fájdalmával. Simogatni szeretnők, babusgatni, elcsitítgatni a keservét, felszárítani a könnyét. És közben észre sem vesszük, hogy illem ide, póz oda, mi magunk fakadunk sírásra a zsöllyében.”
A színeiről
„Riasztóan közönséges hangjai vannak, ha akarja. Ha azt írtuk, hogy sírásnál egy hajszálnyit elmélyül a szava, most nyugodtan írhatjuk: öt-hat fokkal lesz élesebb. Hasító éle támad, elkapjuk a fülünk. És szívesen hunynók be a szemünk, olyan dermesztő a kép, amit a proli-Dayka hoz elénk, hogy tud egy ilyen gyermekien tiszta ember ennyi szennyben meghemperegni és ennyi szennyet így a magáévá tenni? A szavai szegletesen lökődnek a szájából, a karja durván kalimpál és elnehezednek a lábai. A szeme aljas-kicsire húzódik és nézése az emberek szándékai mögé settenkedik. Azt feltételeztük, hogy kölykös huncutságát gyermeksége hancúrozásaiból hozta, míg versenyt futott a korabeli suhancokkal, birkózott velük és kötődött; és ha gyermeki sírása – úgy véljük – gyermeksége sok szenvedésén tisztult ilyen mocsoktalanná, – nem jogos-e akkor most sokszorosan, hogy kültelki némbereiben a kisváros sok settenkedő útszéli alakjára ismerjünk; sok hosszú éven át kényszerült, hogy figyelje őket, riadtan és borzadva, de öntudatlanul már anyagot gyűjtve: talán meg is mondhatná, melyik rikoltó színben kire emlékszik. Nem kérdjük, mert keserves lehet neki az emlékezés.”
Rácz György úgy szerette a színészt, ahogy az megérdemli. Leírása megörökíti egész sajátságos, egyedi lényét, megismeri a művésznőt az is, aki sosem láthatta színpadon, fogalmat alkothat egy kor színházi és színészi játékstílusáról egy kivételen művésznő életének, művészi pályája alakulásának elénk tárásával. Ennél többet azt hiszem, nem kívánhat magának senki ezen a pályán.
Nászta Katalin
Pusztai Péter rajza