ANYAGFELÜGYELET

A dolog így történt. Sétálgatok a Dunaparton. Az alsó rakodópartnak tudvalevőleg nincs korlátja. A víz olyan Istenadta szabadsággal hatol célja felé, amiért néha megirigyelem. Ez igen! — mondom.
Sóhajtok és továbbmegyek. De nem az úttest közepén, melyet éles szélű burkoló téglákkal raktak ki.
A falmentét sem választom, mert az meg mindenféle hajórakománnyal és hevenyészett raktárbódékkal van eltorlaszolva, míg itt a szegélyen, a táblás, síma kőlapok, szinte kínálkoznak.
Amikor ennyire jutok, elröstelkedem. Belülről e pillanatban kaptam egy pontos jelzést. Hogy ez az egész bizony gatás: ürügy. Engem a víz különös ősdeleje vonz, éppen a maga szabadságával és hozzáférhetőségével.
Most már gátlások nélkül szemlélődöm. Együgyű, pihentető és ártatlan kíváncsiság kezd bennem emelkedni. Ott a Duna közepén úszik egy eldobott papírzacskó. Vajjon meddig marad a felszínen? Emitt pedig egy lyukacsos oldalú, csónakforma kis láda van egy cölöphöz kötve, Határozottan nagyon szeretném tudni, hogy mikor éri el a hajóverte hullám. És az a csónakos… Hát szabad annak így a város közelében
halászgatni?
— Rengeteg minden van egy ilyen vízen! — gondolom.
És ebben a percben : hők ! Egyszerre fel kell pillantanom.
Szinte mint a szinpadi süllyesztőből, terem elém valaki.
Isten szerelméért, nehogy még ártalmára legyek!
Azért ide is írom mindjárt, hogy csak raktárfelügyelő. Vagy valami anyagbiztos féle. De az biztos, hogy Biztos és hogy rendkívül szigorú és felelős. Néz rám s a bajusza végei erősen vonaglanak. És valami okon liheg az ember.
— Tessen igazolni magát — szól kérlelhetetlenül. — Mi szándékkal tetszik itt járkálni?
Mikorra teli van a füst méreganyagával a tüdőm, olyankor vannak ezek a dunaparti séták, pár lépésnyire a lakóházamtól. Semmit nem hordok magammal a kis aprópénztárcámon kívül, egy másikfajta idegméreg, a növekvő mennyiségben fogyasztott sajtótermékek céljára.
Hát most mit mutassak fel én ennek a rajtaütésszerűleg előtoppanó hatalmasságnak?
Lehetetlen az ilyen készületlen pillanatok gondolatmenetét kielemezni. De egyszercsak a legfolyékonyabban hallom magamat beszélni. Hogy a sógorom katonatiszt. Hogy… Ésatöbbi. Aztán a természet méltatására térek át és azon kapok észbe, hogy a biztos — aki az anyagot őrzi — már javába mellettem jár, sőt valami különös szófűzéssel, kontrázik.
Nyilván ő is ráeszmélt, hogy mennyire nekiszélesedtünk, mert hamarosan abbahagy panegyrist, bukolikát és bajuszát helyrefordítva, hangot is változtat:
— Tessen instállom most már szépen felmenni a lépcsőn s vaj a gyalogúton sétafikálni, mett onnan es minden jól látható bezzeg.
De fentről sem hagyjuk abba az eszmecserét.
— Hát azt szépen tetszett mondani instállom, erről a vízről…
— Mit?
— Hát hogy ez mind folyik s mindörökké csak folyik és sohasem suvad el… Mint a Kicsijézus irgalma, ejszen.
A beszéd más dolgokra fordul. Már a következő lépcsőszakaszhoz érkeztünk. A biztos lent, én fent. Valahogy mégsem alkalmas ez így… Hát megkísérlek a fegyelmen tágítani. Visszakéredzem a partra.
Rövid habozás. De beleegyezett az ember:
— Tessen instállom …
Csakhogy folyton mellettem marad. Világért nem tágít. Laposan fürkész. Szemében még mindig ott ül valami gyanú. A víz felé eső külső oldalon lépdel és így fordul a beszélgetés, immár személyes dolgokra.
— Maga erdélyi — mondom.
— Az én. Csík — felel.
És hozzáteszi:
— Voltam.
— Hogy sirült ki?
Egészen a Lánchídig tartó história. De mint látható, igaz az a megállapítás a Kicsijézus folyton folyó kegyelméről. Hacsak ezentúl…
És itt megtudom a sorsot. Beteg feleség… öreg anyós … Még serdületlen gyerekek … Nem lehetett őket háton a határon áthozni. És ki hitte volna, hogy ennyi ideig tartson a «szokotálódás?»
Kerek tíz éve nem látta a biztos úr az övéit. Kerek tíz éve tartják csak postával egymást. Most azonban úgy hat hete, a posta sem hoz többé semmit. Egy ember… Az járt idekünn. Azt mondta… Az asszony forróságra gyullt, elkezdett «hazabeszélni» s át a jobb hazába, öreg anyós már gyermekebb a gyermeknél. Ezek viszont…
— Cédula bé, a fiak erre ki, szeker, lovak ki, minden ki, nem marada, csak a kicsi szegénység, a falak, meg anyós.
— Most jobb idők jönnek — mondom.
— Honnan tetszik gondolni? — villan.
Csak én azt úgy olvastam valahol. Mikor már olyan rosszul megy minden, hogy rosszabbul nem is mehetne, akkor nincs más hátra, a dolgoknak egyszerűen meg kell fordulniok.
Érzem az emberen, hogy nem hiszi. És olyan szívből jövően, olyan komoran és megrendítően, nem­ hiszi — és a halott asszony csakugyan olyan megmásíthatatlanul elmúlt, egy búcsúszó nélkül, egy kézszorítás nélkül, hogy belémreked a vígasztalás.
Akkor a férfi megáll és néz maga elé, ha ugyan lát. De én látom őt és olyannak látom, hogy egyszerre karjára teszem a kezemet.
— Biztos úr!
— Igen — nyel egy iszonyú nagyot, hangosat. — Mi tetszik?
Nem sokat magyarázok. Rántok rajta egyet.
— Hát csak az — felelem — hogy menjen azonnal maga a belső oldalra !

*
Így történt. Mert olyanok az idők, hogy mostanában kivétel nélkül mindnyájan felelősek és Anyagbiztosok vagyunk.

Forrás: Erdély jogán és más dolgok. Cikkek, karcolatok. Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT kiadása, 1940. MEK