Lassan közeledett a gálya az egy szál, kopár sziklához. Tépett vitorláival, ködből kibukó sötét tatjával olyan volt, mint egy túlvilági tünemény, vagy inkább mint egy ókori roncs, melyet az Ördög-háromszöge most dobott felszínre. Előbb csak a két zsiráf nyaka tűnt elő, majd sorra az elefántpár, a nőstény meg a hím oroszlán. Aztán a hegyére-hátára halmozott zsákok, melyekben a növények meg a fák magvai már pattanásig duzzadtak a sok nedvességtől. Amikor már az evezők-keltette loccsanás is hallhatóvá vált, a sziklafokon megjelent a galambősz vénember és felemelte jobb karját, mintha megálljt parancsolna. Hangja úgy búgott mint a ködharang:
– Jobb, ha nem kötsz ki. Későn érkeztél.