Tonelli Sándor: Dolgozom a hajón

(A szerző 1907 novemberében, fényképésznek álcázva, felszállt az Ultonia fedélzetére, hogy megtapasztalja, milyen a kivándorlók sorsa a Cunard-társaság sokat reklámozott hajóján.)

…Engem két dolog vitt az Ultoniára. A Cunard-társaság szerződésének megújítása előtt ki akartam tapasztalni, hogy milyen a fiumei útirány, milyen az ellátás a Cunard hajóin és általában hogy vélekednek a kivándorlók és visszavándorlók a különböző hajóstársaságokról. A másik célom általánosságban a kivándorlás kérdésének gyakorlati megismerése volt; össze akartam szedni a hajón és Amerikában minél több embernek lehetőleg pontos személyi adatait, hogy mi vitte őket a kivándorlásra, hogy éltek odakint, mennyi pénzt küldtek haza, hogy ezen adatok birtokában tehessek javaslatot a kivándorlás kérdésének kezelésére.
A kérdés első részének megismerése nagyon könnyű volt; az ellátást és bánásmódot többé-kevésbbé a saját bőrömön kitapasztalhattam. Adatokat is sikerült gyűjtenem. A hajón és Amerikában körülbelül kilencszáz kivándorlónak egészen pontos nacionaléját és személyi történetét jegyeztem fel. Állítani merem, hogy azok az adatok, amelyeket én összegyűjtöttem, sokkal pontosabbak voltak és sokkal inkább fedték a valóságot, mint amit a falusi jegyzők jelentései és a kivándorlási kirendeltség adatgyűjtése alapján összeállítottak. Hazatérésem után az egész anyagomat összefoglaló memorandum formájába öntve adtam át Hadik János gróf akkori belügyi államtitkárnak.
Amit akkor feljegyeztem és megírtam, ma már csak históriai értékű. Ma már nem probléma, hogy a kivándorlót a német kikötők felé engedjük-e, vagy az egyetlen magyar kikötő forgalmának emelése kedvéért az egész nagy népmozgalmat Fiume felé tereljük. Mióta Amerika a kivándorlók előtt bezárta kapuit, a magyar kivándorlás megszűnt az a probléma lenni, amely volt a világháborút megelőző másfél évtizedben. A tanulmányutam szociálpolitikai része így elvesztette a jelentőségét és legfeljebb a novellatémák maradtak meg belőle és a tapasztalatok, hogy milyen akadályokkal kell megküzdeni annak, aki ilyen feladatra vállalkozik.
Mert senki se higyje azt, hogy az én munkám egyszerűen abban állott, hogy a kivándorlók közé keveredtem, beszélgetésbe elegyedtem velük, kikérdeztem őket és feljegyeztem, amit a kérdéseimre válaszoltak. A közönséges ember, főleg pedig a paraszt bizalmatlan és begombolkozik, ha kérdezik. Ezért van a hivatalosan összegyűjtött anyagnak minimálisan csekély értéke. Ennek megállapításáért egyébként nem is kellett a hajóra mennem, már mielőtt elindultam volna, gyakorlatilag tapasztalhattam Fiuméban, a kivándorlók szállodájában.
Amerikából jövet az Ultonia körülbelül kétszáz visszavándorlót hozott magával, akiket huszonnégy órára szintén betereltek a kivándorlók szállodájába; ott összekeveredtünk és beszélgettünk velük. Elutazásuk előtt már végigsöpört Amerikán az 1907. évi nagy őszi gazdasági válság első hulláma, amely a Knickerboker-tröszt bukása nyomán keletkezett; sok érdekes dolgot mondtak el munkáselbocsájtásokról, üzembeszüntetésekről, amit különösen az amerikások hallgattak nagy érdeklődéssel. Mindezt én már az újságokból tudtam, sőt sokkal frissebb értesüléseim voltak, az általános tapasztalatok tehát nem nagyon érdekeltek. Sokkal inkább érdekelt az, amit az érkezettek itthoni fogadtatásukról meséltek:
– Triesztben urak jöttek a hajóra, – az Ultonia ugyanis visszajövet Triesztet is érintette és a földmívelésügyi minisztérium tisztviselői oda mentek a visszavándorlók elé, – és azt kérdezték tőlünk, hogy mennyit kerestünk. Még írást is vettek róla. A fene volt bolond megmondani nekik, hogy új adót csináljanak belőle. Eltagadtam a felét.
– Én se mondtam meg nekik. Azt mondtam, hogy huszonöt tallérom van, pedig van háromszáz.
– Háromszázötven tallért hoztam magammal, de csak ötvenkettőt vallottam be nekik. A sógorom is velem küldte haza a pénzét a feleségének. Azt se mondtam meg nekik.
Kezdtem erősen kételkedni az egész hivatalos statisztikai adatgyűjtés értékében, de feltettem egyúttal magamban, hogy amikor csak kivándorlóval állok szemben, papírt és ceruzát nem veszek a kezembe, nehogy ilyen adatokat diktáljanak be nekem is. Inkább megerőltetem azt a kis memóriámat, ami van és csak azt jegyzem fel, amiről biztosan meg tudom állapítani, hogy fedi a valóságot. Tényleg, későbbi tapasztalataim alapján legalább annak ötszörösére kellett becsülnöm a kivándorlók által hazaküldött összegeket, amit hivatalosan kimutattak.
Visszaérkezésem után volt alkalmam beszélni erről a kérdésről Lévai doktorral, a Slavonia hajóorvosával, aki a hajó kórházában feljegyezte a betegektől átvett összegeket, ő is megerősítette azt a véleményemet, hogy a visszavándorlók a hivatalos statisztikában feltüntetettnél sokkal nagyobb, gyakran igen jelentős összegeket hoznak magukkal haza.
A másik tapasztalatom, amit még szintén Fiuméban szereztem és a hajón csak megerősítve láttam, az volt, hogy a Cunard Line szerepét a kivándorlók szállítása körül ezek az egyszerű emberek nagyon furcsán ítélték meg. Magyarán megmondva, panamaszagot gyanítottak mögötte. A Cunard Line hajóit állami hajóknak hívták és azt mondták, hogy a jegyzők azért kényszerítik Fiume felé az utasokat, mert hasznuk van belőle. Sehogyse ment a fejükbe, hogy miért kell nekik húsz napig is utazni az állami hajón, mikor Hamburgon vagy Brémán át, a vasutat is beleszámítva, legrosszabb esetben is, kilenc-tíz nap alatt elérhetik Amerikát.
Ebben az egyszerű kivándorlónak igaza is volt. Ma már, az utólagos bölcsesség megvilágításában, el lehet mondani azt, amit én akkoriban se titkoltam, hogy az államnak és bármelyik hajóstársaságnak az érdeke homlokegyenest ellenkezik egymással. Az állam érdeke az, hogy az emberek ne hagyják itt az országot, a hajóstársaságra nézve ellenben a kivándorlás üzlet és az az érdeke, hogy minél többen használják a hajóját. Ezen semmiféle ellenőrzés nem változtathatott. És jámbor porhintésnél egyébnek nem tekinthettem, ha a Cunard Line prospektusában, amelyet én is megkaptam, ezeket a sorokat olvastam:
»Amerikába csak az vándorolhat ki, aki úgy a magyar kivándorlási törvénynek, mint az amerikai hatóságok bevándorlási szabályainak egyformán eleget tesz.
Ez a könyvecske elmondja mindazt, amit az Amerikába utazó kivándorlónak tudnia kell, hogy olcsón, akadály nélkül és ami legfőbb, a magyar állam védelme alatt jusson Amerikába. E könyvet azonban csak azoknak szolgáltatjuk ki, akik a kivándorlásra már elhatározták magukat, mert erre senkit sem bátorítunk. Jól gondolja meg mindenki, mielőtt hazáját, rokonait, barátait és ismerőseit elhagyja. »Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned-halnod kell!« – mondja a költő. Mert mindenhol jó, de legjobb idehaza. Aki azonban feltett szándékától el nem téríthető, az kövesse hűségesen e könyv utasításait, miáltal sok bajtól menekedik meg.«
Hogy ezekből a sorokból hiányzott a belső őszinteség, azt még a legegyszerűbb kivándorló is megérezte.
Amint már mondtam, kivándorló társaim bizalmatlanságával nekem még a hajón is számolnom kellett. Kivándorló voltam én is, mint a többiek, de nem ugyanaz, mint a kivándorlók legtöbbje. Még az iparost is nagy különbség választja el az egyszerű földmíves embertől. A fotográfus pedig mesterségénél fogva is az úrféléhez tartozik, akivel szemben az óvatosság ajánlatos. Mégis ezt a mesterséget választottam, részint hogy a feljegyzések mellé másféle dokumentumokat is szerezhessek, részint pedig, hogy a fényképezés révén is nexust tudjak teremteni az embereimhez.
A fényképezést már az Adrián megkezdtem. Eleinte aggódtam ugyan, hogy gyanakodni fognak az emberek, hogy miért fotografálom le őket ingyen, ez az aggodalmam azonban hamar eloszlott. Ahogy híre ment, hogy fotográfus van a hajón, csapatostul jöttek az emberek, hogy csináljak róluk képet, de olyant, amelyiken a hajónak egy darabja is látszik. Mind valami emléket akart az Ultoniáról. Hiába magyaráztam, hogy a hajón nincs olyan hely, ahol a képeket kidolgozhatom, nem tágítottak. Felajánlották, hogy előre fizetnek, ideadják az atrecot és majd Amerikában küldjem el a képet a címükre. Ha szélhámos lettem volna, egész könnyen tisztességes összeget zsebelhettem volna össze az Ultonián.

A bizalmatlansággal szemben így a másik oldalon alkalmam volt azt a nagyfokú hiszékenységet tapasztalni, amely a parasztot akármilyen körmönfont szélhámos zsákmányává teszi. A fontos csak az, hogy vagy tudjon a nyelvén beszélni, vagy olyan módon jelenjék meg előtte, amely a csalást természetesség színében tünteti fel.
Így a fényképezés közben nagyon sok emberrel összeismerkedtem. Az amerikásokat kikérdeztem, hogy az egyes helyeken milyenek a viszonyok, számíthatok-e arra, hogy munkát kaphatok, vagy van-e kilátás, ha üzletet akarok nyitni. Az ilyen kérdezősködést mindenki természetesnek találta és megnyílt a szája. A beszélgetésbe a többiek is beleelegyedtek és elmondották a maguk dolgait. Ha aztán a beszélgetés megindult, a munka többi része már könnyen ment.
A fényképezéssel azonban másféle bajaim voltak. Mihelyt az én kedves kivándorló társaim észrevették, hogy masinával a kezemben cirkálok a fedélzeten, mind elkezdtek rettenesen – pózolni. Volt, aki egyenesen felszólított, hogy várjak, míg leszalad a hálóhelyiségbe és felveszi az ünneplő gúnyáját. A legtöbbje azt szerette volna, ha olyan képet készítek róla, aminők kisvárosi és vásári fényképészek kirakataiban láthatók: egymást átkaroló jegyespárok, nyársat nyelt bakák, megkövesedett szemű huszárok és furvézerek és olyan kikent-kifent álparasztok, hogy szinte még az arcképmásolatukról is leérzik a pomádé szaga. Mindig lesnem kellett a pillanatot, mikor nem néznek oda, hogy észrevétlenül kaphassam le őket. Az ilyen fényképezések után mindig szemrehányásban volt részem, hogy nem szóltam előre és nem hozhatták rendbe magukat.
Kivétel csak egy volt, egy oláh legény. Soha fényképező gépet még nem látott, – akkoriban az útlevélbe még nem kellett fénykép, – és nem mert elébe állani. Megmagyaráztam, hogy ne féljen, a többiek is kézzel-lábbal érveltek, lefordították a beszédemet, de hiába. Végre két markos legény a többiek derültsége közben megragadta az oláhot és elébem hurcolta. Az oláh ellenben nem engedett, védekezett, rúgkapált és mikor látta, hogy mégis rája szögezem a masinát, levágta a fejét. Valószínűleg azt akarta, ha már elsül a masina, ne a fejét érje a veszedelem. Ez a kényszerfelvétel utamnak egyik legfurcsább dokumentuma.
Máskülönben a fényképezésnek sok mindent köszönhettem. A két ápolónő, Gerendai Juliska és Orosz Margit, egy-egy reménybeli fényképért napról-napra beszámolt, hogy mi történt az orvosi rendelésnél és a kórházban. Nekik később becsületesen el is küldtem a fényképeket, Gerendai Juliskának Fiuméba, Via. Petrosa 3. szám alá, Orosz Margitnak pedig Keaslinbergbe, New Jersey államba. Orosz Margit is kivándorló volt tulajdonképen és csak ingyen szállításért szerződött le az Ultoniára ápolónőnek.
…A két főpincér és a matrózok egy része a fényképezés révén szintén barátságba keveredett velem. Tőlük is sok mindent megtudtam a hajó életéből és ami szintén nem volt megvetendő, az elküldendő fényképek reményében erősen megjavították a kosztomat.
Utólag elárulhatom a Cunard-társaságnak, hogy harmadik osztályú jegyem dacára, a harmadik naptól kezdve külön étkeztem és tiszti kosztot ettem. Barátaim azzal fizettek, amit a tiszti konyháról elcsórtak. Ennek volt ugyan némi panama íze, de mentségemül szolgálhatott, hogy mindenki megtette volna az én helyemben. Az utolsó napok egyikén az angol matrózok bevontak még egy éjszakai lumpolásukba is, melynek italai nagyrészt a tiszti asztalokról kerültek ki.
A fényképezés körül csak egy emberrel voltam megakadva, egy jóképű magyar munkással, aki akaratlanul majdnem leleplezett. Béres Lajos volt a neve, egyszerű borsodi parasztlegény volt, mikor öt esztendővel előbb kikerült Amerikába. Odakint, akárcsak Bódis János, egészen átalakult. Először Brownsville-ben, Pike Mine telepen dolgozott a vasgyárban, ahol mint blacksmith igen jó bizonyítványt kapott. Onnét egy vasúttársasághoz került másodgépésznek és kilencven dollárt keresett havonkint. Az új mesterségekben való előrehaladása során Béres Lajosból Louis Béres, a magyar parasztból pedig magas igényű kultúrember lett Megtanulta becsülni a betűt, a jó lakást, a fürdőszobát és a kultúrélet többi kellékeit. Hazajött, – ha jól emlékszem, Sajószentpéterre, – de havi negyven pengő fizetés mellett, mint cséplőgépkezelő nem tudott megmaradni. A hajón vele is barátságot kötöttem s ezt a barátságot csak az a körülmény tette veszélyessé, hogy Béres Lajos maga is értett a fényképezéshez, állandóan tanulni igyekezett és akárhányszor olyan kérdésekkel lepett meg, melyek túlmennek az egyszerű amatőr ismereteinek körén. Néha olyan kérdésekkel jött hozzám, hogy alig tudtam rájuk felelni és a leleplezés veszedelmében forogtam. Béres egyébként is nagyon ügyes ember volt és amerikai létére állandóan spekulált, tervezgetett. Tárgyalásba bocsájtkozott a hajó főgépészével, hogy egy-két útra a gép mellett nem kaphatna-e valami alkalmazást, hogy ezt a mesterséget is kitanulja. Egy szép napon azzal az ajánlattal lepett meg, hogy nyissak vele közösen Brownsvilleban fényképészeti műtermet. Én ismerem a mesterséget, ő ismeri az embereket, szépen kereshetünk. Személyi hitele van, az üzlet jól bevághat. Talán nem is volt olyan lehetetlen dolog, amit ajánlott… A fényképezésen kívül a hajó kantinját használtam fel leginkább adatgyűjtésre. Ott mindig biztosra vehettem, hogy hallok valamit. Egyik is, másik is beszélt a maga helyéről, gyáráról, bányájáról, vagy ha még nem volt Amerikában, elhagyott otthonáról és reménységeiről. Itt kerültek elő a legváltozatosabb históriák.
Csak a feljegyzéssel volt tömérdek nehézségem. Amit hallottam, a tömérdek nevet és nagyon különböző adatot fel kellett jegyeznem, hogy el ne felejtsem. Olyan hely azonban, ahova nyugodtan elvonulhattam volna egy félórára, nem volt a fedélközön. Az írással pedig nem árulhattam el magamat. Így a memóriámat kellett igénybe vennem és az agyamban kellett megőriznem mindazt, amit reggeltől estig hallottam. Este azután, mikor mindenki lefeküdt, valamelyik zugban elrejtőzve, egy kis villanylámpa fényénél írtam be noteszembe mindazt, amit feljegyzésre érdemesnek tartottam.
Ez volt az ideje annak is, hogy egy-két cigarettát jóízűen elszívjak. A fedélközön ugyanis szokásban volt a dohanykínálgatás és el kellett fogadnom azoknak rettenetesen rossz cigarettáit, akikkel barátságban állottam. Ezek a cigaretták természetesen az első szippantás után a tengerbe repültek. Magam állandóan két cigaretta-tárcát hordoztam magammal, az egyik volt a kínáló tárca, míg a másik a saját cigarettáimat tartalmazta. Ezt azonban napközben csak ritkán használhattam s így az esti órák voltak azok, mikor nyugodtan élvezhettem egy-két nagyon megérdemelt jó cigarettának a füstjét és illatát.
Mondhatom, ezt az egy-két cigarettát nagyon megérdemeltem. A hajón a szüntelen szellemi megerőltetés állapotában éltem, minden kényelem híjján, olyan környezetben, amelyhez egyáltalán nem voltam hozzászokva. Akkor tapasztaltam azt is, hogy milyen rettenetesen nehéz és kimerítő feladat az emberre nézve, saját énjének állandó eltitkolása. Este néha olyan fáradtan dőltem le az ágyamra, mintha egész nap nehéz, kimerítő munkát végeztem volna. De az is igaz, hogy soha olyan mélyen és egészségesen nem aludtam életemben, mint az Ultonia kemény szalmazsákján.

(A részlet a szerzőnek Ultonia. Egy kivándorló hajó története című riportkönyvének VIII. fejezete)

---

A németek elsülyesztették Anglia legnagyobb Amerika-járó hajóját

Angliának kiéheztetési hadjáratára, melylyel Németországot úgy el akarja zárni a tengertől, hogy semmi oda bevihető ne legyen a német hadviselés csattanós választ adott a tengerek úgynevezett urainak, a hogy az angolok magukat nevezni szeretik, elsülyesztette a fiume-amerikai háború előtti hajójáratai révén nálunk is sokat emlegetett Cunard angol hajóstársaság legnagyobb, legpompásabb és leggyorsabb hajóját, a „Lusitaniá”-t.
A „Lusitania” elsülyesztése mellett, hatását tekintve szinte háttérbe szorúl mindaz, a mi eddig a tengereken történt. Tudták jó előre, hogy a németek leskelődnek a hajóóriásra, de az angolok gőg fölényesen kihivta a végzetet. Még nem tudni, tényleg fel volt-e szerelve ágyukkal ez a csodaszép és hatalmas személyszállító-gőzös, de bizonyos, az angol hajóhadról legutóbb megjelent nyilvántartás szerint a „Lusitania” testvérhajójával „Mauretaniával” együtt kisegítő czirkálói szolgálatra voltak beosztva az angol hajóhadhoz és angol czirkálók kisérték és őrködtek fölötte. S már-már ujjongani kezdtek az angolok, a midőn a dróttalan táviró jelezte, hogy a „Lusitania” szerencsésen közeledik az ír partokhoz. Ekkor, Queenstownnál érte a halálos torpedó a büszke hajóóriást. Iroszág egyik szigetén, a Cork-szigeten fekszik Queenstown; ez a német tengeralattjáró bátorságára és ügyességére különösen jellemző.
A „Lusitania” és testvérhajója, a „Mauretania” s Cunard legnagyobb hajói. Az előbbi közel 40.000 tonnás, körülbelül olyan hosszú, mint az Andrássy-útnak az Operáig eső része s csaknem olyan széles, mint ez az út. Gyorsasága a legnagyobb, a melyet eddig a tengeren produkáltak: átlag huszonöt és fél tengeri mértföld. 1907-ben épült, még pedig 175 vizhatlan részre tagolva, hogy ellentállhasson minden sérülésnek. S a német torpedó mégis halálra sebezte, még pedig oly borzasztó erővel, hogy 20 percz alatt lesülyedt.
A berlini „Wolf-ügynökség” május 8-án a következő rövid jelentést adta ki az esetről:
A „Lusitania” Cunart-gőzöst egy Reuter-jelentés szerint tegnap egy német tengeralattjáró lesülyesztette.
A „Lusitania” mint most a legtöbb angol kereskedelmi gőzös, ágyukkal volt felszerelve. A „Lusitania” ezenkivül nagymennyiségű municziót és hadifelszerelést vitt rakománya között. A hajó tulajdonosai tudták, hogy az utasokat milyen veszedelemnek teszik ki. Ezek viselik a felelősséget mindazért, a minek meg kellett történnie.
Német részről semmit sem mulasztottak el, hogy ismételten és nyomatékosan ne figyelmeztessenek e veszélyre. A washingtoni német nagykövet még május 1-én nyilvános hirdetményben utalt arra e veszedelemre. Az angol sajtó kigúnyolta akkor ezt a figyelmeztetést és rámutatott arra a védelemre, a mit az angol flotta nyujt az atlanti forgalomnak.
Mikor György angol királynak hirül vitték a „Lusitania” katasztrófáját, meg volt döbbenve s ennek izgatott szavakban adott kifejezést.
Megerősitik, hogy a „Lusitania” 1500 utasa vesztette életét a tenger hullámai között.

(huszadikszazad.hu, 1915)

---

Lászlóffy Aladár: „Elment a rózsám Dél-Amerikába…”

Elment egy hajóval Amerikába,
aztán elkezdték kinn a levelek
s a bélyegek – milyen színorgiába
oldódott mára az emlékezet!

Nyugat felől a lelkem láthatárán
zokogva jön egy levél-nagymama,
Washington-bélyeg billeg vitorláján.
Soha, csak szóban ért ő már haza.

Arrafelé nyitva a konyhaajtó,
ha villany gyúl, vagy televízió,
tudjuk ki hozhat jóhírt avagy bajt ó,
valahogy mindig úgy fordul a szó,

hogy háromfelől Egervár a házunk
és betonból a család udvara,
csak egyik szélirány, ahonnan fázunk –
honnan egy hajónk sosem tért haza

e szárazföldi poros kikötőbe,
mely régibb volt már, mint Kolumbuszék,
mikor az akkor egységes jövőnkbe
egy repedésen beszaladt az ék.

Forrás: A repülés a zuhanásban. Littera Nova, 1997. DIA

Az első rész itt olvasható

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ