A KÍNAI LÁNY

A hadnagy nem bírta tovább. Felült fekvőhelyén és tágrameresztett szemmel belebámult a félhomályba. Igen, vegyük elő a buzaszem-játékot újra. Tegnap délelőtt hallotta a régi perzsa anekdotát a sakk játék feltalálójáról, aki jutalmul csak annyi buzaszemet kért a királytól, amennyi ráférne a hatvannégy mezőre, ha valamennyire az előző mezőn lévő mennyiség kétszeresét tennék. Kitűnő orvosság ez, ha nincs kéznél elmegyógyintézet. Mult éjjel eljutott a tizenkilencedik kockáig, ami f3, a királyfutár előtt lévő fehér kocka, van pedig rajta… van pedig rajta… kétszázötvennyolcezer­száznegyvennégy buzaszem. A szám azonban mintha nem volna helyes… Nem baj, kezdjük előlről, mert idő, az aztán van bőven. Tehát az első kockára egy szemet, a másodikra kettőt, a harmadikra négyet és így tovább, nyolc, tizenhat, harminckettő, hatvannégy, százhuszonnyolc…

A tizennegyedik kockánál már erős fejtörésébe került a játék. Két tenyerébe markolta homlokát, nagy fekete táblát képzelt maga elé, fehér számokkal. Megfeszített aggyal dolgozott, hogy kimeneküljön eszeveszett és idegroncsoló fantaziálásából. Az alacsony, hosszú teremben két oldalt egy-egy sor ágy állt, az ágyakat kicsiny, durván összetákolt szekrénykék választották el egymástól s az emberfejnagyságú, jégréteggel borított ablakok tejfehér félhomálya, mint megannyi felakasztott hullapofa sorakozott a barakfal mentén. Horkolás, brummogás hallatszott, nyögések, sóhajok, mintha csupa lázbeteg viaskodna lidérceivel, savanyú, fullasztó párák gőzölögtek az ide-oda hánykolódó izmos férfitestekből, a napi veszekedések, gyűlölködések, vitatkozások, féltékenykedések mocsaras, sűrű levegője mintegy vastag rétegben leülepedve terjengett szét a padlón, hogy reggel, az emberek sürgés-forgásától felborzolódva, újra belevegye magát a lelkekbe.

Huszonegyedik kocka, d3, a vezérgyalog előtti mező, azaz egymillióharminckétezerötszázhetvenhat búzaszem. Szép teljesítmény, azt a mindenit. Hét számjegyet már nem csekélység fejben kettővel szorozni. Annál jobb. Belefáradva a nehéz munkába, de kitisztult fejjel, mintha hideg vízbe mártotta volna a koponyáját, dült le ujra az ágyba. Néhány percnyi alvás után felriadt, azt hitte, átaludta az éjszakát és hajnalodik. A kétségbeesés valósággal megdermesztette: foszforszámjegyű órája még mindíg csak féltizenegyet mutatott. Hátra még az egész kivárhatatlan éjszaka. Tehetetlenül húnyta be szemét, alvásra készen és néhány pillanat mulva ott tartott, akár a buzaszemek számlálása előtt. Mit törődik a vér, az agy, az idegrendszer holmi külső körülményekkel, háború, Szibéria, fogság? vakon és letiporhatatlanul követelődzik csillapodás után. A hadnagy behúnyt szemmel, szétvetett karokkal fekszik, liheg, homlokán kidagadnak az erek, a látomások elöntötték ujra, zsúfoltan és véresen dagadoznak agyában és rettentő erejükkel majd széjjelvetik a koponyacsontját. Tisztaság, hitvesi hűség, lelkiismeret, üresen kongó szavak már régen, huszonöt éves, második esztendeje tesped fogságban s az élmények olyan tömege nehezedik három hónapos házasságának emlékére, hogy az vékonyra lapítva, foszladozva mállik valami le nem rögzíthető, álomszerű köddé. Féléve nem kapott levelet, akkor egyszerre hat érkezett, de a felesége nyilván nem kapta meg fényképet kérő leveleit, mert fénykép nem jött és hiába vájkál az emlékezetében, nem tudja maga elé képzelni a felesége arcát. Napokig búskomor volt, amikor először vette észre, hogy határozatlan, elmosódott képpé vált az ő szerelmesének az arca. A szagára emlékszik, egy kis barna lencsére a lapockája alatt, egyébként a felesége egy meztelen női test. Fülledt vizióiban arc nélkül szerepel. Az arc nem is fontos, a test a fontos, mindegy, akárkié. Test! Habkönnyű és lágy, egy nőnek a teste, egy mozdulat, amint felveti fejét és könyökben oldalt kiszögellő két karral megigazítja a frizuráját, lengő járással jön-megy körülötte és léptei nyomán üde illat lebben, nevetése, mint fodros szellősuhanás a tenger ólmos tömegén, ha ezüstösen megcsendül az ő kemény, érdes hangja felett és a gyengecsontú, templomi hüvösségű kis keze, amint az ő homlokára tapad és érzéki varázs, vigasz, ösztönzés, anyai áldás lüktet belőle…

Felugrik.

Szóval ma.

Kilenc kilométernyire fekszik Kvszan, apró kínai falu, ahol pénzért nőkkel találkozhat az ember. Eddig hárman szöktek ki a táborból a faluba. Soha nem tértek vissza. Nem mintha tovább mentek volna, Kínán keresztül. Valamennyit megtalálták később mezítelenül, csontkeményre fagyva. Állítólag kínai rablóbandák áldozatai. Öt hónapja, hogy Adler, a császárvadász főhadnagy kilógott, azóta nem próbálkozott senki. Öt hónap nagy idő. Azóta megváltozhattak a viszonyok, tán szétszóródtak a bandák, tán ügyetlenek voltak a fiúk, az országúton mentek, ahelyett, hogy az erdőn keresztül vették volna útjukat. Azért mentek az országúton, természetes, hogy azért, mivel nem volt iránytűjük. Neki azonban van! Azonfelül erős, kisportolt teste, medvetüdeje és távfutásban kiváló volt világéletében, ha ki is jött egy kicsit a tréningből. Kiszökni a faluba! Ez mindannyijuk dédelgetett álma. Az útat úgy ismerik a szelíd, barátkozó őrök leírásából, mintha többször bejárták volna.

Felkölti Hajnal Lacit, hogy magával hívja. A fiú gyermekkori pajtása, akivel életútjuk tizenhárom éve halad párhuzamosan. Együtt jártak iskolába, ugyanegy ezredhez kerültek, együtt kerültek fogságba. Sajnos, egy hete összekaptak, azóta nem beszélnek egymással. Laci azt mondta, hogy Harmath Hedvig játszotta a Candida főszerepét, ő pedig határozottan állította, hogy Varsányi Irén. Sőt a szavát adta erre, mire Laci ugyancsak a szavát adta a maga igazára, tehát kételkedett az ő becsületszavában. Azóta tart a harag.

– Megőrültél? – súgja Hajnal és látszik rajta, hogy minden álom kiröppent a szeméből.

– Meg.

Hajnal Laci felül az ágyban, a félhomályban éles fénnyel csillog a szeme. Hirtelen elhatározással, egyik lábával lelép a padlóra.

– Harmath, vagy Varsányi? – kérdi.

– Micsoda kérdés! Persze, hogy Varsányi.

– Akkor eridj magad!

Visszafekszik és karjára könyökölve nézi a barátját, amint az sebtiben magára rántja a ruháit. Gyorsan elkészül, kis tétovázás után odalép hozzá. A hadnagy a kezét akarja nyujtani, istenhozzádot akar mondani, de úgy érzi, hogy az összeveszés után ez a patétikus gesztus azt jelentené, hogy „e nehéz órában, élet-halál mesgyéjén, ime baráti jobbomat nyujtom”, vagyis, hogy „halála előtt megbocsát az ellene vétkezőknek”. Az érzelgősségtől pedig irtózik, akár mindennapi ebédjüktől, az Amur-lazactól.

– Szervusz! – löki oda és indul kifelé.

– Szervusz! – hallja a háta mögött.

A „portásfülkében”, ahogyan az őrszobát elnevezték, alszik a két szuronyos katona. Végigsiet az udvaron. A meleg ágy után meg-megborzong a husz fokos hidegben, holott prémmel bélelt bunda és két szvetter van rajta. A főkapun lehet csak kijutni, nehogy a toronyban figyelő őrszem lőjjön az emberre. Az őrszobában hárman bóbiskolnak az inspekciósok, tíz hosszúkás, szögletes kínai szivar, két zsebkendő és harminc rubel árán túlkerül a háromméteres palánkon, a kincsekből jut az őrnek is, aki kezét lengetve int le a toronyból.

*

Megkönnyebbülten, mennyei bágyadással testében indult hazafelé. Egy jóllakott állat elereszkedő nyugalma omlik szét benne, kezében még ott a gömbölyű kis test bársonya s visszafojtott ujjongás fészkel a torkában, mialatt sietve halad el a falu utolsó viskói mellett. A világos égbolton csillagok ezrei szikráznak, háromszor akkorák, mint a magyar csillagok és egy idegen hold vakító, fehér ívlámpája löveli fényét, mint egy mesebeli, jéghideg napkorong. A széles hómezőn kis fekete pont a fiú, amint a végtelen égbolt alatt viszi a maga külön kis világát. Ha most ellenkező irányba fordulna, végig Kínán, Shanghaig, Uristen! Mennyi leleményre, ügyességre, erőre volna szüksége, minden nap, minden óra új helyzet, új veszélyek elé állítaná, nem is volna energiája hozzá. Soká nem tarthat már a háború, két és fél esztendeje tart ez a példátlan harc, meddig akarják folytatni még? Tán néhány hónap mindössze és aztán szép kényelmesen megy az egész tábor haza. Nem bolond az életét kockáztatni, egyedül a tengernyi Kínán keresztül, egy kiismerhetetlen, alattomos népség között. Ámbár ez a kis kínai lány… Ezt a macskasímulékonyságot, ezt a szánakozó, forró odaadást, ösztönös megérzését, hogy életadó fluidum ő e pillanatban a szegény idegen katona számára, erre csak nő képes, a nő, az örök anya s örök kedves, az ewig Weibliche, az egyetlen, a pótolhatatlan, aki nélkül nincs élet, aki egy mosollyal, egy mozdulattal tébolyt oszlat széjjel és örömet gyujt a legfásultabb, legférgesebb lélekben is. Érezte-e felesége iránt valaha is ezt a túláradó hálát, amit e nyiszlett kis teremtés ébresztett benne? Elmondja-e vajjon a feleségének? Hogy elmondja-e? Az asszony ugyanazt a hálát fogja érezni a kínai lány iránt.

Ohó! Vigyázat, itt kezdődik az erdő! Most letérni az útról! Félóra időveszteség, de istenkísértés volna most könnyelműsködni. Hisz ha beszélni tudott volna a kis kínaival, alaposan kikérdezte volna, milyenek a viszonyok a vidéken. Nem baj, ha az idejövetel lebonyolódott símán, visszafelé se lesz rosszabb. Alig tett néhány lépést a ritkás erdőszélen, körül volt véve.

Öt állig felfegyverzett kínai. Hangtalanul és láthatatlanul léptek elő a fák mögül és némán álltak körülötte, mint élesen figyelő szobrok. A torka összecsomósodott, a szemgolyója megbénult, gyomrából ludbőrző iszonyat szisszent végig a hátán. Az öt ember merev, üveges hallgatása nem is volt emberi. Vadállatok beretvaéles figyelésére hasonlított, mielőtt leshelyükről áldozatukra pattannak. Ösztönszerűen, a beidegzett, régi módszer szerint, mintha elhangzott volna a szokásos „pénzt, vagy életet”, gyors mozdulatot tett a belső zsebe felé, a tárcájáért, mire mind az öten egyszerre bődültek fel. A hideg, megkövesült csendben úgy zuhant rá az ordítás, mintha szíven vágták volna. A melle lassan, fojtogatóan összeszorult: nem emberek ezek, a rablóvilág beidegzett jogszokásai nem érvényesek itt…

– Hadifogoly… – mondta oroszul, hangja fulladtan tört elő, mintha kötél feszülne a nyakán.

Semmi válasz. Most nagyon lassan nyult a tárcája után, elővette, szétnyitotta, hogy pénzt vegyen ki belőle. Ekkor az egyik kínai kirántotta kezéből a tárcát, mely, mintha levegővé foszlott volna, egy szemvillanás alatt eltünt, érthetetlen módon, hisz zseb sem volt a rabló szőrös bundáján.

– Dokumente! – kiáltott kétségbeesve a fiú és könyörögve nyujtotta ki mindkét kezét a kínai felé. Egy acélfehér késpenge rebbent meg a levegőben és olyan emberfölötti fájdalom harapott az ujjahegyébe, hogy felüvöltött, térdre esett és szeme teli lett könnyel. Tőből lehasított három ujja hevert a hóban, mint elszórt szivarok, kezéből ömlött a vér, gyomrát mint egy görcsös vasmarok szorította össze a szederjes félelem, a halál elviselhetetlen közelsége. Nem tudta, mit tesz, másik kezével gyorsan az ujjai után kapott, mintha ezeket is elvehetnék tőle, de felrántották a földről, a kezében csikorgó fájdalom ködbe borította minden észleletét, villámgyors, fürge kezek szemfényvesztő ügyességgel hámozták le róla a ruhát, csizmát, fehérneműt, nem telt belé egy perc, anyaszült meztelenül vergődött a kezek között, melyek még a láncocskát akarták letépni a nyakáról. Valami iszonyatos, álomszerű bódulat szállt az agyára, mely még nem tudta befogadni a váratlan, új helyzetet, fülében saját, állati üvöltése kongott, mintha köcsögbe dugott fejjel ordított volna. Tűz és jég, a talpa tüzel, teste megdermed, véres keze, egész karja, mintha tövig tűzben égne. Mikor elengedték a szorító markok, nyílegyenesen nekifutott az útnak, visszafelé, a falu irányába. Csontja velejéig égette a fájdalom, mintha beléje csimpaszkodó, láthatatlan manók hasogatnák jégéles késekkel a husát, majd a szeme előtt elfeketült és egy pillanatig hihetetlen világossággal érezte, hogy álmában egy óriási szecskavágó gépbe került, mely össze-vissza vagdossa a testét, vakon, ahogy a fordulatok dobálják. A vizió oly éles volt, hogy lelkendező megkönnyebbülés ébredt benne: most, egy szempillantás és rögtön felébredek! A kínai lány árult el, valamiért kiment és jóideig künnmaradt. Hirtelen bénító gyengeség fogta el, elfulladtan vágódott le a hóba félórai futás után, mely valójában három percig se tartott. A dermesztő hideg szinte lemarta a husát és a nyers csontváza mintha egy fehéren izzó fémlapra esett volna, úgy égette a hó. Ereje minden megfeszítésével izgett-mozgott, oldalt, hasra, újra hátra, meleg nyelvével nyalta magát, lehelete meleg füstjét eszelősen fujta ide-oda a testén, avval a baromi, tompa reménnyel, hátha egy szánkó jön arra, vagy éppen a kínai lány, aki utolsó pillanatban megkönyörült rajta és a marcangoló fájdalom a kezében, melyre métermázsányi parazsat kötöztek – külön szerencsétlenség, hogy jobbkéz, de jó, hogy a hideg máris megalvasztotta a vért – …s amikor mozogni se tudott a kimerültségtől, nyögve, szuszogva szétterült, átadta magát sorsának.

– Meghalni, gyorsan meghalni, – gondolta anélkül, hogy hitte volna, hogy a lelke kiröppen belőle, a szíve ketyegése elnémul és teste megfeketült, nyirkos hullává válik. A halál szó öntudatlanságot jelentett, teljes eszméletlenséget akart csupán, hogy ne tudjon semmiről, mély alvásba merülten hamarosan megtalálják és reggel felébredjen a barakban és látta magát a szájtátva figyelő fiuk között és hallotta a hangját: óva intelek benneteket az efféle kalandoktól, nézzétek a kezem, – hogy a következő pillanatban szükölve eszméljen fel az iszonyatos valóságra. Megpróbált feltápászkodni, de már mozdulni se bírt, a keze lehúzta, mintha cövekkel volna leszögezve a földre, inai megkeményedtek, térde megmerevedett, üvegszerű, maró anyaggal vonták be végig a testét, torkából nyivákoló hangok törtek elő. Az agyvelő az ember fejében, remegtek a gondolatai, jól körül van véve, az fagy meg utoljára. Kezdte nem érezni minden izében reszkető, jéghideg testét. A rémület újból végigkorbácsolta. Megfagyok, rögtön megfagyok itt a hóban és az agyvelőm élni fog tovább, eltemetnek és még mindíg tudni fogok magamról, tán így alkották meg az embert, micsoda felfedezés, Uristen és nem mondhatom el senkinek.

– …segítség, segítség… – üvöltött bele a nesztelen, óriási éjszakába. Észrevétlenül terjedt el benne a zsibbadt érzéketlenség, mikor agya még mindíg élesen fogott. S mint aki görcsösen kívánja az álmot, mely annál inkább kerüli, minél jobban áhítozik utána, úgy könyörgött nyomorult elveszettségében, hogy szabaduljon meg végre agyműködésétől. – Segítség! – kiáltotta még egyszer s nem vette észre, hogy szájából csak suta hápogás tör elő. – Segítség… segítség… segítség… – vélte még kiáltani hosszú ideig és lassanként, észrevétlenül símult át e szavak ritmusából egy másik, ritmikus lebegésbe, mintha könnyű hullámzással csusszanna fel és alá egy meleg, lágy anyagban. Ez a halál, gondolta és minden felelősségérzet lemállott róla, arcán símogató melegséget érzett, a kínai lány forró, puha mellei közé furta a fejét, óriási, dagadozó, tejszagú óriások közé, melyekben parányi féregként, jóleső dörzsölődéssel húzódott meg őmaga, felszabadultan és kéjesen evickélve az eléje táruló temérdek örömben és tenyerében újra ott símult a gömbölyű, kis sárgás test, odaadó, örök asszonyiságával.

– Megérte… – ez volt utolsó gondolata és boldogan hullott bele egy sűrű, vajszerű feketeségbe.

Forrás: Molnár Ákos: A kínai lány. Novellák. Periszkóp-kiadás, 1939. MEK

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ