1. A SZEKÉRTÁBOR MEGMENTÉSE

Az ember egyszer megunja csak szóban idézni a
haldokló világ tárgyait, s akkor megragadja magukat a
tárgyakat, hogy újjáteremtse azokat. A széthullt szekerek
darabjaiból hozzálát szobrokat készíteni,
így a kerékagyból a kerekes portréja, a lőcsből
lőcsei asszony, a kettéfűrészelt kerékagyból napvirág lesz.
Az ember érzi, hogy nem elég a szekértábor széthullt
darabjait csupán a múzeumokba menekíteni, a szalmával
beszórt western pubok díszleteiként használni,
megmaradásukhoz, úgy véli, több kell. A használati és
múzeumi funkciót esztétikaivá kell tenni, hogy a tárgyak
megmaradása biztosabb legyen. Szépség.
Játék az anyaggal, játék az idővel, a szeretet, a ragaszkodás
formába öntése. Eszközfák és kovácsolt vasdarabok ötvözése,
újraegyesítése.
Kevesebb, korlátozottabb ez, mint amiről Michelangelo
költőként ír: Nincs a világnak olyan szobra, / melyet ne
rejtene minden márvány kocka / önnön feleslegébe…
Fa és vas, a széthullt szekértábor maradványai azért
próbálnak így összeállni, hogy szembeforduljanak a
kimondott ítélettel, az elmúlással.
Lényegében mindez nem újdonság a művészetben, de
lehet, hogy a szubjektumnak sikerül sajátossá tenni,
egyéníteni mindezeket.

2.A JÉZUSFARAGÓ

Ágszobraim többnyire abból a gyümölcsfasorból
származnak, amelyet én 2000 tavaszán ültettem a
kotormányi kápolna melletti parcellán. Az ezredforduló
alkalmából és tiszteletére ültetett félszáz csemetét Sarlós
Boldogasszonykor, a falucska búcsús napján, az ünnepi
szentmise keretében Pálfi János, akkori csíkszentgyörgyi
plébános szentelte fel.
A csemeték megéltek, fejlődtek, gyarapodtak. Sajnos,
minden évben számítani kellett a csókák támadására,
amelyek fekete felhőként érkeztek, és percek alatt leverték
a termés nagyobb részét… A vadnyulak egy novemberi
havazáskor okoztak kárt, aminek következtében tucatnyi
fa kipusztult. Egy-két évig sínylődtek, sorvadoztak a
megrágott fák, s végül ott álltak
kiszáradva, lombozat nélkül, meztelenül. Szomorúan,
csalódottan néztem. Hanem a kitárulkozó ágakban itt-ott
emberi alakokat, feszületeket véltem felfedezni, s ezekből
az elkövetkező időben megpróbáltam kifaragni a keresztre
feszített Jézus Krisztust.
Meg kellett tapasztalnom, hogy minden ágból más-más
szobor lett. Más-más Jézus. Az egyik a szenvedőt
jelenítette meg, a másik a büszke királyt. Mi több, a fa, az
ágak igazságszolgáltatásának köszönhetően nemcsak a
Megváltó alakja sejlett fel, hanem a Barrabásé is, a latoré, de
maga a jézusfaragó is kirajzolódott egy-egy faágból. Az ágak
tehát Isten fiát és az ember fiát egyaránt megjelenítették,
mintegy eszünkbe juttatva a mondást: mindenkinek megvan
a maga keresztje.
Ezeket a szobrokat én ültettem. Pár évig
millecentenáriumi fák voltak. Pár évig virágoztak és
teremtek. Azonban a sors pusztulásra ítélte. Én pedig vésővel
és bicskával igyekeztem szembemenni a sorssal.

3. A SZILVAFA ARCAI

Ott öregedett meg a szilvafa a szülőház sarkánál.
Volt amikor termett pár szemet, máskor semmit.
Amikor kivágtuk, azonnal felfedte a titkát:
a bele üres volt, odvas, abban közlekedtek
a hangyák fel a magasba, ott fuvarozták fel a levéltetveket.
Jó volt rájönni erre a turpisságra, titokra,
és megérteni, hogy miért szenvedett éveken át!
Az anyaga viszont szép piros volt, s miután tűzifának
feldaraboltuk, kiválogattam a formásabb, tetszetősebb
hasábokat, hogy majd szobrokat faragok belőlük. Fejeket,
portrékat…
„Egész nyáron sütötte a nap a fadarabokat a csűr előtt,
nézegettem, forgattam, tervezgettem. Aztán az ősszel,
amikor időm és kedvem kerekedett hozzá, véstem, faragtam.
Ami kijött belőlük, ami kijött belőlem… Írni nem volt kedvem,
türelmem, viszont a faragás lekötött, izgalommal töltött el.
Gondoltam, így marad meg a szilvafából valami emlék,
különben füstként szállt volna fel az egész az égre,
esetleg pár óráig érezni lehetett volna a házban a melegét…
Amikor megszületett, elkészült, véglegesült egy-egy szobor,
belevéstem mindenikbe a dátumot, hogy ne feledjem el
azt a napot…
Születésük dátumát viselik ezek a szobrok. Azt
akartam, hogy ne maradjon arctalan az eltelt idő. Versek
helyett születtek, amikor nem ment a versírás, lettek végül
is a meg-nem-írt versek mementói.

2016. december

Ferencz Imre: Önarckép / Fotó Székedi Ferenc