Nos, ez a címben szereplő két dolog, ámbár nincs összefüggésben egymással, egészen komolyan képes a koreaiak mindennapi életét megnehezíteni.

Az angol nyelvet nagyon szeretik, illetve csak szeretnék, mert megtanulni nemigen megy nekik. Talán épp ezért, aki beszéli arra felnéznek, valamilyen rejtélyes oknál fogva azonban úgy képzelik, hogy minden külföldi felsőfokú angoltudással érkezik a világra származásától függetlenül, tehát tőlünk elvárják amit ők gyakran 12 éven naponta több órában tanulnak és mégsem megy nekik.

A hiba ott kezdődik, hogy a nyelvükben minden mássalhangzót egy magánhangzó követ és nincs „f” betűjük. Következésképpen a mássalhangzó torlódásokat úgy ejtik ki, hogy automatikusan tesznek többnyire egy ö betűt a mássalhangzók közé. Így lesz a filmből filöm, a fact-ből pedig peköt.

Na jó, annyira nem szörnyű, mint amit a japánok tesznek az angollal, de valójában azok a koreaiak beszélik a nyelvet jól, akik egészen fiatal korukban idegen nyelvű környezetbe kerülnek, illetve ott születnek.
Nagy létszámú koreai populáció él Amerikában, az ott született fiatal koreaiak természetesen tökéletesen bírják a nyelvet.

Rendkívül sokat tanulják az angolt az iskolában, írásban nagyon magas színvonalon képesek magukat kifejezni, ahogy olvasni is bármit tudnak gond nélkül. Probléma a beszéddel van, és mivel a nyelv azért javarészt erről szól, ebben van még mit pótolni.

Az oktatási rendszerük követelménye olyan magas, hogy majd minden koreai maximálisan képes teljesíteni a TOEFL nyelvvizsgát, ami tudvalevőleg a világ legnehezebb és mindenhol elismert ilyen jellegű intézménye.

Itt majd minden boltnak és szolgáltató egységnek angol neve van, fonetikusan átírva koreaira „f” nélkül és találgatva, hogy vajon az „l” vagy az „r” hangzót kell-e kimondani, ugyanis itt a kettőt egy betű jelzi.
Túl ezen, a koreaiak úgy írják át az angolt, ahogy hallják, illetve ahogy hallani vélik, amiből nekünk, külföldieknek az a jó, hogy a napi nevetésadagunk bárhol és bármikor biztosított, például amikor nem értik ha azt mondjuk, hogy „káfé”, úgy kell mondanunk, hogy „kapi”, vagy a számukra egészen kezelhetetlen „szkrúdrájver” szót egyszerűen döráiva-nak kell ejteni, különben nem tudják mit szeretnénk.
Mikor valami okán angolul kell beszélnünk, mondjuk egy koreaiul nem beszélő másik külföldi jelenlétében, a csodáló tekintetek kereszttüzében találjuk magunkat hirtelen, amitől egészen komolyan zavarba lehet jönni, ha az ember nincs rá felkészülve.

A másik örök gond az autóvezetés. Valamiért itt 3 nap alatt lehet jogosítványt szerezni, de az olyan is. A gyermekeim itt tették le a vizsgát, ráadásul kisteherautóra is, ennek ellenére Németországban fél évig nem engedtem ki őket csak a Pennybe, mert nem ismerték a közlekedési szabályokat, a táblák jelentését, a körforgalmak használatának fortélyait és minden további nélkül jobbra kanyarodtak piros lámpánál, mert itt azt szabad. Tehát kezdtük elölről, megtanítottam őket európai módon vezetni és most már gond nélkül mennek bárhová, de azért elgondolkodtató, hogy milyen tudással engedik ki itt a kétszer nyolcsávos utak rengetegébe a kezdő autósokat.

Szerencsére mindenhol kamerák és trafipaxok akadályozzák, hogy az autók gyorsan haladjanak és kézi váltós autó alig van, talán nincs is, mind automata. A körbe radarnak köszönhetően jól parkolnak, azonban a nemrég divatba jött körforgalmak használatát a tévében tanítják reklám formájában, de még így is többnyire csak dugót képeznek a frissen épült szép tekervények, ugyanis nem lévén tisztában a többség azok használatával, nem tudják eldönteni, hogy menni kéne vagy maradni, a sor meg csak nő.

Mi csak és kizárólag egészen nyugodt lelkiállapotban szoktunk kimenni autózni, ugyanis az itt önmagában egy kalandtúra.
Gyakran találkozunk autókkal akiknek be van hajtva a külső visszapillantó tükre de már órák óta az autópályán haladnak, valahogy nem veszik észre indulás óta.

Apám mondta némelyik autósra gyermekkoromban, hogy „a belső sávba szól a jogosítványa”, nos, a többségnek itt is, a tükre meg sminkelésre vagy nem tudom.
Igaz azonban, hogy itt nagy különbségeket nem lehet felfedezni férfi és női autóvezető között, egyformán pocsékul csinálják.
Ennek ellenére szerencsére kevés a halálos baleset, köszönhető az alapsebesség igen alacsony mértékének és az azt felügyelő nagyon kiterjedt, komoly kamerarendszernek.

Nagyon érdekes dolog, hogy ütközés esetén a legritkább esetben hoznak ki valakit száz százalékban hibásnak. Az, hogy ott voltunk, rossz időben rossz helyen, eleve harminc százalék akkor is ha álltunk a piros lámpánál. Filozofikus népek, a karma az karma, ki mondta, hogy épp arra kellett autózni.

Mindazonáltal igyekeznek ők és fog is az menni, csak át kéne némiképp alakítani az angol tanítás és a jogosítvány szerzés képzését, nem bennük van a hiba, nem agresszívek és nem is buták, sőt.

Utóiratként azért el kell mondanom, hogy a jogosítvány szerzést valamelyest komolyabb vizsgához kötötték az elmúlt hónapokban, az angol tanításban pedig a beszédcentrikusság lesz az új irányvonal, meglátjuk mi sül ki belőle.

(Szerző következő írását jövő szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ