Eugenia S. Lee: Tapétázni még nem tudok

Amiről ebben a részben írok, az nekem is új tapasztalat Koreában.

Eleddig a mi családunk vállalkozókból állt, beleértve a férjem és engem is. Ez annyit jelent, hogy nincs főnök, nincs szabadidő, huszonnégy órás a munkaidő és este az ágyban is az üzleti dolgokat beszéltük meg. Cserébe van rengeteg felelősség, stressz és kiszámíthatatlan anyagiak.

Most viszont anyósom súlyos betegsége kapcsán úgy alakult, hogy a férjem félig-meddig alkalmazott lett, én meg szintén félig-meddig a segédje.

Állást kapott egy belsőépítészeti irodánál. Tapétázik, tolmácsol, felmér, tárgyal, mikor mit, de a legtöbb mégis a kemény fizikai munka, bérlakások tapétázása. Teljesítménybérben fizetik, a tolmácsolás, tárgyalás amolyan lojális magatartás, nem jár érte külön pénz.

Kezdetben rendkívül szenvedett, hiszen azért 48 éves, és életében most először végez igazi fizikai munkát napi tíz, tizenkét órában. Ráadásul ez egy szakma, tehát tanulni kell a fogásokat, ő másfél hónapig tanulta az alapokat de még most is felhívja valamelyik tapasztaltabb kollégáját ha olyan dolog van, amivel eddig nem találkozott.

Amolyan háziasszony voltam egy hónapig, főztem, mostam, takarítottam, vásároltam, de hamar eluntam, nem nekem találták ki ezt az életformát, úgyhogy addig addig mondogattam, míg beadta a derekát és elvitt magával dolgozni.
Nekem ez remek lehetőség egyrészt arra, hogy szintén 48 évesen megtapasztaljam a fizikai munka milyenségét, továbbá arra is, hogy megismerjem az ebben a világban dolgozó embereket, akikkel eddig csak, mint megrendelő volt dolgom.

Persze én nem tudok még tapétázni, de már sok előkészítő művelet van, amiben részt tudok venni, és takarítok, hogy mire kész a fal és a plafon, indulhassunk a következő lakásba.
Együtt ebédelünk a kollégákkal az irodában, van egy hölgy ott, akinek az a munkája, hogy főzzön ránk. Egyedülálló lehetőség megismerni ki honnan jött, hogyan lett tapétázó mester, ami ebben az országban nem lenézett munka, mert komoly szaktudást igényel, de mégsem az a közeg ahol mi általában mozogni szoktunk. A férjem egy cseppet kilóg természetesen, de ettől csak érdekesebb a helyzet, arról nem beszélve, hogy mikor én megjelenek munkásruhában, felfegyverkezve seprűvel, lapáttal felmosóval, és tapétavágó késsel, kezemben egy kinyitható állvánnyal, na az valóban kultúrsokk az ország közepén élő kisvárosi munkásembereknek, roppant jól szoktam szórakozni ezen.

A munkát a cégtulajdonos osztja be és szerzi nekünk. Ő egy hölgy, 55 éves lehet, 27 éve tapétázik, nincs az egész nő ötven kiló és alacsony is, de mint az acél, olyan erős. Pár éve van saját cége, addig a szenvedélybeteg férje mellett dolgozott, kitaníttatta a lányát, az elment Németországba, férjhez ment egy német férfihoz, éli világát boldogan, a hölgy elvált a menthetetlen férjtől és önálló vállalkozást üzemeltet azóta, kiegyensúlyozott, erős asszony.
Önmagával szemben támasztott elvárásai nagyon magasak, ugyanez kiterjed a munkatársaira, aki nem elég szorgalmas, elszánt és tanulékony, az hamar kikopik a csapatból.
Nem sminkel, hajnalban kel, felméri a lakásokat, kiválasztja a színeket, levágatja a kolléganővel, aki főz is, a tapétát, és egy automata bekeni ragasztóval, összehajtják, felcímkézik, zacskókba teszik, a mi dolgunk felrakni a falra, plafonra.
Magunk után és előtt takarítunk, bútorokat tologatunk, ha a megrendelő úgy kívánja leszedjük az előző tapétát, ha nem, akkor snitzerrel mindenhol körbevágjuk.
A selyemtapétát minden esetben le kell szedni, arra nem ragad a következő. A maradék tapétát szín és méret szerint visszacsomagoljuk, a szemetet zsákokba gyűjtve bevisszük az irodába, seprünk, felmosunk, a helyszínt csak úgy hagyjuk el ha lényegesen tisztább, mint volt.
Általában jó lakásokat kapunk, de olykor kifogunk egy, egy penészes, büdös és koszos régi lepukkant lakást is. Olyankor maszk, két kesztyű, vegyszer, gombaölő és más segédeszközökkel igyekszünk lakhatóvá varázsolni a koszfészket.

Egy alkalommal két másik kollégával dolgoztunk, ők régóta végzik ezt a munkát, sok mindent láttak már. Bementem a lakásba elsőként, éreztem, hogy valami fura szag van, de nemigen tudtam beazonosítani a forrását, hát gyorsan kinyitottam az ablakokat és azonmód nekiálltam a penészes felületek kezeléséhez, lévén a férjem allergiás rá, én meg nem, úgyhogy ha egy mód van rá, megelőzöm hogy hozzáférjen a penészhez. Nagyban takarítottam az ablak környékét, téptem le a sokadik réteg egymásra tett tapétát, hogy felderítsem honnan ered a nedvesség, amikor a másik szobából rám szólt, hogy innen kimegyünk de azonnal és jöjjek. Olyan határozott volt a hangja, hogy hagytam mindent és mentem.
Aznap három egymás mellett lévő lakást csináltunk, hát átmentünk a másodikba, mondjuk penész ott is volt bőven, elfoglaltam magam azzal rögtön, ebben a szakmában az idő pénz, naponta három, négy lakást is elkészítünk ha lehet.
Később megjött a kolléga és a férjem feldúltan mondta neki, hogy az első lakásban ott hever egy döglött patkány és ő bizony engem kihozott onnan.
A férfi egyrészt igen restellte, hogy Dél-Korea hírnevét ez az affér nem feltétlenül öregbíti majd a szememben, másrészt jót mulatott a férjem felettébb értelmiségi hozzáállásán, azaz, hogy megvárta őt azzal a határozott szándékkal, hogy majd eltakarítja az állat földi maradványait.
Úgy is lett, betette egy dobozba és kivitte a szemétbe, de mi azért maradtunk a kettes számú lakásban dolgozni.
Jött az ebéd, a főnökasszony hozta, a szokásos terülj terülj asztalkám, hiszen a munkás ember éhes és jól kell táplálni, itt arra nagyon ügyelnek.
Megebédeltünk, kávéztunk és folytattuk a munkát, mígnem egyszer csak jött a kolléga de nagyon nevetve, hogy bizony ő kiment megnézni a patkányt, de valaki ellopta dobozostól.
Itt ugyanis a papír az igen jó pénz, sok idős ember egészíti ki a nyugdíját azzal, hogy a kartont összeszedi és eladja az újrafeldolgozónak.
Sejtésem szerint nem nézett bele az illető a dobozba, így vagy őt, vagy az átvevőt fogja váratlanul érni a tetem, mindenesetre fél órán keresztül sírva röhögtem a többiekkel karöltve és közöltem, hogy ilyen kizárólag ebben az országban fordulhat elő, és ha másért nem, hát ezért megérte ennyit dolgozni, lesz alapanyag az írásaimhoz.

(Szerző következő írását pénteken olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

 

2017. szeptember 27.

5 hozzászólás érkezett

  1. Skandikamera:

    A tapétázás nem leányálom, le a kalappal a művelői előtt!

    Ami a fal előkészítését illeti, így leírva túl egyszerűnek tűnik. A lyukak, repedések, sarkok – kijavítása – betömése és csiszolása – a legjobb esetben is napokba telik. A falra erősíthető TV-k kráterszerű nyomait például nem egyszerű eltűntetni.

    Más: ismerik „arrafelé” a korrekciós tapétát?

  2. Eugenia S Lee:

    Igen, olyannal tüntetjük el a szegek nyomát és az esetleges egyenetlenségeket. Olyan nyálkás papír csík vagy, hogy mondjam. Egyéb előkészítést a fal csak szükség esetén kap, az valóban plusz egy nap de itt kenhető dolgot a szilikonon kívül rendkívül ritkán használnak.

  3. Skandikamera:

    Ha majd saját vállalkozást indíttok, akkor „elárulom” a lyukbetömés titkát. Egy nap alatt megvan, észre nem vehető, komplett fal az eredmény. Azt pedig már most, hogy ha a tapétázás előtt gyorsan lefested a falat, akkor fele annyi ragasztó elég, és hólyag sem lesz, Ha mégis lesz, akkor arra is van megoldás.

  4. Skandikamera:

    A korrekciós tapéta olyan, mint a többi, csak vastagabb, tapintásra-ránézésre az egykori itatóspapírhoz-hasonlít. (Renováló vászonnak is nevezik).

    Például így: https://www.bauhaus.se/konkret-renoveringsduk-1x25m.html

    Kiegyenlíti az apró egyenlőtlenségeket, amelyeket csiszolással sem lehet megszüntetni. Miután megszáradt, a szoba úgy néz ki, mint a frissen meszelt. Erre aztán azt a színt fested, ami neked tetszik.

  5. Eugenia S Lee:

    Köszönöm szépen, élni fogok a lehetőséggel. :)

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights