Ha az ember színészetre adja a fejét, valljuk be, nem a színháztörténelem nagyságai miatt teszi. Jórészt nem is hallott róluk, meg különben is, a saját életét, idejét szeretné úgy élni, ahogyan ma lehet. Én is így voltam ezzel, és bevallom, sokáig így is maradtam. Lassan jutottam el odáig, hogy a színésztársadalom kiválóságaival foglalkozzam.

Így történt ez azzal a szoborral is, aki a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola épülete előtt díszelgett. Épp hogy lefotóztattuk magunkat a barátnőmmel előtte, negyedév végén. Aztán ment ki-ki a saját karrierje után.

Szentgyörgyi Pista bácsi, a nagynevű, nagy hírű színész könyvét, akit Kolozsváron mindig mély tisztelettel emlegettek, csak most olvastam el, beismerem.
Micsoda idők voltak azok! Nézek innen oda túl, a múltba, miközben kapkodom az emlékeimből, ha ott vannak, a neveket, akiket megemlít.
És nem akárhogyan! Egész történeteket kerekít melléjük, miután elmesélte saját pályafutását. 164 oldalon keresztül írja, meséli azokat az időket. Megtudjuk, kikkel lehetett borozgatni, milyen szokások dívtak annak idején, hogy is festett az a mi kincses Kolozsvárunk.
Régi képek mellé illusztrációnak is odatehetjük.
Akkor még a színészek elismertségének olyan patriarchális íze volt, az idősebb, „befutott” meghívat, felkarol, akit a fiatalabbak közül arra érdemesnek tart, mert látta, láthatta színpadon, még együtt is játszott vele. Mint például E. Kovács Gyula a szóban forgó könyv szerzőjét.
Nehezen állt rá a figyelmem a könyvre, de azután elkapott a sodra. Színes, az élete több szegmensével megismertet. Kiderül, mennyi mindenhez értett, milyen remek megfigyelő volt.
Jóízű nyelv a Szentgyörgyi Istváné. Bár sok kifejezésen törhetjük a fejünket, miközben megértjük, megtelik magyarságunk múltjának zamatával a szívünk. Mégpedig azért, mert Pista bácsi lelkesedése a művészetért máig, idáig, hozzánk elérve is forrón lobog. De nemcsak a színész művészete iránt. Könyvet írni mindarról, amit átélt, nem mindenki tudott. Ő megírta az emlékeit.

Pedig mennyi mindenen kellett keresztülmennie! Hozzá képest sétagalopp a mai színész élete. Az első világháborúban lányát meglátogatandó, a határon való oda- meg visszajutás viszontagságait leírva, igazán szemléletes képet fest az akkori embertelen körülményekről. Ez nem regény, a valóságos életet ismerjük meg belőle. Érzékletesen ábrázolja a helyzeteket, úgy áll elénk a kép, mint a színpadon – kendőzetlenül. Izgalmasabb egy kriminél. Lélegzetvisszafojtva olvastam, drukkolva neki…

Több különböző fejezete van a könyvnek. Egyikben leírja a hóstáti lakodalmat, felsorol egy egész esküvői rigmus-vers- sorozatot nekünk, beavat olyan dolgokba, amiket még elmesélésből sem igen hallunk manapság. Még színibírálatot is olvashatunk a tollából! Naplórészletével mindennapjaiba is beavat.
Pár részlet citálok ide Szentgyörgy István Emlékeim című könyvéből (Providentia Nyomdai Műintézet. A szerző kiadása, 1923)

A végzet úgy rendelte, hogy én ezernyolcszáz negyvenkettőben februárius hónap huszadika virradóra lássak gyertyavilágot, mivel éjjel születtem. Éppen születési évem fordulója volt. A véletlen és az igazgatói számítás, anélkül, hogy tudomása lett volna e reám nézve némi jelentőséggel bíró napról, Csepreghy „Sárga csikód-ját tűzte ki előadásra. Mint mindig, most is lelki gyönyörűséggel néztem az előadás elé s örömmel határoztam el magamban, hogy születési évem fordulóján tehetségemhez mérten „befogom mind a hatot”, hogy helyt állhassak egyik kicirkalmazott, kedves alakításom, Gelecséri pusztabíró szerepében. Munkabírás, jó népszínmű, kedves szerep, hozzá még születési évforduló, hát mi keli még hozzá, hogy igazi lelki örömmel kezdjem meg — buzdítva, figyelmeztetve, akire ráfért, oktatva folytassam a főpróbát. Folyt is az rendben, szépen, simán egészen a második felvonás közepe tájáig, amikor is észreveszem, hogy színházi főkellékesünk egy borjú nagyságú szentbernáthegyi kutyát vezetget a színpadon ide s tova a játszó és karszemélyzet között, s egyik félve tőle, félre húzódik, a másik játszva a bátort, nevetve végigsimogatja, így az én rendben, simán folyt főpróbámnak vége, és mindenki a szentbernáthegyivel foglalkozik. Cs. I. pályatársam ugyanis, mint a „Kiskirály” operett rendezője — az előadás másnapra volt kitűzve — jónak látta a „Kiskirály”-ban szereplő kutyát az általam tartott főpróbán bevezettetni a színpadra, s a személyzet között ide, s tova sétáltatni. Én oda szólottam a főkellékeshez: miféle dolog ez, így zavarni a főpróbát, elvonni a személyzet figyelmét!? s az ügyelőhöz intézve szavaimat, azt mondtam: vezessék ki azt a kutyát.
Erre Cs. I. pályatársam nyersen és meglehetős hetykeséggel rá vágta: a kutya benn marad. Erre én most már Cs. I.-hez intéztem szavaimat: azt a kutyát ki kell vezetni, sétáltassa és szoktassa a kutyát a színpadhoz, a tömeg közötti járáshoz az ön próbáján, de az én főpróbámat ne zavarja s a személyzet figyelmét ne vonja el. — „A kutya benn marad és slussz — válaszolta a primadonna számba menő kolléga, s fenyegető és kihívó hangon leintett, hozzá tévén: „Különben baj lesz”. Engem keserűség és harag fogott el. Ezt lenyeltem, amazt legyűrtem. Hosszú szünet után tudtam csak szólni. — „Ha nem tiszteli a színpadot, ha nem respektálja bennem a rendezőt, ha elfelejti, hogy a színészet tisztességes szolgálatában félszázadot eltöltött pályatárssal áll szemben, becsülje meg bennem a koros embert; de hát ehhez emberséget kell tudni!” Főpróbát, kutyát stb. otthagyva, félre vonultam a színfalak mögé. Hosszú pályafutásom, jelenem, jövőm végig nyargalt agyamon, sok mindenfélét össze-vissza gondoltam. A fejem zúgott, szívem dobogását hallottam, senkinek egy szót sem szólottam.
Este játszottam.
A korcsmai jelenésnél úgy duhajkodtam, ahogy sem azelőtt nem tettem, sem ezután nem teszem, s mintegy akaratlanul oda kiáltottam a cigánynak: „Józsi húzd el még egyszer, talán utoljára azt az én nótámat: „Arra kérem pusztabíró uramat”. Előadás után is izgatott voltam, gondoltam, elmegyek, leöntöm a keserűségemet pár pohár borral. Tudja kő, rossz szokás, de hát, majdnem általános, színészszokás. Ezt is meggondoltam. Lemondtam róla, szép csendesen hazafelé bandukoltam. A februáriusi csípős szél jól átjárta minden porcikámat, némileg lecsillapulva lenyugodtam. Másnap délelőtt felmentem az igazgatói irodába és Dr. Janovics Jenő igazgatónak — egy szót sem szólva az előző nap velem történtekről — ezt mondtam: „Kedves igazgatóm, előrehaladott korom és a körülmények engem arra intenek és arra az elhatározásra juttattak, hogy színi működésemet befejezzem!” Megvallom, hogy hangom és egész valóm megreszketett, amíg e néhány szót kimondtam. Igazgatóm, ki tekintetét az előtte levő iratokra vetve hallgatta kijelentésemet, kis szünet után felém fordult, s jóságos szemekkel nagyot nézett rám, így szólt: „Kedves Pistám, aludjál pár éjszakát evvel a kijelentéseddel”. — „Jól van” mondtam, „alszom”, köszöntünk egymásnak, eltávoztam. Én aludtam kijelentésemmel februárius huszonegytől egész május hónapig, anélkül, hogy valaki csak egy szóval is kérdezte volna tőlem, hogy mi hát a tulajdonképpeni oka kijelentésemnek és elhatározásomnak. Működésre fel nem szólíttattam, azt a pár szerepemet, amit a nagy operett világ mellett gyéren, napirendre tűzött, eredeti darabokban én’ szoktam játszani, eljátszotta más pályatársam. Ebben a dologban így okoskodtam, és még mai napig is azt hiszem, hogy igazgatómnak az alatt a huszonnégy óra lefolyása alatt, ami után én kijelentésemet megtettem, a színházi ügyelő útján — ki minden színpadon történt rendellenes dologról tartozik jelentést tenni — az előző napon történtekről tudomása lehetett. Ha pedig az ügyelő kötelességmulasztásból meg nem tette volna, bizonyára valamelyik pályatárs, vagy színházi alkalmazott, ki a jelenetnek tanúja volt, elcseveghette a történteket….
Csak azt tudom, hogy az én színpadi működésem februárius huszonegyedikével lezáródott.
Hát én bizony, nagyon különösen éreztem magamat. Félszázadnál többet töltöttem a színi pályán. A kolozsvári színház kötelékében több mint negyven évet, igaz, hogy saját elhatározásomból történt a színpadtóli megválásom; de a körülmények kényszere alatt tettem, mivel sértve éreztem magamat.
Igyekeztem beletörni magamat új helyzetembe, ásó, kapa, csákány, fejsze, fűrész, kasza és gereblye segítségemre voltak, kertemet, gyümölcsösömet, szőlőcskémet művelgettem, telt és haladt az idő, zavartalanul aludtam elhatározásommal és kijelentésemmel egész május hónapig.

Ekkor felszólíttattam Dr. Janovics igazgatóm által, hogy „Bánk Bán” mozgófénykép felvételeiben, mint „Tiborc” személyesítője működjem közre…
… Meggondoltam a dolgot, a vége az lett, felcsaptam moziszínésznek… Nem tagadom izgatott voltam. Félszázados színi működésem után új térre léptem, ‘s a kezdőkön tapasztalt elfogultság engem is áthatott… De viszont az az érzés, hogy ha van bennem elég önismeret magamat megbírálhatom, az a „tudat, hogy magam magamat nemcsak én, de a későbbi nemzedék is láthat, hozzá még egy kis megbocsátható hiúság is nekibátorított…

*

Salvini Gusztávot láttam „Hamlet”-ben, így mondom, láttam; mert fele mondókáját nem hallottam.
Ez a suttogó modor nekem nem tetszik! A színész, ha valamit suttogva kell is mondania, úgy
beszéljen, és úgy viselkedjék hozzá mintha suttogna. Azért színész, hogy színezzen. A közönség azért fizet, hogy lásson és halljon. Igaz, hogy én nem fizettem; de fizethettem volna, s ha fizettem volna is, még sem hallottam volna felét „Hamlet”-nek.
Salvini színpadra termett ember. Szép fő, szép, intelligens arc, beszédes ajak, gyönyörű metszésű orr, szemei azok közül valók, a melyek szeretni, gyűlölni, érdeklődni, közömbösnek lenni, reményleni, kétségbeesni, derűt árasztani, villámlani, hízelegni, valót mondani, éltetni, ölni, a világról lemondani, filozofálni, rendkívül alkalmasak. Az érzelmekhez a belső rúgó, az agynak intelligenciája nála megvan.
Hát mi kell több?
A termete?!…
Ilyennek kell a színésznek lenni!
Sugár, magas, hajlékony, karcsú, könnyű, daliás. Szalonban: könnyű, vértben: dalia, bársonyban: nemes lovag, rongyban: koldus, könnyen átbújtatható minden jelmezbe. Járás-kelése művésziesen szabatos. Plasztikája: mély tanulmány eredménye. Hangja: érzés kifejező. „Hamlet”-ben beléptekor meghódított. Az igazi Hamlet lépett be. A töprengő, a filozóf, a tenni nem képes Hamlet.
Bár ne lépett volna be; hanem már bent állott volna, a király, a királynéval, s annak szűkebb környezetével, miként azt a nagy mű írója is jelzi. Ő jónak látta külön belépni. Ez hiúság, színészi számítás, természetesen egy kis fogadtatásra. Jól van, no! Legyen így!
Én ugyan jobban szerettem volna, ha nem így lett volna.
Magáról „Hamlet”-ről, már a felfogást, kivitelt értem, nem szólok. Szerintem Salvini „Hamlet”-felfogásában a leghelyesebb úton van. Én csak azt teszem ide papírra, amit Salvini előadásában észleltem, láttam, hallottam. Salvini dupla Hamlet volt. Némajátékban, s rá rögtön szavakban.
Úgy vettem észre, úgy tűnt fel nekem: mondókáit először elmímeli, s rögtön rá szóval megfejti (magyarul: magyarázza.) Ez fölösleges fáradság. Beszéljen, s hozzá mímeljen. Rövidebb, s könnyebb út az igazsághoz.
Olyan magyarázó Hamlet volt.
Ha ő azt a kifejező mimikát mérséklettel beleolvasztja Hamlet szájába adott szavaiba, az osztatlan, az individuális Hamlet felségesebben ragyog fel Salvini művészi alkotóerejéből; mert nekem úgy tűnt fel, mintha az a részletező, művészi mimikai feldolgozás bénította volna Salvini közvetlen művészi erejét.
Hogy magyarul szóljak, úgy voltam: hogy a sok fától néha alig láttam az erdőt, vagyis a sok művészkedés háttérbe tolta az igazi Hamletet.
Kedves, bámulatra méltó művész! Fáradságodba került a mímelő és szavaló Hamlet megalkotása. Tedd meg azt a fáradságot, gyúrd össze a kettőt, emészd meg, úgy tálald fel: fölséges és igazi Hamlet lesz!
Üdvözlet nektek is többi kolléganők és kollégák!
Ε távol idegenben birtokra tettetek szert, mert rokonszenvünket, szívünket, intelligens, szabatos működéstek megnyerte.
Hát te jó öreg Polonius!
Te valódi színész, ki megfutott hosszú pályádon ifjú lélekkel, szívvel állasz előttünk élted alkonyán is!
De sok dicsőség, de sok elismerés útján juthattál a mi földünkre! Mennyi művészi értelem, tudás tükröződik vissza minden szavadban, minden mozdulatodban. Te vagy az igazság! Te vagy az élet!
Büszkesége e kis művészcsapatnak, légy üdvözölve öreg Barsi!
Te vagy koronája e kis csapatnak, Guszti fiad benne a legértékesebb gyöngy!
Sokáig éljetek!

*

/Naplótöredék 1917-ből/

1917. A világháború harmadik esztendejében, június hónapjából feljegyzésem néhány napról:

14-én, vasárnap délután játszottam „Csizmadia, mint kísértet”-ben Sass Istvánt.
15-én, hétfőn reggel kávé, fél 8-tól délig kaszáltam Donát-úti gyümölcsösömben, délben szalonna, kenyér, rövid pihenés, 3 deci bor, délután 2-től 4 óráig kaszáltam, 4-től 7 óráig krumplit kapáltam, este káposzta vacsora.
16-án, kedden reggel kávé, 7 órától délig kaszáltam, délbe 3 tojásból ökörszemet csináltam, fél liter bor (nagy ebéd), 2 órától 7 óráig kaszáltam, este krumplileves, túrós tészta.
17-én, szerdán reggel kávé, fél 8-tól délig kaszáltam, délbe sült szalonna, kenyér, négyhetes diós kifli (nagyszerűen ízlett), 3 deci bor, rövid pihenés, fél 3-tól 7 óráig kaszáltam, este káposzta, túrós tészta.
18-án, csütörtökön itthon ebédeltem, délután kimentem a szőlőbe estig kapáltam, a magammal hozott levest, kis húst este megvacsoráltam, hozzá három deci bort ittam, az egresmártást meghagytam. Künn háltam, hogy hűvössel kezdhessek a munkába.
19-én, pénteken reggel semmi. Öt órától 11 óráig kaszáltam. A hegyről délelőtt le sem jöttem. Délbe az egresmártást vízzel felhígítottam, bele sok kenyér, (oh milyen jólesett a nagy hőségben ez a kis savanykás étel!) Három deci bor, ebéd után folytattam a kaszálást. Uzsonnára feleségem jó liternyi kávét hozott. Fenn a hegyen pihenőben, a jó kávé a kezemben, előttem egy gyönyörű panoráma, de szép az élet! Estig kaszáltam. Bevégeztem! Kedves kaszanyelemre támaszkodva, fenn a hegyen imádkozva hálát adtam az Istennek, hogy megsegített. Este szalonna, kenyér, négy deci bor. Künn háltam.
21-én, délelőtt a színháznál próbám. Aztán ide s tova járás a postahivatalnál, térparancsnokságnál, hogy Marcit leányunknak, ki Galíciában van a férjénél biztosan küldhessünk hogyanlétünkről levelet. Küldtünk is M. százados úr hozzánk való jó indulata folytán. Délután a szénát — nehogy ellopják — a hegy tetejéről lehordtam, illetve fiókonként (petrencénként) kötéllel át- meg átkötve, furfangosan lecsúsztattam, legörgettem. A nagy szárazság miatt a csúszós hegyen háromszor estem el. Nagyon fáradságos munka volt! Este haza ballagva betértem a „New-York”-ba egy ital borra. Az én kedves Feszi Feri öcsém megvendégelt, még pezsgő is volt. Oberding Anti barátom Sövegjártó-tól fogadáson
nyert pár üveg pezsgőt, közösen azt is elfogyasztottuk, 12 órakor kedélyesen haza. Így is szép az élet!

Összeállította: Nászta Katalin

/Idén 175 éve, hogy megszületett. Szentgyörgyi István (Diósjenő, 1842. február 20. – Kolozsvár, 1931. október 19.) színész, rendező.
…1861-ben nótárius apjának rosszallásával dacolva Latabár Endre kassai társaságához szerződött, ezzel kezdődött színészi pályafutása. 1867-ben Molnár György Budai Népszínházához került…. Feleségével együtt 1871-ben szerződött Kolozsvárra, Fehérváry társulatához, s ettől fogva nem vált meg a kolozsvári magyar színpadtól….
Itt találkozott élete nagy szerepével, Tiborccal, a Bánk bán egy olyan előadásában, ahol Bánkot E. Kovács Gyula, Gertrudist Jászai Mari alakította. Igazi műfaja az életigazságokat póztalanul ábrázoló népi figurák életre keltése volt. Játékstílusa színháztörténeti értékűvé a népszínmű-hősök megformálása révén vált, de ő nem a századvég divatos álnépiességének útját járta, hanem reális élethelyzeteket keltett életre mély lélekgazdagsággal. Munkatársa volt Janovics Jenőnek az első magyar játékfilmek, többek között a Bánk bán megvalósításában (1914), ahol Tiborc-alakítása a film nemzetközi sikerének egyik kulcsa volt. …
Hatvankét év alatt 1034 darabban 1216 szerepet játszott. …
Tiborcként ő volt a modellje a Fadrusz János alkotta zilahi Wesselényi-szobor népi alakjának. Házsongárdi temetőben levő nyughelyét Szabó Vera szobrászművész alkotása jelzi.
Forrás: Wikipédia/

1. Kapui Ágota:
   2017. szeptember 29. 06:22

   Jó volt olvasni ezeket a visszaemlékezéseket. Köszönöm Kati!

2. Nászta Katalin:
   2017. szeptember 29. 07:31

   Nekem is öröm, hogy ezt megírod nekem!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ