Bálint György breviárium (68)
A lelkiismeretesség tragédiája játszódott le tegnap Kemecsén. Áldozata Szakács Lajos, akiről most, szomorú halálesete után, nyugodtan elmondhatjuk, hogy Európa leglelkiismeretesebb embere volt. Szakács Lajost pályaőrnek nevezte ki a vasút. Mikor a kinevezést megkapta, felakasztotta magát. Azért lett öngyilkos, mert félt, hogy nem lesz alkalmas új hivatásának betöltésére. „Nem akarom, hogy csalatkozzanak bennem” – írta megható búcsúsoraiban. Öngyilkossága bizonyos fokig a harakirire emlékeztet, a japán becsülethalálra. A modern lélektanban járatosak talán legyintenek, és Szakács esetét egyszerűen besorozzák a „kisebbrendűségi érzés” rovatába. Igen, ez valóban a kisebbrendűségi érzés csúcsteljesítménye. Amióta eszünket tudjuk, nem emlékszünk rá, hogy valaki öngyilkos lett volna, mert előre félt, hogy hivatalos állásában nem fog megfelelni, hogy nem lesz méltó a beléje vetett bizalomra. Nagyobb, felelősségteljesebb állások viselőiről sem hallottunk soha ilyesmit. Még akkor sem mutattak különösebb hajlandóságot az önítélkezésre, amikor az egész világ előtt bebizonyosodott, hogy nem voltak rátermettek, amikor megbízóik és támogatóik keserűen és véresen csalódtak bennük. Feltűnő, hogy ezek a nagy emberek mennyire bíznak magukban, és milyen ritkán kedvetlenednek el. Elkedvetlenedni csak követőik és áldozataik szoktak. Ki tudja, milyen más lenne a világ, ha Szakács Lajos kisebbrendűségi érzésének csak egytizede megvolna bennük? Milyen gyönyörű címer volna a legmagasabb hivatalok kapuja fölött: zöld asztal mellett ül egy államférfi, és kételkedik magában! (Ó, szent kisebbrendűség! 1936. június 4.)
Folytatjuk