Ugye, nem újdonság már, hogy Juhász Gyula csodálatos Anna-verseit egy húsvér, élő személy ihlette? És az sem, hogy az ihlető maga nem igazán értette sohasem a költő rajongását? Pedig a hízelgő, meg nem érdemelt színi jegyzetek a nagyváradi sajtóban, majd a versek felébreszthették volna józan gyanakvását, ítélőkészségét. Ám mit tegyünk? Az élet elszállt, a versek megszülettek, a legenda terebélyesedett, s időről időre, akár a fák fölös hajtásait, nem árt visszavágni a tovább élő mítoszok burjánzó lombozatát. (csg)

1.

Nem, Anna sem volt soha beteljesedett szerelem és boldogság. Soha. Anna: Dulcinea del Toboso volt, Don Quijote halhatatlan szerelme, a túlontúl földi szolgálóleány, akit a búsképű lovag megformált lelkében asszonyigézetté és eszménnyé.
Anna. Nagyváradon hallottam 1942 nyarán olyanoktól, akik egykor ismerték Juhászt is, Annát is – még azokban az ezerkilencszáznyolcas-kilences években, amikor ez a »szerelem« lejátszódott –, hogy Anna egy alkalommal nagyon kegyes akart lenni lovagjához. Már az egész város zsongta körülötte, hogy a premontrei gimnázium ifjú világi tanára szerelmes őbelé, és csillogó szerelmes verseket ír titokban hozzá és róla. Anna azonban váltig állította, hogy őt magát hódolója még sohasem ostromolta meg. Legfeljebb, ha néhanapján, előadás után, ajtajáig kísérte.
Így mondom: ajtajáig. Pedig Anna nem volt az a nő, aki ennyi kíméletet megszokott volna. Nem is tartotta ezt adott esetben helyénvalónak, és minden tartózkodást lovagja ifjúkori gyámoltalanságának tulajdonított. Egy alkalommal tehát, nehogy ő maga szívtelennek lássék (ahogy nem is volt az), amikor elérkeztek a négy-öt lépcsőfok elé, amely földszintes szobájához vezetett az udvarban, azt mondta a búcsúzkodó költőnek: ne menjen el, jöjjön be hozzá, csak várja meg kinn, amíg ő előremegy és a petróleumlámpát meggyújtja. Anna mögött az ajtó tárt-nyitott maradt, a lámpa felgyulladt és ő visszasietett Juhászért. A búsképű lovag a lépcső legalsó fokán összekuporodott, és arcát tenyerébe rejtette. Vajon sírt? Anna nem tudta. De azután kiegyenesedett, elfordult, és szó nélkül eltűnt az éjszakában.
– De ilyet! – beszélte másnap Anna a színházban. Ott nem nevezték Annának, ő Nusi volt, Sárvári Nusi. – De ilyet! Még így se jártam. No, merjen ez még valakinek panaszkodni!

(Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt… / fapadoskonyv.hu)

2.

Ez a szimpatikus, szép és talentumos fiatal színészleány hivatalos búcsú nélkül lép föl ma délután a Két árvában, de a Szigligeti Színház közönsége bizonyára igaz szeretettel fog tapsolni neki, mielőtt a fiatal művésznő új állomására indul. Sárváry Nusira más színpadokon vár a szép siker sora. Itt Nagyváradon csöndesen fejlődött, mert a színház nem igen bízott reá méltóbb feladatokat. De minden szerepében komoly ambíciót mutatott, és kis föladataiban is nagyobb föladatokhoz méltóan, derekasan állotta meg a helyét. Nála sokkal kevésbé érdekes, de ügyesebb színészek többre vitték a Szigligeti Színháznál. Sárváry Nusi többek között a nagy fiatalság kincsét is magával viszi más színpadokra. Epizódszerepei dacára is kitűnt, mint a Bánk bán Izidórája, , mint a Préda színészlánya, mint a Bőregér Orlovszky hercege, mint a Velencei kalmár Jessicája, az Atalanta Lédája. Csupa törekvés, becsületesség és szorgalom volt ez a kedves, talentumos leány, akit mindenki rokonszenve kísér új etapja helyére, amely remélhetőleg szép és meleg sikereket tartogat számára. Sárváry Nusi nemsokára azok sorába kerül, akik az új magyar dráma méltó tolmácsolói lesznek. Hiszen övé az ifjúság, a jövő, és megérdemli, hogy övé legyen a siker babérja is.

(Juhász Gyula: Sárváry Nusi. Nagyvárad, 1909. augusztus 19.)

3.

1938-ban öngyilkos lett Sárvári Nusi, Juhász Gyula Annája is, aki szinten nem volt olyan jelenség, amilyennek az utókor képzeli őt. Hegedűs Nándor [kortárs újságíró, irodalomtörténész] ezt írta róla: „Robusztus megjelenésű nő volt, most utólag is elcsodálkozom rajta, miként jutott eszébe, hogy ezzel a termettel színpadra menjen. Arca mindennapi típus; alacsony homlok és lapos orr. Szőkesége nem volt szeráfi, de nem volt olcsó sem: természetes dús szőke hajkorona alatt szép, égszínkék, de szótlan szemek.” De nem ez volt a legnagyobb baj vele, hanem hogy „műveltség és magasabb értelem hiányában még vidéki deszkák kis szerepei sem illettek piros ajkaira.” Juhász Gyula megpróbált színésznőt nevelni belőle, hogy ezzel vívja ki szerelmét. „Tantaluszi vállalkozás volt. Reviczkyt és Adyt szavalta neki, mint akinek a fején fát hasítanak. Tűrte, azt hitte, Juhász Gyulán és rajta keresztül az újságírók révén szerepet kaphat.”
Nem kapott. Juhász Gyula neki, Hegedűs Nándornak könyörgött, hogy próbáljon ő Erdélyt Miklós színigazgatóval beszélni: adjon Annának valami hálás szerepet. „Már nem tudom, milyen főszerepet adott neki, talán Sudermannt vagy Sardout, de ez nem fontos. A darabra nem emlékszem, csak Annára. Egyetlen szó fejezi ki: rettenetes. Ilyen darab szőke tuskó még nem állott a színpadon. Se mozdulat, se hang, és legkevésbé értelem.” Mindenesetre Hegedűs Nándor biztatta Annát, hogy tartson ki Gyula mellett, akkor biztosan fog még jó szerepet kapni: „Legyen jobb hozzá. Mit veszít vele? Egy csók. Mi az? Semmi.” „És mégsem megy. Nézzen rá!” – válaszolta szomorúan Anna…

(Börcsök Mária: Szakadozó mítoszok. Kossuth Kiadó, 2012 /Juhász Gyula „igazi felesége”)