ANDRIS

Becsuktam az ablakot, megnéztem ezt az egyetlen könyvet. Még ez sem volt valami túlságosan biztató, mérsékelt lelkesedéssel szemléltem, nem regény, útleírás… A Szaharáról szólt, tevék, arabok, sivatag, számum, oázis, idegenlégió, oroszlánok szerepeltek belül a képeken – amolyan ifjúság számára készült, tanulságos-szórakoztató olvasmány lehetett… De hát könyv, az könyv – más híján ez is jó… Visszamentem az ágyhoz, lefeküdtem, meggyújtottam az éjjeliszekrényen a lámpát. Andrisra pillantottam – aludt… Felnyitottam a könyvet, olvasni kezdtem. De alig jutottam túl az első oldalon, már moccant a szomszéd ágy.
– Nem volt itt Pali? – dünnyögött fel Andris.
S ekkor aztán percek alatt…
Andris rögtön sorshúzást ajánlott, aki nyer, az olvassa előbb a könyvet. Erről én hallani sem akartam. S még milyen hamisan érveltem. Hogy én kaptam a könyvet… Ebből legfeljebb annyi volt igaz, hogy én vettem át, Pali kettőnknek hozta a könyvet. Hogy én már megkezdtem… Igen, de hisz éppen azért kezdtem meg, mert Andrist nem keltettem fel, mikor Pali jött. Végül egészen buta s méghozzá csúnya, sértő érvvel jöttem: Pali az én barátom, tehát nekem hozta a könyvet… S bizonygattam, egyre hevesebben bizonygattam, hogy Pali mennyivel jobb barátságban van velem, mint Andrissal… Ez a bizonyítás lassan odáig fajult, hogy Pali az én legjobb barátom… Tehát nem Andris, hanem Pali…
De ami aztán igazán gyalázatos volt: a sorshúzás voltaképpen megtörtént, belementem, én vesztettem, s mégsem adtam át a könyvet. Andris ugyanis a vitatkozás alatt konokul tartotta felém két összezárt öklét, az egyikbe valami gombot rejtett előbb. Félig dühösen, félig tréfásan ráütöttem az egyikre: ha nyerek, nincs tovább ez a veszekedés… De vesztettem. Erre nevetni kezdtem, ez nem számít, csak vicc volt… Erre aztán Andris is felindult. Egyre dühösebbek lettünk mind a ketten… Majd egyszerre, egész hirtelen, mégis lezárult ez a háborúskodás. Kimondtam az utolsó érvet… – Én olvasom előbb… – csak ennyi volt ez az érv, csak ennyi, de egyszersmind a végérvényes döntés. Utána hátradőltem a párnára, felnyitottam a könyvet, s egyetlen szót sem szóltam többé. Mi volt ez az utolsó érv? A tiszta erőszak: akarom, tehát én olvasom… S mi volt ennek az érvnek a fedezete? Amit Andris is tudott, hogy végső esetben, ha arra kerülne a sor, kétségtelenül én vagyok az erősebb… Bár addig sohasem verekedtünk, úgy titokban ezt mindketten tudtuk. Hát én most kinyilvánítottam ezt a titkot, bár egy pillanatra magam is belesápadtam, mikor burkoltan utaltam rá. És Andris? Rám meredt, elfehéredett, megvonaglott az arca, azzal már hallgatott ő is. Még várt, aztán hátrahanyatlott ő is a párnára, az arca eltűnt az éjjeliszekrény mögött.
Mit mondjak? Az első percekben talán zavarosan éreztem magam. De később már csak olvastam… Olyan érdekes volt az a könyv, amit először fanyalogva vettem a kezembe? Annál feltétlenül jobb volt, mint amit vártam, helyenkint feltétlenül izgalmas, különösen, mikor az idegenlégió és az arabok csatázásairól írt. Meg aztán, nos igen, tizenegy esztendős voltam, ebben az időben majdnem minden könyv érdekes volt számomra…
S mit csinált ezalatt Andris? Ezt talán nem is tudtam, nem is láttam, csak később emlékeztem rá. Sokáig nem oltotta le a lámpáját, a lámpa égett, virrasztott… S bizonyára ő is ébren maradt. A hátán feküdt, mellén összefont karral, oly merev mozdulatlanságban, hogy még csak meg sem rezzent a takarója – az arcát nem láthattam, ezt elfödte az éjjeliszekrény. S néma maradt, még a lélegzése sem hallatszott. Egészen olyan volt ez, mintha ravatalon feküdnék. Aztán egyszerre, órák múlva, kilobbant a lámpája, elsötétült az ágya.
Éjfél körül lehetett, mikor befejeztem a könyvet. Kiolvastam – mindig lehetőleg egy szuszra olvastam ki egy könyvet. S volt ebben a könyvben egy mondat, az utolsó… Mi lehetett? Bizonyára afféle emelkedett hangú befejezés, az utazó, ez a tárgyilagos, tudós, komoly férfi s egyben rettenthetetlen oroszlánvadász búcsúzóra néhány költői pillanatot engedélyez magának… És megemlékezik a „végtelen homoktengerről”, mely fölött az „örök nap lángol”. De mit tudom én, mi lehetett, esetleg micsoda banális, esetlen, ügyefogyott elérzékenyülés… de akkor, ott, nálam, feltétlenül hatásos volt, oly hatásos, hogy miután becsuktam és félretettem a könyvet, leoltottam a lámpát, igen, ekkor a sötétben, lehunyt szemhéjam mögött felkelt, kigyulladt, felemelkedett egy akkora napkorong, egy oly hatalmas sivatagi, izzó-égő, vörössárga vad, roppant néma ragyogás, hogy elaléltam, szédültem, kivert a verejték. A torkomban dobogott a szívem, köröttem örvénylett, zúgott a csend, bennem zenebona, fájdalmas és gyönyörű…
Kiszálltam az ágyból, s amúgy kábultan, támolyogva, mezítláb az ablakhoz léptem. Künt a behavazott kert, havaskék éjszaka, zúzmarás fák és bokrok, a kerítés peremén világított a hószegély, felette sötétmagas, széles ég, apró, hideg csillagok… És csend, csend – megbénult, megmerevült, megfagyott tündérvilág. Füleltem – messze az állomás környékén a vicinális visított és zörgött. Ezt gyakran hallottuk ott Kőváron éjszaka, talán az egyetlen hang volt ez a külvilágból…
Visszabújtam az ágyba. Mi lesz most? Hisz aludni sem tudok így…
És ekkor…
Ó, micsoda roham volt ez… Holott csak nyöszörögni tudtam: Andris, Andris… S még többször és folyton, percekig így, szakadatlanul: Andris, Andris… És semmi válasz, csend. Végül nem bírtam tovább, átnyúltam és megráztam az ágyát, a takaróját. De erre aztán rögtön mozdult…
Nem aludt, már régen nem… Hirtelen emelkedett, oly gyorsan, mint valami látomás – szinte megijedtem. S azonnal válaszolt – felkészülten…
– Nem, hagyjál… – S még egyszer. – Nem, nem békülök.
Megtámaszkodott hátul, az ágy túlsó szélén, hátradőlt, s még a kezét is maga elé tartotta védekezően… Az arcán rémület, iszonyat, a szemében rettentő tanácstalanság és riadt, vad eltökéltség. – Nem, nem, nem… – ismételte szüntelenül.
Talán egy negyedóráig tartott ez a harc. Esdekeltem, könyörögtem, jajongtam… S ő csak folyton: nem, nem, nem… S még csak a teste sem mozdult, mintha görcs fogná – csak éppen reszketett. Végül nem bírtam tovább. Elfordultam, és hanyatt dobtam magamat az ágyban. Hallottam, ahogy ő is visszafekszik…
Aztán – talán egy újabb negyedóra múlva…
– Hát jó, nem haragszom… – egészen fakón és szomorúan szállt fel a hangja az éjjeliszekrény túlsó oldalán.
– Riska – csak ennyit tudtam kinyögni. Olykor így becéztem, ezzel a tehénnévvel. – Riska, egészen jó a könyv, holnap te olvasod… Nekem tetszett, különösen a vége…
Andris kiszállt az ágyból, a mosdóhoz ment, vizet ivott. Jött vissza, mosolygott, és leült az ágyam szélére.
– Ez vagy te – mondta –, neked tetszett a könyv… Én meg ugyanakkor úgy utáltalak, úgy gyűlöltelek – én meg tudtalak volna ölni… – Ezt egészen komolyan mondta, átremegett a hangján az indulat. Aztán legyintett. – De én már ilyen vagyok, nem bírom ki, hogy dühöngj, mert nem bocsátok meg…
– De hisz éppen ezért dühöngök, mert én sem bírom…
– Hát ez így nem igaz. – Andris elmélázott. – Te békülni akarsz, mert rád jön… – Szomorúan tekintett maga elé. – Nem vagy te jó, csak olyan hangulatos…
– De Andriskám, soha többet…
– Ugyan! – és legyintett. – Éppen ez az… Mert ha te olyan buta lennél és nem tudnád előre, hogy miből mi lesz… De te nagyon jól tudod, és mégis, amikor akarod, elfelejted… Minden neked jó, és minden nekem rossz, éppen mert te nem akarsz előre gondolni. Az is neked volt jó, hogy elvetted a könyvet. Az is, hogy jó nyugodtan elolvastad. Az is jó neked, hogy bocsánatot kérsz, igen, az is olyan hangulat neked. Mert én ugyan nem aludtam, de te még akkor is felkeltettél volna, ha alszom. Mit számított az neked, hogy én alszom, ha egyszer te bocsánatot akarsz kérni, ha rád jön… Minden neked jó, és minden nekem rossz… Mert nálam meg minden befelé történik… Én gyűlöltelek, órákig gyűlöltelek, s még csak nem is szóltam… S közben szégyenkeztem, szörnyen szégyelltem magam, mert gyűlöllek. S aztán megbocsátani, azt hiszed, az talán jó volt? Én feltettem, hogy nem, nem… S a végén mégis… Most már persze mindegy… De az nem úgy van… Ha az ember véletlenül csinál valamit, akkor igen, akkor jó a bocsánatkérés… de előre tudni, hogy bocsánatot fogsz majd kérni, nem, azt nem lehet…Egyre jobban elszomorodott. Még hozzátette.
– Ha igazán bántott volna a dolog, akkor nem keltettél volna most fel. Akkor reggelig szenvedtél volna…
– De Andris, ha egyszer nem bírtam…
– Éppen ez az, bírnod kellett volna.
Elgondolkozva mormolta ismét.
– Mert nem vagy jó, csak olyan hangulatos…
Majd egyszerre nevetni kezdett.
– De azt tudod, hogy ezt mégsem úszod meg szárazon. Majd meglátod, ezt kifőztem, meg foglak büntetni…
– Hogyan? – kérdeztem magam is nevetve. Oly furcsa volt a gondolat, hogy Andris engem megbüntet.
– Majd meglátod – ismételte. Majd hirtelen egészen elkomolyodott. – Én azt nem engedhetem – mondta majdnem ünnepélyes, átszellemült hangsúllyal –, nem engedhetem, hogy te ilyen maradj… Én nem akarok végleg összeveszni veled, én nem akarlak gyűlölni, nekem is kell csinálni valamit, éppen ellened…
– De mit, mit, Andris? – sokáig faggattam, nem válaszolt. Csak mosolygott egyre ravaszabbul.
3

Arra, ami másnap történt, arra valóban nem számíthattam…
Felébredünk, megreggelizünk, jön a vizit… Mayer benéz az ajtón, ebben a pillanatban harsányan megszólal Andris.
– Doktor úr, kérem, mi egészségesek vagyunk, tessék minket kiengedni…
Nem, mindenre gondolhattam, de erre semmi esetre sem… Hogyan védekezhettem volna? Jelentsem talán, hogy én nem bíztam meg Andrist, hogy a nevemben nyilatkozzon… Jelentsem azt, hogy Andris az egészséges, de én beteg vagyok… De hisz Mayer úgyis tudta, hogy kutyabajom… S ha hazudok, még felbőszül…
Mayer különben még meg is volt sértve.
– Kérem, ha maguk nem akarnak hízni – ezt fejezte ki az arcjátéka. Ha Andris nem szól, semmi esetre sem dob ki bennünket…
Nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Annál jobban nevetett Andris, mikor Mayer kiment, s nekünk már öltözködnünk kellett… Igaza volt, megbüntetett, bár ugyanakkor saját magát is, ugyanúgy, mint engem.
Ilyen volt.
Nevelt.
De vajon ma megelégedett volna-e velem? Negyedik után még egy ideig leveleztünk, később én abbahagytam, s lassan ő is…
Mostanában bizonyára nyakkendőt hord, acél karórát, talán pápaszemet is. Holott akkor, ott este a betegszobában, ahogy hálóingben, sápadt kis komolykodó anyás arcával az ágyam szélén ült – akkor angyal volt ő, az őrzőangyalom.

Forrás: Holmi, 2003 október