Egészen fiatal voltam még, mikor kaptam ajándékba egy csodaszép fotóalbumot. Amerikában élő, híres, koreai származású fotóművész képei voltak benne, a címe az volt, hogy „We are one family”. Gyönyörű képeket láttam a könyvben emberekről, mosolyokról, gesztusokról, az életünk egyetlen fontos dolgáról, a kedvességről. Valamiért megragadt bennem az album képeinek lenyomata, pedig akkor még nem biztos, hogy elsőre ráböktem volna a térképen Koreára, jóformán semmit sem tudtam erről a világról.

Azóta számtalanszor volt alkalmam megtapasztalni, hogy az „egy család vagyunk” mentalitás nagyon is él ma is, minden nehézség, verseny és felgyorsult élet ellenére ez tartja össze a koreai társadalmat, és ez avatja be az ide érkező külföldit, ha ő maga is engedi. Sajnos a legtöbben nem engedik, vagy nem értik, így nem maradnak sokáig, Korea nem tud a szívükbe férkőzni, idegen, érthetetlen világ marad számukra.

Azt hiszem, meséltem már, hogy a stresszoldó éjjeli italozás végén a józanabb koreaiak taxit hívnak kevésbé mozgásképes társaiknak és kifizetik előre a számlát, majd a taxis emberségére bízzák őket, akik természetesen beviszik az illetőt az ajtóig és átadják a családjának nemre, korra és minden egyébre való tekintet nélkül.
Talán azt is említettem, hogy ha valaki kórházba kerül, egy órára sem hagyja magára a család, a barátok, valaki mindig bent is alszik a beteggel.

Nagyon fontos minden emberi kapcsolat, és ők ápolják is ezeket szorgalmasan.
Általános iskolás közösség, középiskolás közösség, egyetemi közösség, sorkatonai közösség, templom vagy más vallási közösség, lakóközösség, szomszédság, munkahelyi közösség. A teljesség igénye nélkül felsorolva, ezek életük végéig elkísérik a koreaiakat, baj esetén segítenek, sosem hagyják magára az egyént.

A férjem épp gyászol, és közben küzd, hogy mielőbb visszatérjen az életbe. Naponta hívják fel harminc éve nem látott osztálytársak, érdeklődve, hogy van. A munkatársai a legnagyobb tapintat mellett segítenek neki a munkában, mert nincs még lelki ereje figyelni. A főnöke másokat oszt be mellé, együtt dolgoznak, elterelik a figyelmét és átsegítik a legnehezebb időszakon. Folyamatosan jönnek a meghívások, kihez menjünk pihenni hétvégén, távoli és közeli ismerősök próbálnak segíteni, többnyire tettekkel és nem csupán szavakkal. Mondtam is neki a napokban, hogy becsülje meg az országot ahová tartozik, Európában nemigen kapna ilyen törődést senkitől a legszűkebb családon kívül, itt jóformán idegenek is azonnal tenni próbálnak valamit, amint érzik a probléma jelenlétét.

Nemsokára jön a kimdzsáng, ami az őszi kimcsi készítés időszaka. Ilyenkor a családok összegyűlnek és együtt készítik el azt a mennyiségű kimcsit, amely kitart tavaszig. De a lakóközösségek is készítenek, és szétosztják a beteg, idős, egyedülálló emberek között. Évszázados hagyomány, hogy a buddhista kolostorok kapujában elhelyezett friss kimcsiből bárki annyit visz, amennyire csak szüksége van, senki nem ellenőrzi és senki sem él vissza ezzel. Manapság az egyházi közösségek is karitatív kimcsikészítést tartanak ebben az időszakban.

Aztán majd a fűtési időszak következik. A lakóközösségek önkéntesei felmérik a körzetükben ki szorul ilyen jellegű segítségre, majd a tagdíjakból és az önkormányzatok jelentős segítségéből megvásárolják a többnyire barnaszénből készült fűtőanyagot a hagyományos kályhákba, leszállítják azt, behordják és ha szükséges naponta kijárnak befűteni. Sok a szociális munkás, legtöbbjük önkéntes. Ebben az országban egyetlen idős ember sem fagy meg az otthonában, elképzelhetetlen lenne, a helyi közösségre nézve pedig lemoshatatlan szégyen.

Koreában ma is, most is az idősebb testvér felelős a fiatalabbért, ha nincsenek jelen a szülők, akkor ő veszi át ezt a szerepet. Nem tanítja erre a gyerekeket külön senki, egyszerűen ezt látják maguk körül, e szerint élnek ők is.

Itt mindenki testvér, rokon.
Mikor anyám itt élt velünk négy éven át, ő volt a lakóközösség fehér hajú nagyija. Ha hóban ment le vásárolni, elé szaladtak, átsegítették a csúszós részeken, természetesen nem engedték, hogy bármit felhozzon, pedig a házzal szemben volt a bolt. Egy idő után mindenki megismerte és befogadták, pedig egy szót sem sikerült megtanulnia koreaiul, de idős és egyedül közlekedő vagány néniként ismerték, aki kézzel-lábbal de elmagyarázta a fodrásznál, hogy milyen hajat szeretne, a papírboltossal pedig kimondottan baráti kapcsolatba került. Mikor elköltöztünk, a szobanövényeink egy részét levitte a barátainak, sírt az egész környék a meghatottságtól, még ő is, pedig azért neki Európában mégiscsak könnyebb élni.

Itt éjjel gyerekek sétálnak az utcán, senki sincs ezen megütközve, a bűnözés elhanyagolható mértékű és az is többnyire fehérgalléros. Ha mégis bárki gyanúsan viselkedne, a járókelők azonnal közbelépnének, itt nincs közömbösség, nem lehet összeesni az utcán úgy, hogy azonnal ne sietnének az ember segítségére, egyszerűen elképzelhetetlen.

Ugyanakkor felhatalmazva érzik magukat, mint családtag, arra is, hogy szóvá tegyék egymás nem helyénvaló viselkedését. Ennek legnagyobb kárvallottai a sutyiban dohányozni próbáló középiskolások. Ha észreveszi egy felnőtt, akkor bizony kapnak a fejükre, hiába vadidegen az illető. Az iskolai egyenruha szoknyáját feltekerő tizenéveseket a nagymamák szokták rendbe szedni, mindegy, hogy adott nagyi még sosem találkozott az illetlen kamasszal, ők egy család és kész.
A minap belefutottam egy csókolózó középiskolás párba. Ez itt nem megengedett, ők is a szemétlerakó mögé bújtak egy bokorba, véletlen volt, hogy megláttam őket. Igazán aranyosak voltak, de mikor megláttak, én meg az egyenruhát, amit egyetemisták már nem hordanak, elképedtem, ők meg úgy érezték, hogy megszegték a szabályokat, hát sűrű bocsánatkérések mellett tűzvörös arccal léptek le, de villámgyorsan, pedig én nem is vagyok koreai, de azt hiszem ezt akkor hármunk közül egyikünk sem tudatosította magában.

Veszélyes világban élünk, folyamatos háborús fenyegetettségben. Ha mást nem is tudunk tenni, de legalább egymást nem hagyjuk magára, együtt könnyebb élni, kimondva, elmesélve könnyebb meggyógyulni, érezve, hogy számos ember áll mögöttünk és mi mások mögött, nagy a felelősségünk és a biztonságérzetünk egyaránt. Tartást ad és értelmet az életnek, mert itt úgy tartják, hogy fontos ugyan a pénz, de megfizethetetlenek az emberi kapcsolatok.

(Szerző következő írását jövő szerdán olvashatják)

1. Pusztai Péter:
   2017. október 21. 07:29

   Valamennyi közlését kellemmel olvasom a Kafén. Köszönöm Eugénia. Pusztai Péter, Kanada

2. Tar Szilvia:
   2021. április 30. 11:50

   Kedves Judzsin! Újra és újra és minden nap kell valamit olvasnom Tőled. Itt és a többi fórumon, ahol elérhető vagy. Az évekkel ezelőtti írásaid mit sem veszítettek értékükből és aktualitásukból, ami igen nagy szó. Köszönöm! Szilvi

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ