ANDRIS

1

Andris osztálytársam volt az intézetben (abban a kővári internátusban, ahol középiskolás pályafutásom első négy esztendejét töltöttem, távol hazulról, s a vakációktól eltekintve, úgyszólván tökéletes elszigeteltségben mindennemű külvilágtól, még a környező apró várostól is). Már elsős korunkban hatalmasan összebarátkoztunk Andrissal, összehasonlíthatatlanul bizalmasabb viszonyban voltunk egymással, mint az osztályban a többiekkel, s ez a barátság változatlanul – állandósulva, sőt fokozódva – végig, a negyedik intézeti év végéig tartott, mikor kényszerűen elszakadtunk egymástól. Ahogy most visszaemlékszem, amolyan kék szemű, szőke, szelíd arcú, vézna fiúcska volt ez az Andris, de ugyanekkor legkevésbé holmi szende jelentéktelenség, inkább afféle alamuszi, veszedelmes angyalka; rakoncátlan, mindenféle heccben tevékeny szereplő, a felsőbbség sohasem tudta, hányadán legyen vele: szakadatlanul rajtacsípték, de még tettenérés esetén is oly megdöbbent, mélyen csodálkozó, csaknem szilaj ártatlanság pironkodott az arcán, oly meggyőző, sugárzó tudatlanság, mely mindenkori bíráit nem egyszer valósággal kétségbe ejtette. Közepes tanuló volt, okos, de szörnyen lusta az osztály köztudatában, viszont a tanári minősítés szerint: nehézfejű, de csupa igyekezet… Nem, Andris korántsem volt valami mintadiák, ilyetén érdemeiről előnyösebb hallgatnom. De annál jobban dicsérhetem Andrist, a barátot, a barátomat – alig hiszem, hogy valaha is Andrishoz hasonló barátra lelhessek… Annál is inkább – de nem akarok az események elé vágni… Egyelőre csupán annyit, hogy én még ezzel a drága jó Andrissal is gyakran összevesztem, mindig én voltam e veszekedések előidézője, valamilyen formában ő volt az áldozata s egyben az, aki a békülést kezdeményezte, vagy legalábbis az első szóra megbocsátott nekem. Illetve, ez egyszer történt, igen, egy ízben Andris nem akart békülni… Sőt ez alkalommal Andris megbüntetett engem… De talán nincs is jellemzőbb emlékem Andrisról, mint éppen az a furcsa-kedves, amikor a kórházban vesztünk össze…
Igen, az eset – az összeveszés – színhelye ezúttal különleges volt, a kórház, pontosabban az intézeti kórház egyik betegszobája. Másodikosok voltunk akkor, tél és gondolom, február lehetett, s már huzamosabb ideje, úgy körülbelül három hete feküdtünk a betegszobában, szomszédos ágyakban, melyeket mindössze az éjjeliszekrény választott el. A kórház legkisebb betegszobája volt ez, négyágyas, s bár berendezésében a többi nagyobbakhoz hasonlóan puritán – ágyak, éjjeliszekrény, meztelen fehér falak, kályha, semmi több –, mégis feltétlenül szelídebb és meghittebb környezet azoknál. S még milyen szerencsés kilátás nyílt az ablakaiból, az egyedüli szoba volt ez, melynek ablakai az internátusi kert kerítése felé tekintettek, s így, ha még akartuk volna, sem láthattuk a kert közepén emelkedő iskolaépületet… Csupa ily kedvező körülmény s még az is, hogy javarészt kettesben voltunk ebben a négyágyas szobában, a másik két ágy csaknem mindig üresen állt. Nem is emlékszem más szobatársra, mint egy ízben egy szerényen meglapuló elsősre, s máskor egy kevésbé szerény, sőt meglehetősen pökhendi negyedikesre. Mindkettő hamarosan távozott, elhangzott felettük a vészes ítélet: „gyógyult” – öltöztek és mentek… S maradtunk mi, csak mi, kettesben – nagyszerű volt ez így, senki más, senki idegen, csak Andris, a legjobb barátom.
De még mielőtt továbbmennénk, Andrisról lévén szó, egy vele kapcsolatos rejtélyes tényről kell beszámolnom. Mi sem jellemzőbb Andrisra, a barátra, mint az a valóban titokzatos jelenség, hogy amint én megbetegedtem, azonnal ő is… Hogyan csinálta? Olykor krétát, máskor sajátságos füveket evett a kertben, ismét máskor a gyengélkedőszobán étert szagolt, s ettől tüstént falfehéren kezdett támolyogni… De nem említhetem itt mind a módszereket, melyekkel Andris dolgozott, valóságos tudomány volt ez, szakadatlan kísérletezések tapasztalata és eredménye. A négy intézeti év alatt csaknem kivétel nélkül egyszerre voltunk betegek, némely ikrekhez hasonlóan. Így történt ekkor is, bekerültem a kórházba, két nap múlva megérkezett a hűséges Andris.
Andris megjött, bent volt, s ezzel mintegy végleges formát öltött az amúgy is tündéri, paradicsomi állapot: a betegszoba… De fölösleges is lenne erről hosszasabban áradoznom: minden egészséges lelkületű tanköteles szeret gyakran, minél gyakrabban beteg lenni… Hát még aki nem csupán tanköteles, akit egyben még rengeteg egyéb szabály, törvény, a szakadatlan előírás kötelez, az intézet – semmi sem volt ott Kőváron számunkra vonzóbb, mint az az igénytelen, földszintes, szürke épület a kert sarkában, az a bűbájos kórházacska… Hát még télen, mikor az élet valamiképpen egészében fagyosunalmassá vált, a játszótereket hó födte, hiányoztak a nagy futballcsaták… Télen igazán semmi sem lehetett kívánatosabb, mint néhány nap, minél több, abban a jó, jó, meleg és nyugalmas betegszobában.
Néhány nap… – a magamfajta beteg, akinek a sors mindössze apró lázas nátha erejéig kedvezett – csakhamar kutyabajom sem volt –, vagy az olyan, mint Andris, aki az első pillanattól kezdve csalt, szimulált – nem számíthatott többre, három-négy nap, legfeljebb ennyire. Szimulálni, ez az öreg Mayernél – ő volt a kórház orvosa, hivatalos nevén: az intézet orvosfőnöke – mindenképpen szörnyű nehéz volt. De ha olykor mégis sikerült, az ilyen esetleges siker is csupán felette rövid időtartamot jelenthetett. Semmi esetre sem lehetett nála svindlizni – hetekig… Holott a mi esetünkben éppen az történt, hogy már harmadik hete feküdtünk a betegszobában, makkegészségesek voltunk, és Mayer még mindig nem nyilatkozott… De ez volt aztán az igazi rejtély! Hisz igaz, megtettünk minden tőlünk telhetőt… A délelőtti vizitek alkalmával felöltöttük a mártírarcot, s előkészített, agyafúrt, bőséges panaszokkal vártuk Mayert, a láztábla adatai szerint mindig jelentős lázakkal is… (Ez utóbbi tény a kitűnő Hudek Balázs emlékét dicséri – ő volt a naponta háromszor előírt hivatalos hőmérőzések ellenőrzésével megbízva, és diszkréten az ablaknál bámészkodott, amíg mi – szakkifejezéssel élve – szaporán pöcköltünk…)
S mégis, mindez a legkevésbé lehetett magyarázat, Mayer közönyösen szemlélte arcunk és mozdulataink sajnálkozásért küszködő némajátékát, legkevésbé kérdezősködött panaszaink felől, s a láztáblára meg éppen rá sem pillantott… De nem is vizsgált meg bennünket, igen, ez elképesztő volt: Mayer jött, bekukkantott az ajtón, még csak be sem lépett a szobába, s már ment is tovább, aznap nem is láttuk még egyszer – így ment ez harmadik hete. De miért, miért, honnan e csoda? Valamelyes sejtelmünk mégis volt: Mayer fel akar hizlalni minket… Egyes kósza híresztelések ugyanis azt rebesgették, hogy Mayernek, akit egyébként legkevésbé lehetett amolyan babusgató fajta orvosnak minősíteni, időnkint irgalmas rohamai támadtak a soványokkal szemben…
Nos, annyi kétségtelen, hogy mi ketten elsősorban lehettünk alkalmasak az ilyen jótékony roham felgerjesztésére. Különösen Andris, aki egészen cingár jelenség volt, mindig sápadt, erősen vérszegény jellegű. De magam is minden inkább voltam, mint holmi ifjú vasgyúró. Így volt-e vagy másként? – a megfejtés mindenesetre megközelíthetetlen maradt számunkra. Mayer, a legendásan szűkszavú, felséges nagy Néma Főnök soha még csak szóba sem állt velünk, a legcsekélyebb megjegyzésre sem méltatott bennünket.
Belenyugodtunk a helyzetbe… – sőt idővel valami arcátlan biztonságérzés fejlődött ki bennünk: mindig így lesz, örökké… Mayert naponta egyetlen pillanatra láttuk csupán, jött s már ment is, később már nem féltünk tőle, sőt megvihogtuk, mikor eltűnt. S egyébként?
A harmadik hét végén, de talán már a negyedik elején lehetett, mikor összevesztem Andrissal. Másnap már künt voltunk a kórházból. Nem Mayer, ő legfeljebb eszközként szerepelt, e lesújtó változás voltaképpen pusztán Andris műve volt. Andris kidobott bennünket, saját magát és engem… Magával rántott, mint Dugovics Titusz a törököt…

2

De hol is kezdjem? Mikor összevesztünk, ezen az emlékezetes napon, este (nem volt több, mint fél hét, de a kórházban, ahol hatkor kaptuk a vacsorát, ez már estének számított) izgatottan – igen, ezzel kezdődött –, egyre izgatottabban vártuk Mallász Palit a könyvekkel… Pali kora délután meglátogatott bennünket, ekkor átadtuk neki a kiolvasott könyvrakományt, megígérte, hogy sürgősen frisset hoz. Ő volt a mindenkori könyvszállítónk, hozta és vitte a könyveket – egyéb dolgunk sem volt, rengeteget olvastunk a kórházban. Amúgy is szenvedélyes olvasók voltunk mind a ketten, hát még itt a betegszobában, ahol minden körülmény éppen ennek a szenvedélynek kedvezett. Olvastunk csaknem mindig, napközben is, de különösen este, éjszaka, egész éjszaka, sokszor hajnalig – ez volt a legjobb, a teljesen zavartalan, a tökéletes ideje az olvasásnak. Megvacsoráztunk, aztán még a hőmérőzés Hudekkel, ez is megvolt, s ezek után rendszerint nem is jött már senki, hajnalig senki… Kezdődött… Lassan, kényelmesen, ünnepélyesen nyúltunk a könyvért, felnyitottuk, beigazítottuk a lámpát, hátradőltünk a párnára, elhelyezkedtünk a paplan alatt… S a következő pillanatban megszűnt számunkra a világ, még egymásról sem tudtunk többé, nem létezett más, csak a könyv…
De ekkor este, első ízben, mióta a kórházban voltunk, egyetlen könyv sem hevert az éjjeliszekrényünkön. S Pali késett, nem jött, fészkelődtünk, idegességünk egyre nőtt, szidtuk Palit, s ugyanekkor titokban fohászokat intéztünk hozzá. Hét, fél nyolc – még mindig semmi… Mi lesz, ha Pali egyáltalában nem jön, nem hoz könyveket? – de még említeni sem mertük ezt a felháborító eshetőséget. Holott lassan egyre reménytelenebb lett a helyzet. Ó, ez az átkozott Pali…
Andris nem bírta tovább a várakozás kínjait.
– Megpróbálok addig aludni – mondta. – Ha Pali jön, azonnal költs fel… – Eloltotta a lámpáját, a fal felé fordult. De még több ízben hallottam panaszkodó mormogását: nem megy, nem tudok, egész délután aludtam…
Végül mégis elcsendesült. Én is leoltottam a lámpám, de persze ébren maradtam. Nyitott szemmel, megfeszült idegekkel, feldúlt érzésekkel feküdtem a sötét csendben. Közben gonosz gondolatok gyötörtek, unatkoztam, s így védtelen voltam velük szemben. Mi lesz, ha egyszer mégis befejeződik ez a kórház? És akkor kezdődik mindaz, a tanulás és a többi, amitől már egészen elszoktam, s most rettegek tőle. Féltem, egyre jobban féltem…
De ekkor végre… Igen, megzörrent az ablak.
Végre! Itt van a Pali a könyvekkel, lesz olvasnivaló, nincs többé ijesztő képzelődés… Ugrottam ki az ágyból, s rohantam az ablakhoz. Valóban Pali… De mi ez? Mindössze egyetlen könyv… Igen, Pali összesen egy könyvet hozott. Sietősen mentegetőzött: ne haragudjatok, nem tudtam többet felhajszolni, holnap hozok… Átadta a könyvet, azzal már el is rohant. – Megeszik a vacsorámat a többiek, ha elkésem… – kiabált vissza.

(Befejezése holnap)

*A szerző (1913-1945) tűzértisztnek tanult, majd a rádió munkatársa, s a Nyugat utóda, a Magyar Csillag szerkesztője lesz, Illyés Gyula közvetlen munkatársa. Keveset írt, de nagy műgonddal.