Edgar Poe szürkén úszik a szürke Dunán a szürke felhők alatt. Lapos testén kiugró, alacsony acéltömbök, egyébként sima és egyöntetű. Egy asszony megy rajta végig, piros kendő a fején. Lassú ringó járással megy, nyomában kis fehér kutya szalad. Hátul kiemelkedő fehér kajüt, előtte kis asztal mellett két férfi, sötétkék tányérsapkában. Még hátrább rövid árbocon angol lobogó. „Edgar Poe” (most már illendően idézőjelben) angol uszályhajó, melyet egy kis angol gőzös vontat felfelé a Dunán. Az angolok mindenütt járatnak hajókat, a Csendes-óceánon, a Jeges-tengeren, a Jang-Ce-n és a Dunán. Nem meglepő tehát, hogy az ablakon kitekintve brit lobogót látok. Csak az a meglepő, hogy éppen Edgar Allan Poeról nevezték el egyik uszály-hajójukat, Poeról, aki nem volt angol és akinek semmi köze sem volt a kereskedelmi hajózáshoz.
Lassan, hangtalanul vonul el az amerikai költő neve a két part között. A verseire gondolok, e gyönyörű és őrült versekre és még őrültebb novelláira, melyek oly sokszor elevenítik meg a néma pillanatok iszonyú feszültségét. Szürke rongyokként függenek a felhők a komor Duna fölött, különös véletlen, hogy éppen most néztem ki az ablakon. Poe neve hirtelen tűnt fel és Poe-hangulatot teremtett…
Lassan, lassan vonul Poe különös emlékműve a Dunán, lomhán siklik a költészet az összekötő vasúti híd felé, – de végül mégis itt hagy, már csak kis szürke pont, azután teljesen eltűnik, a ritmikus részegség elillan, a tökéletes formák hangtalanul elenyésznek és én itt maradtam napjaink érdes, vaskos, csikorgó fájdalmaival és borzalmaival – a nyersanyaggal. (Búcsú az értelemtől, 1938. szeptember 4.)

Folytatjuk