(Elhangzott Ferencz Imre Félbemaradt tüzek című, legújabb verskötetének csíkszeredai bemutatóján, 2017. október 12-én)

Ferencz Imre fafaragása / Fotó Székedi Ferenc

Ferencz Imre ma kettős minőségében van közöttünk: mint költő és mint szobrász.
Költőként Félbemaradt tüzek című kötetében összegyűjtötte legújabb verseit, szobrászként pedig megfaragta azokat a szobrokat, amelyeknek alapanyaga a meg sem gyújtott tűznek köszönhetően jelenthették idővel dacoló menedékét a tartalomnak és a formának.
A hat ciklusba összegyűjtött versei egy ajánlással kezdődnek, amelyben – természetesen versben – azt írja le, hogyan küzdött a megírás és a kötetbe gyűjtés kételyével, majd hogyan döntött úgy, hogy mégis megőrzi valamennyi szövegét, hadd legyen majd az időnek ahonnan válogatnia.
Ebben az ajánlásban van egy sor, amelyet nyugodtan nevezhetünk Ferencz Imre ars poeticájának is, méghozzá olyan vallomásnak, amelyhez hasonlót én még soha nem láttam költő által leírva. Nos, ez a mondat így hangzik: fekete bors a költészetem.
Tehát a költészet mint fekete bors… Gondoljuk csak végig: mire utalhat a fekete bors? Nyilván a hétköznapokra, mert mindennap használjuk és széles körben ismert. Nyilván a fűszerre, amelynek íze nélkülözhetetlen, nélküle főztet-sültet el lehet ugyan fogyasztani, de nagy-nagy hiányérzettel és kényszeredetten. Nyilván az időre, az időkre, hiszen nemzedékünk gyermekkorában, városon-falun egyaránt a nehezen beszerezhető fekete bors olyan kincs volt, amivel ugyancsak takarékosan kellett gazdálkodni. És persze azt sem szabad felednünk, hogy a bors alapvető tartósító fűszer, olykor pedig csíphet is, köhögtethet is, szemünkbe könnyet hoz, sőt akár a torkunkon is akadhat.
Tehát a fekete bors mint szokatlan és egyedi metafora.
És tegyem mindjárt hozzá: ugyancsak találó lírai alakzat. Mert Ferencz Imre versei saját, egyéni életútjából kiindulva mindazokon az érzéseken, érzelmeken, gondolatokon alapulnak, melyek itt zsonganak bennünk és körülöttünk, amelyekről gyakran megfeledkezünk, amelyeket lomha közömbösségünkben vagy fárasztó sietségünkben mi magunk képtelenek vagyunk megfogalmazni. Megteszi a költő ezt helyettünk és ez a kulcsa annak, hogy alapuljanak bár személyes élményeken, életút-kockákon ezek a versek, mégis mindig valamennyiünkhöz, a nagyközönséghez szólnak és ott kavarog bennük egyéni, családi és közösségi lét, nemzet és szülőföld, saját nyelv és nyelvi határokat lebontó gondolat, a múló lét és a megállíthatatlan idő fájdalma, együtt az értékek porladásának, elvesztésének szívszorító érzésével.
Mindez pedig a szavak kápráztató játékosságában, az ellentmondások és párhuzamok tömörségében, a közhelyek és hamis életek, az ál-próféciák iránti viszolygásában.
A kötet első ciklusában Ferencz Imre egyfajta „memento mori” stílusban leginkább kedvenc költőire tekint vissza. Nem parafrázisokat ír, hanem tartalmukban és olykor formailag is költészetük lényegét próbálja megragadni: Székely János, Csoóri Sándor, Nagy László és sokan mások sorakoznak ebben az egyre távolodó menetben, vagy Bogdán László, Kovács András Ferenc, Markó Béla a kortársak közül, de ugyanitt remekül, lényegre tapintva leírja például ifjúsága Marosvásárhelyének korabeli hangulatát.
A második ciklusban a költészet és a mindennapi lét párhuzamaival és ellentmondásaival vívódik. A harmadik ciklusban Ady-mottót véve indításként, az emberi és költői lét alapvető kérdéseire keresi a választ, a negyedik pedig leginkább közéleti fogantatású: a hétköznapok törmelékei jelentik az ihletforrást. Az ötödik nem más, mint a kötet címadó ciklusa, amely leginkább hömpölygő szabad- (vagy talán próza-)versekben teszi egyetemessé-általánossá kászoni szülőföldjén megőrzött emlékeit-élményeit.
A kötet utolsó verseit egy publicisztika vezeti fel, amelyben visszaköszön az általunk egykor ugyancsak jól ismert vasút menti csíkszeredai „orosz piac”, mindez azonban csupán ürügy arra, hogy egy oroszországi árus köpönyegébe bújva vegye szemügyre azt az ellentmondásos, demagógiától, populizmustól és politikai kalandorságtól egyáltalán nem mentes világot, amely itt kavarog körülöttünk.
Ennyit a versekről és most két mondat a szobrokról, amelyek megközelítésükben, megmunkálásukban nyilvánvalóan Szervátiusz ihletésük.
„A véső belevágott, nekifeszült a fának, kiszabadult a mosoly, kiszabadult a bánat.”
Így fogalmaz Ferencz Imre a mester emlékére írt versében és ennek bizonyítéka valamennyi itt látható alkotása. Ez a kis kiállítás itt csupán válogatás az alkotásaiból, de jómagam a nyár folyamán valamennyi szobrát lefényképeztem és meglepetésként – Imre se tud róla – készítettem róluk egy tíz perces filmet, amelyet ma este megnézünk. Talán úgy is fogalmazhatnék: a Hargita két, egykori újságírója még nem akarja feladni, dolgozik a saját közösségének, amíg csak teheti, jól tudva azt is, hogy egyre inkább a múlt vagyunk, semmint a jövő.

*Szerkesztett változat