Koreában számos szokás él, aminek az eredeti jelentésével már az én korosztályom sincs tisztában, de azért tartják, mert így látták a szüleiktől, illetve más hagyományok nyugati elemekbe öltöztek, és egy egészen sajátos kulturális ötvözetet alkotnak a jelen Koreájában.

Nemrég temettük anyósomat. A ceremónia 3 napos volt, mint itt minden temetés. Valamiért úgy hozta a sorsom, hogy Európában mindössze egy haláleset kapcsán volt dolgom hamvasztással, az édesapám halála volt, ellenben itt már ez volt a sokadik temetési szertartás amelyen részt vettem és a harmadik, amin, mint közeli családtag voltam jelen.

Most volt alkalom, hát megkérdeztem a sógorom, a sógornőm, a férjem, hogy miért pont 3 nap? Nem tudta senki, csak azt, hogy az anyai nagymamájuk halálakor még öt nap volt. Egy vendég említette, hogy már egy napos is van, ki, hogy rendeli. Végül egy történész ismerős mesélte el, hogy a csoszan korban három év volt, ebből lett a modern Koreában 3 nap.

A taoista hagyományok szerint a temetési időszak alatt sem borotválkozni, sem hajat vágatni, de még mosakodni sem volt szabad, mert a gyermeket bűnösnek tartották amiért meghalt valamelyik szülője. Hogy mi okán volt bűnös, arra még az ismerős sem tudott kielégítő választ adni.

Pár évvel ezelőttig a gyászruha hófehér volt, ma fekete, de népviselet, azaz hanbok. Minden meny és lány gyermek, lány unoka azt viseli, míg a férfiak nem, ők fekete öltönyt kapnak a ravatalozóban, a ruhákat a szertartás végén vissza kell adni, vagy ki kell fizetni. Tehát a nők hagyományos viseletben de nyugati színben, a férfiak eleve nyugati ruhában vannak és ez megint csak egyedül nekem szúrt szemet.

A temetéshez jár úgynevezett funeral guide, azaz egy egyenruhába öltözött férfi vagy nő, aki elmondja a családnak, hogy mit kell tenniük mikor jönnek a vendégek részvétet nyilvánítani, hogyan és mint kell meghajolni, utána miként kell a szemben lévő étkezőben megetetni a vendéget, mi a temetés menete, mit mikor és miért kell viselni, gyakorlatilag levezényli a szertartást, mert az új és régi szokások keverékében ma már ember nincs aki kiigazodna.

Minekutána láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen aki nincs képben, hagytam magam sodorni az árral, és próbáltam emlékezni a korábbi temetésekre, illetve minél több információhoz jutni bárkitől aki csak kicsit is tudott mondani bármi értelmeset.

Azt igen sokan tudták, hogy az első nap csak ravatal van, krizantémok és az elhunyt vallásának megfelelő dekoráció, a barátok ilyenkor küldik a koszorúkat, amelyek lábon állnak, magasak, három különböző virágkompozícióból állnak és vastag szalagon tudatják ki küldte őket, a másikon pedig hagyományos kínai írásjelekkel végső nyugodalmat kívánnak az elhunytnak.

A ravatal nem igazi, azaz a halott nincs jelen, az alul lévő hűtőkamrában őrzik. Őt a rengeteg virág között egy bekeretezett fénykép szimbolizálja fekete szalaggal, ami ismét csak nem koreai szokás eredetileg. Mivel ebben az országban buddhisták, keresztények, taoisták, sámánisták is élnek, a ravatalra érkezők nagy része a dekorációnak megfelelően fejezi ki a részvétét, azaz anyósom esetében meghajlással, rövid imával és az oldalt álló családtagok kézfogásos üdvözlésével. Azonban az idősebb korosztály, illetve a hagyománytisztelő vendégek a hagyományos koreai részvétnyilvánításhoz ragaszkodnak, azaz háromszor a földre borulnak a fénykép előtt, majd oldalra fordulva egyszer a családtagok előtt, amit ők természetesen ugyanúgy viszonoznak, függetlenül a saját meggyőződésüktől. Résen kell lenni tehát, hiszen sosem lehet tudni, ki hogyan óhajt búcsúzni, a reakciónak viszont annak megfelelőnek kell lennie. Az első nap van két istentisztelet is.

Második nap történik a szememben a legfélelmetesebb ceremónia, a halott öltöztetése. Ezen kizárólag a legszűkebb család vesz részt és mivel sokkoló, a gyerekekre valamelyik barát, vagy távolabbi rokon vigyáz ez idő alatt. A hűtőkamrából kihozzák a holttestet ami már félig fel van öltöztetve a szemérem miatt, majd arany színű, nehéz selyemruhába öltöztetik, ami olyan, mint a hanbok, de nincs a karján lyuk a kéznek és a lábán sem. Utána szalagokkal összekötözik a testet nagyon szorosan, egészen pontosan hét szalaggal, kifestik az arcát, amit aztán a fiai takarnak le, majd arra három darab háromszög alakú sárga lenvászon kendőt kötnek, arra egy selyem csuklyát húznak, felkötik az állát egy fehér szalaggal és erősen rögzítik a fejet is. Utána a női családtagok áttolják a rozsdamentes acél asztal túloldalára a testet, ahol a férfiak koporsóba teszik. Több, különböző színű selyem szemfedővel takarják be, végül egy papírral amin egy bibliai idézet van, majd a koporsót lezárják és azt is bársonyba vonják, amin egy nagy vörös kereszt van középen. Ezt követően a koporsót visszatolják a hűtőkamrába.

Erős személyes érintettség okán, csak napok múlva tudtam elgondolkozni a kötözésen, a hét csomón, a sisak szerű selymen, a háromszög alakú kendőkön, de senki sem volt okosabb nálam, nem tudták a dolog miértjét, illetve a kötözés nyilván azt jelképezi, hogy az elhunyt szelleme ne tudjon ebben a világban maradni, vagy legalábbis valamikor ez lehetett a jelentése. Aztán megint istentisztelet jön, ismét vendégek, újabb koszorúk és éjfélre már a család annyira fáradt, hogy képtelen sírni vagy gondolkozni csak úgy van és bambán néz.

Manapság már haza lehet menni pár órára, a nagymama temetésekor erről még szó sem lehetett, mindenki a ravatalozóban aludt, pedig alig 7 éve volt, de azóta is sokat változtak a szokások. Éjjel már nem jön vendég, mostanában udvariatlanságnak számít, a családtagok hazamennek, pár órát alszanak, lezuhanyoznak és másnap korán reggel visszamennek.
A harmadik nap rövid. Istentisztelet, hamvasztás és temetés. Ez esetben fa alá temetést kértünk, hamar megvolt, méltóságteljes és szép volt, korántsem olyan megrázó, mint a második nap.

A temetést követő harmadik nap összejöttünk ismét a sírnál, erre sem kaptam kielégítő magyarázatot, illetve később annyit, hogy a régi hagyományok szerint az ősök szelleme ilyenkor jön el a halott lelkéért és viszik fel őt maguk közé, hogy eztán fentről vigyázzanak ránk. Ez persze semmiképp nem fér bele a kereszténységbe, de a kötözés sem, és még sok minden egyéb sem, viszont szép, felemelő és ez a három nap átsegíti a gyászoló családot a gyász legnehezebben feldolgozható, traumatikus részén.

Végül megebédeltünk és elmentünk a mama szobáját kiüríteni, ez is szokás. A sógornőm és a férjem, illetve a sógorom volt jelen, ők lelkileg ezt nem viselték jól, ezért kiküldtem őket a porra hivatkozva a nappaliba és a másik mennyel együtt összecsomagoltuk a mama ruháit.
Rengeteg dokumentum, személyes okirat, a gyerekek naplói került elő, ezeket udvariasan szétosztottam közöttük, igyekezve a lehető legkisebb traumát okozni ezzel. A bedobozolt ruhák a vöröskereszthez kerülnek, a gyermekkori emlékeket mindenki elrakta, a szükségtelen személyes holmikat úgy dobtuk ki, hogy a gyerekek ne lássák csak mi, a két meny.

Mikor végeztünk, megvacsoráztunk és elköszöntünk, mindenki ment haza, apósom a saipani fiával és menyével marad még pár napig, enyhítve a magányát.
Régen a ruhákat mindenképp el kellett égetni, azok megtartása, elajándékozása szerencsétlenséget jelentett. Csak az elhunyt bútorait tartották meg, ma már ez is másképp van.

A temetés tehát leképezi a folyton változó Korea mai jelenét, a régi és új szokások furcsa egyvelegét, azt, hogy ezek között még az egész életüket itt élők sem igen igazodnak ki, ezért van temetési ceremóniamester és ezért nem vagyunk tisztában gyakran azzal, hogy mit miért teszünk. Mindazonáltal a relatív hosszú szertartás, a maximális tisztelet amit ilyenkor az elhunyt és a gyászoló család kap, valahogy felemelővé teszi a szertartást és segít elfogadni a veszteséget.

(Szerző következő írását pénteken olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ