Nem szeretem, egyenesen utálom az így kezdődő vádbeszédeket: egy kenyeret akartam venni. S a folytatás az, hogy nem adtak, mert nem magyarul kértem. Ezzel az érveléssel mindkét történelmi fejedelemségből, Moldvából és Havasalföldről érkezőknél is találkozunk, az erdélyi románoknál kevésbé, mert hol békésen, ritkábban akár nagyobb konfliktusokkal,de mindmáig tény az együttélés. Nem akartak szóba állni, mert románul kértem. Erre aztán csakhamar megfogalmazódik a szentencia: román kenyeret eszel, beszélj hát románul! Az ilyen s hasonló történetek erdélyi helyszíne a kenyérüzlet, egy fehérneműboltban vagy órásműhelyben nem lehet elcsattintani a poént. A trikó vagy kombiné londoni, de főleg kínai is lehet, az óra s főleg az idő sem nemzetállami szabadalom.

Székelyföld legközepén
A fürdővároskától mindössze néhány kilométerre van Szakadát. Egy falu, ahol még a múlt század harmincas éveiben Vámszer Géza kolozsvári-csíki néprajzos vállalkozott a kutatásra. Aztán csakhamar kiderült, hogy ez a Szakadát nem az az Oltszakadát, ahol ő könyvelte fel a népélet jeleit. Szeben megyében. Száz esztendővel ezelőtt ez a hozzánk közelebb levő Szakadát még tanya volt, időközben faluvá erősödött, csaknem kilencszáz magyar és hatvanvalahány román lakja. A hely ahol fürdőzünk, azon az útvonalon van, amely Szászrégen felé vezet, az a vidék 1990 fekete márciusában híresült el. A megvadított hodákiakat onnan szállították be az államilag szervezett diverzió színhelyére, Marosvásárhelyre. S a románság fejszével-doronggal ment be a városba megvédeni Erdélyt a magyaroktól. A Maros folyása mentén haladtak a buszok, Gernyeszegen, Sáromberkén, Szentgyörgyön át érkeztek meg a városba, ahol a főtéren már felállt a két arcvonal, s ahol nemsokára egy teherkocsi nekicsapódott a régi görög katolikus templom lépcsőzetének, és hirtelen elszabadult a pokol. Mindezt nincs honnan tudnia annak a nőnek, akinek teste sincs (és nekünk sincs), csak hangja. Olyan erős a gőz, hogy az orrunkig sem látni, a nyomás az úr a fejeken s úgy tűnik, fejekben. Ebben a pillanatban megszólal a Hang a gyapjas félhomályban: Vai, Doamne, ce limbă urâtă!… Ez valahova a gőz gomolygásába elengedve, ahonnan a beszéd hallik, magyar. Fogalmam sincs és nem is lesz, ki az a nyelvesztéta, aki így sarokba küldte anyanyelvemet. Nem is akarom tudni, és ha valaki most egy pillanatra ellebbentené a gőzt, azt mondanám, nehogy. S a testtelen kinyilatkoztatás így lebeg ég és föld között, de csak mert Isten megteremtette a fönnt s a lennt. Már az gyanús kellene legyen annak, aki így ítélkezik, hogy itt ennyien beszélik a magyart. Jobbján csakúgy, mint balján, a folyosókon, a vendéglőben, a városkában. Hogy nem kompakt román vidéken fürdőzik, még csak nem is szórványban. Ez itt Székelyföld, aminek néven nevezéséért büntet a hatalom. Amúgy nem vagyok az a tüzes magyar, aki ezen és általában mindenen felháborodik, amire egyszer rámondható, hogy jogsértés. A múlt rendszer hosszú évei iskolaéveknek bizonyultak e szempontból, türelemre és óvatosságra nevelődött a körülmények állandó és hónapról hónapra erősödő szorításában az ember. És épp Vásárhelyen, ahonnan az új székely megyeközpontba kerülve, az otthon maradó pályatársak nem kis irigységgel állapították meg, hogy persze, nektek könnyebb, ott nincs, amiből nálunk, itthon annál több. Tény és való, ha a székelyföldi kisvárosokat meg is suhintotta a hagyományos népességszerkezetet robbantani kész bukaresti politika, itt azért a falvak többségében még mindig csak a rendőr román, és ebben mit sem változtak az idők azóta, hogy Tamási regényében Fuszulánt meg Surgyelánt emlegette, ők ráadásul ketten voltak! Ha pedig a Hang követelőzni kezd, hogy románul szólaljon meg, akinek szólnia kell, abban se lenne köszönet. Nem bizony, mert akkor ő állapítaná meg, hogy a csúnya magyar nyelvnél már csak az a román csúnyább, amit a szót kapott székelyföldi tör imígyen kerékbe. Maguk a magyarok is tudják jól, hogy nagy többségben hibásan és csúnyán beszélik az állam nyelvét, de azt is, hogy miért. Alkati képtelenség, vagy valami más? Én utóbbira tippelek, például a sorsfordító történelmi capriccióra, amit csaknem száz év teltén is emlegetnek, s amit úgy éltek meg itt az emberek, hogy este még a magyar állam polgáraiként feküdtek le, reggel pedig románként ébredtek, ezt mondta legalábbis a frissiben kinevezett jegyző-pópa-rendőr hatalmi hármas. Nemcsak mondta, hanem ennek érdekében tettek is: ha román vagy, beszélj románul – így suhogott a pálca a szünetekben az iskolaudvaron, és a numerus clausust is befogták ebbe az elnemzetlenítő műveletbe, ami szerint megszabták, hány magyar, illetve román lehet kötött arány szerinti alkalmazásban például egy száz alkalmazottat foglalkoztató vállalkozásban a vegyes lakosságú vidékeken. Itt pedig, a Székelyföld legközepén,fekete anekdotába illő dolgok történtek, veréssel, pincébe zárással, éheztetéssel. Mert a Hargita tövében van Oláhfalu életnagyságban, neve szerint elszékelyesedett ősi román település. Meg aztán kik azok a Trinfujok, Trinfák, Györgyiczék, Szávulyok, Váncsák, Voslobánok, Nyágulyok? A lehető legrövidebb időn belül tessék visszatéríteni e tévelygőket, még akkor is, ha egyetlen szót sem tudnak románul! Így történt, ezen ha tudnék se akarnék szépíteni. Az ilyen s hasonló történetek nem erősítették az impériumváltással együtt járó változásokkal szemben a bizalmat. Az sem, ahogyan az új bukaresti hatalom a korábbi tulajdonviszonyokat ellehetetlenítve földet és vagyonokat osztogatott a fajtájabelieknek, amit természetes gesztussal az erdélyi magyaroktól, intézményektől, egyházaktól, magánszemélyektől vettek el. A polgári Romániából ennyi elég fóbiáink igazolására, de még nincs vége – a népi demokrácia ugyanazon a kisebbségekkel ellenséges nemzetpolitikai nyomvonalon haladt, mint az az állam, amit 1947 decemberében megdöntött!

Az asszimiláció nyelvtana

A vendéglő konyhájának szaki nénije nemrég érkezett Temesvárról. Amikor megtudja, hogy pacallevesért (bocs, csorbáért) kajtatok, meghív, mondván, egy adagot félretett tegnapról. Szaki néni férje szerb, ő magyar. Nálunk természetes a többnyelvűség, mondja, én szerbül tudok, a férjem magyarul, mindketten románul, s ha nagyon erőltetem, még a sváb is bejön. Rákérdezek, a románság is ennyire viszontfogékony? Az ő nyelvük az állam nyelve, bizonytalanodik el hirtelen, elég, ha mi tudjuk. De vannak ismerőseim, akik egészen jól beszélnek magyarul is. Szaki néni azt mondja, mi is egészen jól meg fogunk tanulni románul. Ha őszinte vagyok, azt válaszolom, hogy én nem várom. Nem mintha nem szeretném a nyelvet, inkább az asszimiláció nem tudom, de már valamelyik végső fázisától viszolygok, ami ezzel jár. Már nem emlékszem, ki írta a meghatóan szép és engedékeny hangú verset, címe: Nyújtsd a kezed, Muntyán testvér! Annak idején iskolában tanították, még ha nem is tanulta meg hibátlanul mindenki. A paródiát, de az sem kizárt, csak én mondom annak, valójában pedig a legbuzgóbb őszinteséggel megírt verset viszont annál jobban tudom, ugyancsak azokból az időkből: Hegyek között, völgyek között/ kicsi vonat kanyarog,/ülnek benne kézenfogva/románok és magyarok. És eszembe jut Beke György, aki több kapcsolattörténeti riportjában kiábrándultan állapította meg, hogy a román-magyar közeledés sajnos, egyoldalú. Muntyán testvér nem úgy nyújtja kezét, ahogyan mi feléje, a kéz a kézben vonatozásról nem is beszélve. Azzal sem megyünk sokra, ha bizonygatjuk, az emberek a józan eszükre hallgatnak, és a politika az, ami egymásnak ugrasztja őket. Nem, mert most, mint már annyiszor, kisember sértegeti a másik kisembert. Csak úgy, sportból. Mert ugyebár a nyájat sem mindig a bot téríti, megy az magától is abba az irányba, amerre, hamégsem, akkor kell a pásztor, hogy térítgesse.

A párizsi vendég

Csak később tudom meg az összeálló információkból, hogy a mi csúf nyelvünkről értekező nő egy Pruton túli leánnyal beszélget, aki Párizsban tanul. Ez magában is érdekes, ám nem tudom, mennyire új, elvégre egy teljes negyedszázad telt el, hogy a románság Pruton innen meg túlról újraélje hagyományos frankofóniáját. De ha már onnan túlról érkezett, meg lehetne kérdezni, hogyan alakult s alakul a jelenben sorsuk a nagy szláv közelségben. Hol vannak a nyelvi korlátozás (és önkorlátozás) határai, mert hogy vannak, tény. Tévében, rádióban hallani, csak épp nem figyelünk oda, mert a nagy világválságok és borzalmas háborúk árnyékában az szürke terep. S ott kisebbségi sorsát éli a románság, tehát inkább hozzánk hasonlók a helyzetek, gondolom, a reakciók is. Paradox módon ez a Pruton túli lány közelebb van hozzánk, mint fajrokonához. Persze ez puszta feltételezés, igazság szerint nincs honnan tudnom álláspontját, mert roppant keveset beszél, vitázni meg épp hogy nem vitázik. Ő az egyszemélyű hallgatóság, nincs véleménye, az is lehet, nem érdekli ez az egész kérdéskör, amely itt, Erdélyben néhány száz éve tömény cián, hatása szerint legalábbis. S miután kilép a gőzből, azt műveli, amit mindközönségesen szoktak a fürdőben. Itt viszont még (és ezt is valami idétlen sajátosságnak mondom) egészen más a kikapcsolódás forgatókönyve, mint bárhol egyebütt. Párizs az már Európa, s ebben bízni is lehetne, de csak egy tűnő pillanatig, míg eszembe nem jut, az unió nem a nemzetek s nem a nemzetiségek egyenlő és méltányos szövetsége, hanem néhány elfajzott brüsszeli bürokratáé. Ám akkor nincs mentség, s ha mégis, az a széthullásé.