Mostanában sokszor eszembe jut egyetlen mély és átható emlékem, mely a régi világháborúhoz fűződik és ilyenkor, huszonegynéhány év távolságán át is elfog a szégyen és a tehetetlenség érzése. Olyankor érezzük ezt, amikor a régi élmény még mindig a pillanat frisseségével hat, mikor még mindig jelen van, közvetlen közel hozzánk a lélek földrajzában, de mégis oly mérhetetlenül távol, hogy már nem változtathatunk, nem javíthatunk rajta…
A téren történt, ahová játszani jártam minden délután… A háború valahol valószínűtlen messzeségben zakatolt és zaja nemigen hallatszott a térre: legalábbis a magam elemista akusztikájával alig volt kivehető. Természetesen tudtam, hogy háború van, hallottam, sőt néha olvastam is a hadihíreket, kíváncsi részvéttel néztem a sebesült katonákat és néha sorbaálltam a közeli fűszerüzlet előtt. De mindez kissé távoli és elméleti volt: a háború még nem vált személyes élménnyé, egészen addig a koraőszi napig.
Akkor hűvös volt már, lehullott vadgesztenyék hevertek a kavicsos utakon és kevesen jártak a téren. Magányosan játszottam, gondolatok és izgalmak nélkül, kényelmesen és kissé szórakozottan. Nem messze egy virágágyon orosz hadifoglyok dolgoztak, barna tányérsapkás fejük alázatosan hajolt a föld felé. Én a sima, fényes vadgesztenyéket szedegettem fel a fűből, kivettem őket felhasadt, tüskés burkukból és teleraktam velük a zsebemet. Később eluntam a gyüjtögetést és hajigálni kezdtem a kerek, kemény gyümölcsöket. Távoli fák és elérhetetlen madarak felé dobáltam őket, célzás nélkül, könnyedén, nem is azért, hogy találjak, hanem pusztán a mozdulat öröméért. Teljesen elfelejtettem, hogy emberek is vannak a parkban és ez csak akkor jutott ismét eszembe, mikor egyik gesztenyém teljes lendülettel eltalálta egy orosz fejét.
Dermedtem álltam a kavicsos úton. A fogoly fájdalmasan kapott a fejéhez, kiegyenesedett, megfordult és szemrehányóan nézett rám. Lehet, hogy rövid pillantása nem is volt szemrehányó, csak szomorú. Mindegy – én sohasem felejtem el. Arcom kipirult a szégyentől: láttam, hogy azt hiszi, szándékosan tettem. Láttam, hogy azt hiszi: visszaéltem a helyzetével és kényelmesen, veszélytelenül bántani akartam a fogoly ellenséget. Égő arccal néztem rá vissza, messze volt tőlem, nem tudtam oroszul, nem volt rá semmi mód, hogy megmagyarázzam neki, mi történt.
Az őszi park álmatag és felelőtlen hangulatának vége volt: kínlódva és felnőtten álltam szemben az orosszal és ekkor éreztem először életemben, hogy felelős vagyok valamiért. Tudtam, hogy ártatlan vagyok, ismertem szándékaim jóságát, de tudtam azt is, hogy mindez nem számít és felelős vagyok valamiért, amit nem akartam. És végül tudtam azt is, hogy nem oszlathatom el a félreértést, mert a döntő félreértéseket nem lehet kimagyarázni. Sem azelőtt, sem soha azután nem fűződött még ilyen intenzív kapcsolat idegen emberhez – talán abban a döntő, mondhatnám történelmi pillanatban tanultam meg, hogy milyen reménytelen minden emberi kapcsolat.
A fogoly csak néhány pillanatig nézett rám szomorúan és szótlanul, azután ismét a föld felé hajolt és folytatta munkáját. Én lassan, nagyon lassan kifelé indultam a parkból és öntudatlan, gépies mozdulatokkal kiszórtam zsebemből a gesztenyéket. (Búcsú az értelemtől, 1939. szeptember 26.)

Folytatjuk