Tizenkét éve halt meg nagyszerű barátom, Hamburger Miska…

Ha nem ismertétek, vagy nem hallottatok róla, az internet bőven foglalkozik vele. Emblematikus figurája volt a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzéknek. Filozófus volt, no meg a különböző világnézetű emberek fáradhatatlan összekötője egy-egy fontos, jó ügyben. Látszólag sebezhetetlen volt, s mindahányszor csak legyintve röcögött, ha tudomására jutott, hogy valaki a háta mögött lezsidózta…
Ez a kis tréfás történet csak úgy, hirtelen eszembe jutott, s megírtam egy valamikori közös barátunknak. Aztán egykori szerelme emlékeztetett rá, hogy pont aznap múlt 12 éve, hogy itthagyott minket. Tanúja voltam, amikor a sokadik, hatalmas infarktus pillanatok alatt végzett vele. Temetésén a hajdani rendszerváltók antagonista kavalkádjában én búcsúztattam…

Szegény Miska! Ritka jó ember volt. ’83 március 20-án, azaz több, mint 34 éve, egy nappal a átköltözésünk után (Kolozsvárról Budapestre) feleségeinkkel együtt ünnepeltük a főváros bevételét az Apostolokban. Nagyon sok sört ittunk, Miska egyebet is. Én voltam a kevésbé részeg (látszólag), ezért én vállaltam a Wartburg hazavezetését, úgy hajnali kettő körül. Ideológia: ó, hát ez már tiszta Nyugat, a franciák is csak az utolsó pohárral nem isszák meg, úgy ülnek a volánhoz… Jaj és Miskáékhoz, át Budára, a Köbölkút utcába, mert az első napokban náluk aludtunk. Még egyáltalán nem ismertem a budapesti közlekedést. Vidáman kanyarogtunk, több hídon átsuhantunk, volt ám turul orașului* báj nájt… A Széna tér után az egyirányúba irányított Miska. De lehet, hogy csak rá kenem… Ahogy észrevettem a szembefutó nyilakat, simán, lendületesen faroltam mintegy 30 m-t, majd csikorgó gumikkal pompásan beperdültem a megfelelő sávba a Moszkva/Széll Kálmán téren… Mindezt elkerekedett szemmel nézte végig két rendőr egy Zsiguliból, amin mi nagyon (de nagyon) elkezdtünk röhögni, ráadásul leeresztett ablakokkal, és közben még jól hallottuk, amint az egyik mondja a másiknak, pesties dallamossággal: Főnök, figyeeelj! – majd teljes pompával (villogva, szirénázva, hangszóróból is ránk bömbölve) utánunk eredtek. A szonda lágy, szemérmes fuvintásomra is a táblázat szerinti maximumra színeződött. Ez rekord, főnök, ilyet rég nem láttunk… Valami irdatlan összegre jött ki a bírság (ötezer… hatezer?), közölték, hogy örökre bevonják a jogosítványomat és fosszínű hontalan útlevelemet lapozgatva az egyik hozzátette, hogy engem természetesen a lehető legrövidebb időn belül kizsuppolnak Magyarországról. Miska ennek vagy bedőlt, vagy őrült rutinnal rémült meg: Biztos úr, igazán nem szeretném, hogy a barátomat kitoloncolják, csak tegnap érkezett, most azt ünnepeltük satöbbi. Nekem megérne hét… na jó, nyolcezer forintot, hogy megbocsássanak neki… A biztos urak (igen rövid) tanakodás után megbocsátottak, a csúf, elzöldült fiolát gyárilag hibásnak minősítettük, a jegyzőkönyvet ünnepélyesen sztornóztuk. Kezet rá. Vagy leteszik most a kocsit, vagy erre menjenek haza, ne a BAH-csomópont felé. Csak óvatosan!
Miska (korábban egyetemi tanár, akit ellenzékisége miatt kirúgtak) ekkor már jól kereső benzinkutas sem volt, hanem képekkel házalt, a Wartburg csomagtartója tele volt eladatlan grafikákkal, linómetszetekkel…
La-ccci-ka, mondta lassan, elégedetten, erre iszunk egyet.