Mikor utoljára léptem be a londoni állatkert hüllőházának titokzatos, kék-zöld fényei közé, Európa már nem volt messze a háborútól. London járókelői mind feszültebben figyelték a parkokban az óvóhelyek építését és a néma rikkancsok nyakában izgalmakat hirdettek az ujságplakátok. Az óriási város higgadt volt, mint mindig, szótlanul és határozottan készült a veszélyre. Sokat ültem a nagy parkok zöldjében, ujságokkal a kezemben.
Ha a feszültség már nagy volt, elmentem az állatkertbe. Megnéztem a pandát, a fekete-fehér foltos tibeti óriás mackót, az angol gyerekek kedvencét. Sokat időztem a pingvineknél, melyek komolyan álldogáltak fekete frakkban, szelíd fehér pocakkal és halkan és bölcsen vitatták meg a helyzetet. Felkerestem az orangutánokat, a gorillákat, a csimpánzokat, eltűnődtem a fejlődés furcsa játékán és felvetettem a kérdést, hogy jobb-e így nekem? Üldögéltem a szelíd oroszlánokkal szemben egy padon, melyet egy kis emléktábla szövege szerint egy Robertson nevű úr alapított barátjának Jacknek emlékére, aki tizenkét évig élte a ketrecben a nyugateurópai oroszlánok eseménytelen életét. Végül a hüllőkhöz mentem, misztikus házukba, a csend és a mozdulatlanság házába, a zavartalan, fülledt béke otthonába. Sokáig néztem a nehéz nevű kígyókat és gyíkokat. Egyesek visszanéztek köveik és páfrányaik közül, félighúnyt, ferde szemmel. Az óriáskígyót különösen szerettem.
Nem osztozom a legtöbb ember kígyó-iszonyatában, csodálatosan szépnek találom a kígyók ősi egyszerű vonalát és lassú, izmos hullámzását. Az óriáskígyó egyszer sétára indult hatalmas tartályában. Lassan, végtelenül lassan hömpölygött előre, mint valami természeti folyamat. Feje már rég célhoz érve pihent, amikor a farka elindult. Hipnotikus erővel hatott a lassúsága, a kényelemszeretete. Lomha hullámai meggyőzően hirdették, hogy semmi sem sürgős. És ezt az állatot irtották ki a háború első hetében. Álmatag ázsiai óriás volt, semmi köze nem volt Európához és az európai konfliktusokhoz. Biztosan tudom, hogy nem voltak területi igényei és még a presztizs-szempontokat is megvetette. (Búcsú az értelemtől, 1939. szeptember 12.)

Folytatjuk