Az Udvarhelyi Híradó tavaly július 15–17-i számában egy több mint érdekes spontán összefüggés jelent meg. Endre-nap volt éppen, a szófejtő szerint ez egy német-szláv-magyar eredetű név, és a latin Endreas, a német Endres, Enders névformából származik. Ugyanazon az újságoldalon, de egy másik rovatban olvastam, mi történt aznap fél- avagy régmúltunkban. 1931. július 15-én – és itt mutatja magát az imént emlegetett összefüggés – Endresz György és Magyar Sándor átrepülte az Atlanti-óceánt. Ez a repülés többszörösen is érdekesség- (több, szenzáció-) számba ment: az óceán átrepüléséhez még a kor csúcstechnikája sem volt biztonságos, és ezért volt bravúr a két magyar pilóta vállalkozása. De azért is hogy különleges teljesítmény volt, mert Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak!) feliratú repülőgépükkel tették meg az utat. Fogalmazzuk meg közérthetően az iméntieket: tizenegy esztendővel Trianon után Endresz és Magyar a nemzeti igazság igézetében vállalta a csaknem hatezer kilométeres utat. Jó is, hogy ezt ők maguk szövegezték meg a gép törzsére fölfestett feliratban, mert 1920-ban ennek az igazságnak pontosan az ellentéte, a győzők mindmáig makacsul vitatott igazsága érvényesült. Igazság sok van egy időben és helyen, a közhelyet a történelmi valóság hitelesíti mindenkoron. S e valóság azóta is tart, és közben tudjuk, a felismerés még vagy már nem szül revizionizmust. Egyszerű bár korántsem indulattalan tudomásulvétele annak, ami csaknem száz évvel ezelőtt történt. A világtörténelem egyik legnagyobb repülése volt a tényelemzők szerint ez az 1931-es, még akkor is, ha pontosan négy évvel korábban Charles Lindbergh átrepülte az óceánt. Más szerint két brit pilóta, Alcock és Brown már 1919 nyarán úgy szállt fel Újfunlandon, hogy másnap, tizenhat óra múlva Írországban landolt. Endresz és Magyar Sándor óceánrepülése politikai tett volt, elsősorban nem sport- vagy repüléstechnikai teljesítmény. A történet több mint érdekes, az első világháborús katonai pilóta, majd postarepülő és társa a kanadai és egyesült államokbeli magyarok adományaiból fedezte a költségeket. Az egydolláros darabáron kínált levelezőlapok nem hoztak valami sokat, és akkor jelentkezett ajánlatával Rothermere lord, a brit sajtómágnás, aki kétezer fontot ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki elsőként repül át New Yorkból Budapestre. A Trianon utáni úgynevezett magyar ügy pártfogója volt a lord, neve akkor került az európai politikai közbeszédbe, amikor az általa alapított Daily Mailban megjelent cikke, a Magyarország helye a nap alatt (1927 nyarán). „Magyarország örömmel szabadult meg néhány olyan népcsoporttól (mint a csehek, horvátok, románok) – írja – amelyekkel a Monarchia idején össze volt zárva. De velük együtt elcsatoltak tőle 3,5 millió magyart is. Az ország területi veszteségei együtt jártak a fa-, só- és vaskitermelési lehetőségek teljes elvesztésével, ami a csaknem teljesen mezőgazdaságból élő lakosság számára alapvető lett volna… Magyarország nem okozott semmi gondot a szövetségeseknek a békeszerződés teljesítése során. Egyensúlyba hozta költségvetését… Az állam 2 millió acre szántóföldet vásárolt meg a nagybirtokosoktól és osztott fel a kisbirtokosok között, ami azt eredményezte, hogy Európa egy országában sincs olcsóbb és jobb ellátás frissen termelt élelmiszerekből.” De térjünk vissza a repüléshez. 1931 nyaráig a tengerentúlról ötezer dollár gyűlt össze, ám ez még a gép megrendeléséhez is kevés volt. Erre fel a két évtizede az USA-ban élő, hentesből húsüzem-tulajdonossá lett Szalay Emil minden mozgósítható vagyonát, huszonötezer dollárt ajánlotta fel. A pilóták a legkeletibb reptérről, Harbor Grace-ből indultak. Az utolsó pillanatban repedést fedeztek fel az üzemanyagtartályon, javították. Az úton tönkrement iránytűjük, a navigátor az út menti hajók navigátoraival egyeztetett. Aztán már célközelben, Győr fölött, illetve Bicskénél leállt a motor.

Kényszerleszállás Bicskén

A leszállás bravúros volt, nyílt mezőn értek földet, a légcsavar, a motor sérült, ők nem. Az út 26 órát és 20 percet tartott, és három világrekordot állított be: 250 kilométeres átlagsebességgel az Észak-Atlanti-óceánt 13 óra 50 perc alatt repülték át, és az Amerikából felszálló pilóták közül egyetlen óceánrepülő sem jutott korábban olyan távolságra, mint ők. Így zárult a nagy út, amelyre minden teljesítményszerűsége mellett azért is emlékezni kell, mert erre kötelez e repülés mindmáig érezhető nemzeti-közösségi lélektana.

 Vásárhelyi Miklós: A lord és a korona (Kossuth könyvkiadó, 1977. Népszerű történelem) című könyvében így írja le a történelmi pillanatot:

„Endresz György és Magyar Sándor… Győr felett vették észre, hogy a benzintartályból akadozva szivárog az üzemanyag a motorba. Kört írtak le a város felett, és arra gondoltak, leszállnak, azután úgy döntöttek: megkísérlik a lehetetlent. Tovább repültek. Hetven kilométer után azonban köhögni kezdett, majd elnémult a motor. A pilóták azt hitték, hogy a lyukas tartályból elszivárgóit a benzin. Ezt írta a sajtó is. Csak az utólagos műszaki ellenőrzés állapította meg, hogy üzemanyag még volt, de a benzinvezeték eldugult. A pilótáknak fel kellett adniuk a küzdelmet. Kiszemeltek egy üres zöld foltot a vasúti pálya mentén, és siklórepülésben kényszerleszállást hajtottak végre. A göröngyös talajon a gép megbillent. Előrebukott, majd balra dőlt. Az egyik légcsavar meggörbült, a gépház burkolata behorpadt, megsérült a bal oldali szárny. A pilóták nem sérültek meg. Csak éppen nem sejtették, hová pottyantak. Arra döcögött szekéren egy parasztember, tőle tudták meg, hogy Bicske határában, Budapesttől légvonalban mintegy harminc kilométerre értek földet. Endresz a gép mellett maradt, Magyar pedig felkapaszkodott a szekérre, ‘hogy megkeresse a legközelebbi távbeszélőt. Nem is volt ez olyan könnyű. A falusi postahivatalok zárva voltak. Végül, több eredménytelen kísérlet után az elnyűtt, holtfáradt, csapzott óceánrepülő bebotorkált az alcsuti jegyző hivatali szobájába.

A jegyző éppen Mátyásfölddel beszélt. Magyar ezt hallotta belépésekor.
– Kérem, a „Justice for Hungary” lezuhant Bicskén.
– Nono, nem egészen így történt – vetette közbe az érdekelt.
– Ne zavarjon, nem látja, hogy Pesttel beszélek? – förmedt a pilótára a jegyző.
A burleszkbe illő párbeszéd kapkodó, kölcsönös magyarázkodásba fordult. Magyar Sándor átvette a kagylót, és szabályszerűen jelentette a történteket a repülőtér parancsnokának. Megtudta, hogy már el is indult értük egy gép. Mátyásföldön ugyanis már néhány perccel korábban értesültek a történtekről. Elsőnek a legközelebbi vasúti őrházi bakter jelentette az eseményt a Keleti pályaudvar állomásfőnökének, aki nyomban telefonált a repülőtérre. Közvetlenül ezután ért földet a menetrendszerű Bécs-Budapest légijárat gépe. Pilótája látta a kényszerleszállást, és pontosan megjelölte a helyét.
Amint az előkelőségek tudomást szereztek a bicskei kényszerleszállásról, feltűnés nélkül távoztak a repülőtérről. A felcsigázott tömeg is némi csalódással kezdett oszladozni. Csak néhány ezren maradtak ott, hogy megvárják az óceánrepülőket.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy a pilóták segítségére küldött Fokker utasszállító üzemanyagot is visz magával, a pilóták tehát saját gépükön tehetik meg a hátralevő harminc kilométert, végül tehát mégis Mátyásföldön szállnak le. A „Justice for Hungary” azonban nem volt üzemképes. Endresz és Magyar a Fokkeren, utasokként érkeztek Mátyásföldre. Ez este kilenc óra tájban történt.
A hivatalos ünneplés tehát elmaradt. Csak maroknyi lelkes várakozó és a legszűkebb család (Magyar Sándor édesanyja, Endresz felesége) tartott ki. De az óceánrepülők 28 órás hányattatás után sem térhettek pihenőre. Gépkocsira rakták és a Várba vitték őket. A miniszterelnökség bejáratánál fogadta őket Gömbös Gyula honvédelmi miniszter, aki minden alkalmat megragadott, hogy neve és jellegzetes figurája minél többet szerepeljen a sajtóban. A minisztertanács ismét megszakadt, a kormány nevében gróf Bethlen István miniszterelnök üdvözölte a bátor pilótákat…”