Eltorzultan és problematikusan feküsznek a mélyben a „Thetis” halottai. Láthatatlanok és fenyegetőek odalenn a tenger alatt; láthatatlanok és fenyegetőek, mint az elfojtott rémület a lélek mélyén. Fölöttük a víz hullámzik egyhangú ritmusban, mint az idő. Távolabb Európa csikorog nyugtalanul. A kilencvenkilenc halott feszülten vár valamire az elsüllyedt tengeralattjáróban. „Mint gondolatjel, vízszintes a tested” – írta József Attila egy halottról. A liverpooli öbölben kilencvenkilenc gondolatjel szaggatja meg és teszi drámaivá a különben oly pátosz-mentes angol szöveget.
A tenger hullámai után most a viták hullámai csapnak össze fölöttük. Egész Anglia róluk vitázik, még a parlament is. Maga a miniszterelnök is nyilatkozott: aztán majd nyilvános vizsgálat következik, főtárgyalás-szerűen, mint a nagy bűnügyekben. „Meg lehetett volna menteni őket?” – e kérdés kínozza a brit közvéleményt…
…Nincs könnyebb, mint ölni és nincs nehezebb, mint menteni. Csodálatosan tudunk ölni, bravúros mesterségbeli tudással, játékos eleganciával. Már mindent elértünk ezen a téren, mindent, ami a legmerészebb képzelőerő kitalálhat. De menteni még mindig alig tudunk. A legegyszerűbb esetekben is csődöt mondunk: ahol csak egy kis mozdulat kellene, éppen csak erre a kis mozdulatra nem futja erőnkből és eszünkből. Ugy termeljük a halált, mint a vérbő és zseniális művészek a remekműveket – és úgy kísérletezünk a segítséggel, a mentéssel, a gyógyítással, mint ahogyan ügyetlen és tehetségtelen dilettánsok küszködnek az alkotás nehézségeivel. „Ők nem várták meg a háborút” – írja egy angol lap a „Thetis” halottairól. Előre mentek és most odalent várnak, feszülten, drámaian, mint a gondolatjelek. Várják, hogy mi következik, hogy ki megy majd utánuk, hol és mikor. Fölöttük a halak végzik néma és részvétlen őrjárataikat. És a halakon túl és a partokon túl Európa alussza zaklatott, verejtékes álmát egy iszonyú reggel bódult előérzetével. (Búcsú az értelemtől, 1939. június 11, London)

Folytatjuk