Azóta már én is tapétázok és designt választok, a főnökasszony a visszajelzések alapján egyre jobban bízik bennem.
Tele a testem ismeretlen eredetű kék, zöld foltokkal, nyilván munka közben szedem őket össze, de nem is emlékszem, csak a zuhany alatt szoktam rájuk találni esténként.
Mennyezetet még nem próbáltam és a problémás részeknek is csak bizonyos részét tudom megoldani, de mindenki nagyra értékeli az elszántságomat, azt mondják gyorsan tanulok.
A folyamatos fizikai fájdalom, ami nyilván és egyértelműen jelentkezik, ha az ember közel az ötvenhez ennyire nehéz fizikai munkát végez, ráadásul életében először, nehezen elviselhető, néha ezért adok magamnak egy-egy extra szabadnapot, olyankor itthon fekszem és pihenek.

A kollégák lassan megszokják a jelenlétem, bár még mindig úgy kezelnek, mint egy királylányt, az, hogy iparművész, író és a többi, nekik olyan végtelenül messze van, hogy meg is értem, nem hozom őket kellemetlen helyzetbe ha nem muszáj, mikor segítek valamelyiknek, magamtól teszem, nem várom, hogy kérjék, sosem kérnék ugyanis. Vesznek nekem péksüteményt, fagyit, üdítőt, mindenféle földi jót és én roppantul szégyellem magam, hogy ez így működik, de elfogadom, mert nekik könnyebb így.
A főnökasszony kikéri a véleményem ha különleges design elemeket kér a megrendelő, ha külföldi akkor vagy a férjem vagy én beszélünk vele, ez természetes.

Ezek a lakások többnyire 4, 5 emeletes épületekben vannak, egy, másfél szobástól három szobásig terjed a méretük, diákok és ideiglenesen ebben a városban dolgozók szokták őket bérbe venni. Mivel itt három nagy egyetem is van, rengeteg ilyen lakás van, jelentős részük vadonatúj és nagyon szép, modern, digitális. A tulajdonosok gyakran az épület egy lakásában laknak, maguk végzik a karbantartási munkálatokat, általában idősebb emberek, akik ebből élnek. Nem kimondottan gazdagok koreai mértékkel mérve de nem is szegények, a középosztály népes rétegét gyarapítják.
Némelyik tulajdonos meg sem nézi a kész munkát, a tapéta kiválasztását is ránk bízza, mások végig ott vannak amíg dolgozunk és ha egy mód van rá, belekötnek valamibe, persze csak akkor ha én nem vagyok ott, a korábban említett kultúrsokk általában megbénítja a kötözködő néniket, csak nézik kezdetben a gyors és szakszerű munkát, azután elfutnak és üdítővel, sütivel, szőlővel, valami különlegességgel térnek vissza jéggel és tálcán. A férjem nagyon szokott ezen mulatni, mert persze néha előfordul, hogy kapnak a tapétázók egy pohár vizet vagy üdítőt, de a méregdrága omidzsá szirup kockajéggel felszolgálva, szerinte csak és kizárólag miattam jelenik meg a kínálatban.

Amit észrevettem tehát ebben a vadonatúj világban az az, hogy én nem illek bele abba a dobozba, amit az európaiakról elképzelnek a koreaiak. Emiatt aztán zavarba jönnek, és ha egy koreai zavarban van, akkor etet, itat, dicsér. Igaz ez a kollégákra és a megrendelőkre egyaránt. Ugyanakkor vélhetőleg a folyamatos jelenlétem a munkatársakra egyben nyomasztóan is hat, hiszen a napokban nélkülünk mentek el egyik este szusit enni, még a tulajdonos is ott volt. Igaz, hogy mi aznap máshol dolgoztunk, mint ők, de nem hívtak fel telefonon, hogy van-e kedvünk menni. Nem sértődtünk meg, tisztában vagyunk a helyzettel, a férjem épp úgy egy másik világból érkezett, mint én, a beszédmódja, megjelenése, gesztusai még munkás ruhában is lenyűgözi a megrendelőt és zavarba hozza a kollégákat.

Minden kellemes és kellemetlen dologgal együtt ami ezzel a munkával jár, én elégedett vagyok, illetve nem tudom elképzelni magam egy íróasztal mögött, amint adatokat rögzítek naphosszat, több a főnököm, mint égen a csillag, akkor is sminkelnem kell ha nincs hozzá kedvem, és nem lehetnek önálló gondolataim, mert azok jó néhány emelettel magasabban születnek. Sokkal szívesebben rakosgatom a textúrákat és a színeket a műhelyben, vagy rakom fel a tapétát a falra, dolgozom ha bírom és pihenek ha nem, adott a szabadságom, amennyire ez lehetséges.

Itt pár nap múlva hosszú ünnep jön, a hálaadás ünnepe. Előtte kevés a munka, nekünk mégis folyamatosan van, de aggodalmában a főnökasszony olyasmit is elvállal, amit egyébként nem tenne. Így esett, hogy jeongju város külterületén, nagyon vidéken, tapétáztunk egy régi családi házat, miközben nem csupán az egész pereputty volt jelen, de a szomszédság és a fél falu meg a távoli rokonok, mert arrafelé egy ilyen attrakció nem túl gyakran fordul elő. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a főnökünk egy elegáns, halványszürke tapétát választott alapnak, majd arra egy ugyanolyan textúrával rendelkező sötétebb szürkét ellenpontnak, amire a dauerolt és kékesfeketére festett tulajdonos asszonyság csak húzta a száját és azt mondta, hogy egér színe van.

Méretes csótányok szaladgáltak itt-ott, mikor sikítoztam, jött a néni és agyoncsapta őket, tehát a munkamegosztás egész jól működött. Azonban kitalálták, hogy akkor ők aznap linóleumot is cserélnek. A linóleumos ember, pechjére később érkezett, mint mi, így csak toporgott ott, mint lúd a jégen, és próbálta győzködni a kékesfekete fejű hölgyet, aki nem utolsósorban LED-es, villogó napvédő fejpántot is viselt a csupa virág nylon szerelése mellé, hogy napolják el a munkát, mert a bútorral dugig tömött apró szobákban, ahol mi négyen tapétáztunk, nemigen volt esélye még arra sem, hogy bejöjjön, arra végképp nem, hogy linóleumot cseréljen. Ám egy nyakas parasztasszonnyal eleve reménytelen volt a próbálkozás, muszáj volt neki megoldania valahogy. Elmentünk ebédelni és venni némi levegőt, utána megsajnáltuk szerencsétlent és segítettünk, hogy le tudja rakni azt a nyavalyás parkettamintás műanyagot. Volt ott egy hatalmas hűtő, kár, hogy a nagy happeningben elfelejtették kipakolni, így meg sem mozdult. Nosza, kértünk nagy kosarakat és belepakoltuk a hűtő tartalmát, ami véleményem szerint fedezte a falu egész lakosságának egy havi élelmiszer szükségletét, ha Kim Dzsong Un és Trump végleg elszabadulna történetesen.
A linóleum projekt után folytattuk a munkát, a főnökasszony és én egy raktár szerű helységet tapétáztunk, aminek a plafonjára valaki, valamikor egy botrányosan színes és virágos, mintás műanyag valamit ragasztott fel, amit leszedni nem volt célszerű, mert nem tudtuk mi lakik ott, pláne, hogy öklömnyi lyukak voltak rajta a sarkokban, egérből, patkányból pedig egy életre elég volt, szóval azt hazudtuk, hogy azzal nem tehetünk semmit és roppant sajnálkozó képet vágtunk, de azért a villogós nénin láttam, hogy nincs meggyőzve, gyanakodva méregetett bennünket.
Abba a helységbe nem fért be az állvány, úgyhogy a profi főnök instruált, én meg tapétáztam, mert kettőnk közül csak én értem fel a mennyezetig, pedig nem volt magas. Jött a férjem, és mondta, hogy design szempontból milyen jó lenne meghagyni a klinkertégla falat, ami egy darabon volt abban a helységben. Penésszel, porral és ki tudja még mivel borítva, egy cseppet érces lett a humorom, mondtam neki, hogy a designt maximum a csótányok értékelnék, esetleg a patkányok a padlásról, de remélem addig nem teszik tiszteletüket amíg itt vagyunk. Délután négyre valahogy becsomagoltuk az inkriminált helységet és fuldokolva kimentünk az udvarra, ahol a mosó medencénél, mert, hogy még olyan is volt amit ma már csak skanzenben látni egyébként, megmosakodtunk. Hazafelé a kocsiban a főnökasszony bevallotta, hogy ezt a házat elvállalni igen nagy hiba volt, cserébe megemelte az aznapi bérünket és nekem külön megköszönte, hogy a vállalhatatlan körülmények ellenére is segítettem neki.

Valamiért azóta csak kiváló állapotú, tiszta, városi lakásokat bíz ránk, a lepukkantakat mások kapják, szerintem, mint minden koreai adott esetben, kicsit aggódik, vajon milyen véleményem lesz az országáról ezek után. Pedig nekem ezektől az élményektől csak egyre jobb, vicces volt, nehéz és valóban csak a Jóisten tudja milyen mikroorganizmusokat nyeltünk be aznap, de az egyik kolléga elszaladt spéci maszkokért, a közeli templom lelkésze megengedte, hogy használjam a tiszta mosdóját, és a szomszédság meg a rokonság végül egész elégedett volt a végeredménnyel az egér színű tapéta ellenére is.

(Szerző következő írását jövő szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás