Keszthelyi György: Lélekzárka
(részlet egy készülő regényből)
Feltűnés nélkül történik minden, viccek sirülnek szájról-szájra, átkozódás, fusimunka, fogamzásgátlás, minden az árnyékban, cinkos sötétben – kinek hiányzik a bonyodalom, a látványos szabadságvesztés?
Télen is fát, füvet ültetnek, ha érkezik a kondukátor, évszakok cserélnek helyet, ki hinné, hogy festékkel képesek retusálni a halványodó klorofillt?
– Akarsz egy panell-lakást? Siess, egyedi alkalom, törvény szavatolja, jogod van hozzá. Új alkalmazott új lakást kap, apró fészket, kéjlakot, nem árt, ha úgyis ingyen adják. Csodálkozik, ez paradoxon, odaát lakásínség van, hiába dúskálnak a jobbnál jobb kajákban, hiába géemkáznak veszettül mindhalálig. Ez itt mégis furfangosabban forgolódik, tudományosan étkeztet ugyan, de hatvannyolcban megüti a főnyereményt, nem támogatja a szovjet bátyuskát, sőt, hivatalosan felszólal a megszállás ellen, lám, haja szála sem görbül, hálából királyi hintó várja a Buckingham előtt.
Gőzölög a kád vize, ott terpeszkedik a kis tó közepén, gyógyul, nehéz éjszaka volt, mindenki hazatántorgott már. Talpas pohárba tölt a maradék pezsgőből, hadd lám, megáll-e a vízen? Megáll, libeg, érdekes látvány, mint valami furcsa formájú, üreges jéghegy, alsó fele láthatatlan. Finoman ellöki, tovaúszik a lábfejek irányába, lábujjal pöccinti vissza, hagyja, hogy szájáig merészkedjék, aztán elkapja – tigriscápa a heringet -, ledönti torkán, újra tölt.
Soha nem kísér haza senkit, ilyenkor agyát faggatja, próbál ráérezni a valóságra, amely, jól tudja, nem EZ, nem ILYEN, egyébként az a kézenfogva-sétálás a legnagyobb blődség.
„Kutyák vagyunk, pórázon vezetnek, jó lenne hozzászokni. Játsszunk kutyát: sétáltassuk egymást pórázon, abban tényleg lenne valami… különben is, minek hülyíteni azt a tizennyolc éves fruskát? Harminc vagyok már… vén kujon”. Imádkozik, úgy, meztelenül a fürdőkádban, nem szégyen, nem blaszfémia, Krisztust is lemeztelenítették halála előtt és utána is. „Ilyennek teremtett az Úr, az Ő hasonlatosságára.”
Ilyennek teremtett az Úr, az ő hasonlatosságára. Ez a zilált hajú ember fiatalabb nála, mégsem tud lábra állni, éjszakánként nagyokat csattan a cementpadlóra zuhanó test, ilyenkor felkel, segíti felállni, nem könnyű, mert tehetetlenségében teljesen ellazul, ráadásul még bőréből is ürülék és vizelet szaga árad. Teszi azért a dolgát, szótlanul, sajnálja azokat a rémült szemeket, próbálkozik szerencsétlen, nem akarja elfogadni állapotát, ha meggyógyul valaha, az is ki tudja, mikor lesz… a láb izomzata közben sorvad, egyre kevésbé hajlandó engedelmeskedni az agy utasításainak.
„Ha egyszer a pusztában fogok vándorolni éhesen, szomjasan, összeesem, bevájom magam a homokba, alagutat ások, hibernálok vagy kijövök valahol, a föld másik oldalán, nem kell hogy sajnáljanak.” – Ne hősködj, az idő elintézhet könnyedén, földhöz ragaszthat, bohóccá avathat, majd körüláll a tömeg, kiröhögik síró-nevető, őrült tekintetedet, végül talán akad egyvalaki, aki megitat, megetet, hálás leszel neki akarva-akaratlanul. Tanuld meg: a hála, mint sok egyéb, nem az agy, hanem az ismeretlen statiszta, a lélek terméke, képtelen vagy irányítani, netán elfojtani, előbuzog, mint enyhet adó forrás, ne pazarold el. „Mikor jön el az idő, amikor végre kiegyezik bennem ez a sokszínű, soknyelvű népség, hogy ne jelezzenek örökké vihart a hatalmas hullámok? Jó lenne kikötni egy csendes, napsütötte öbölben, palackpostán küldeni néha egy-egy szelíd verset ismeretleneknek.”
Elasajátítja az életvitelt, már kevésbé óvatos, éjjel egykor farkasszemet néz a rácsos ablakokkal, szelídek, biztonságosak. A plafon vakolata pattogzik, szinte naponta új arcok, más és más szereplők jelennek meg a magasban lebegő téglalapon. Lerajzolja őket, megörökíti a kis füzetben, pár sort is mellékel a bizarr formákhoz. Egészen leköti a tevékenység,
„ebből is lehet valami, valamikor, ha nem előbb, hát a visszaemlékezések idejében.”
A visszaemlékezések idejében rendszerint megváltozik a kép, a halkuló hang, a távolság sminket, egészséges bőrszínű alapozót applikál a ráncos, zord arcokra, békés mosolyt ragaszt az ellenség ajkára is.
Pusztai Péter rajza
2010. december 20. 15:36
torokcsavar-szerkezet, rajtafogtalak!!
2010. december 21. 02:41
Érdekes, az előbb Szép Ernő volt. Szóval akkor multi? A Torokcsavart elemezhatném hosszan, semmi köze ehhez.
2010. december 21. 08:09
Már azt hittem, ketten vagyunk. „Világszerkezetesek”. Ha meggondoltad magad, szívesen látlak a klubba!!
2011. január 6. 12:54
A világszerkezet elemzése milliók dolga lenne. Sajnos (vagy szerencsére) kevés az az ember, aki fájdalmát (a világét) tudná valamennyire, vagy egyáltalán érdemesnek tartaná még boncolgatni. Élünk, mert a természet törvényei szerint lehet még élni, boldogogok vagyunk, mert bokrot, tisztást látni még érdemes, akinek a bokor, a maga-alkotta természet még megadja a mindennapi örömöket. Isten segítse őket továbbra is. Van, aki másképp lát, néz, szenved. Őket is segítse Isten a maradékból.
2011. január 7. 09:23
írtam én ide valamit, oszt csak úgy elpárogott mára…
2011. január 7. 11:58
a számítógép ördöge…:-)) vissza is került!
2011. január 7. 15:23
Hívtam a pópát ördögűzni, mihelyt végez a házszentelésekkel, eljön ide is.