A kultúra a nép szolgálatában. Ez a megideologizált aranyköpés a megfogalmazás szerint is szolgasorba taszította azt, ami lényegében emberré tette az embert. Szerencsénkre időközben kiköszörültük a csorbát, se úr, se szolga, mi több, semmi közük egymáshoz! Na ne túlozzunk, Európában és természetesen nálunk minden csakis valamiféle kultúrával összefüggésben történik, még az ellenkezője is. A falusi kultúrotthonokban a szputnyikról, az első, Föld körül keringő mesterséges égitestről tartottak tudományos ismereterjesztőt a városi tanárok, este pedig háborús filmet vetített a mozikaraván, amely a Nyikó- meg a Homoródmente falvaiban vándorolt hétvégente. A vetítővászon fölé pedig szép, élénkpiros betűkkel írták ki emez fontos megállapítást (korparancsot, az egyiket a sokból), amivel e jegyzet is kezdődik: A kultúra a nép szolgálatában. Azóta hatalmasat változtak az idők, a kultúra népi s tán időben legrégibb erét átrágta az újpolgárosodás beste férge. A valamit valamiért egyetemes elv, nem pusztán az anyagi, de a szellemi létezés régóiban is érvénye van. A jelenség nem is annyira társadalom-, mint inkább korfüggő, jusson csak eszünkbe, a táncházmozgalom Magyarországon, és valamelyes fáziskéséssel itt, Erdélyben a hetvenes évek második felében kezdődött.Igen, a néptánc (tán ösztönössége és érzelmi potenciálja okán) jóval izmosabb, mint a köréje képződött tudomány, amely leltároz, rendszerez és prognosztizál. Ez a kultúra sikeresen átment még a Megéneklünk, Románia fesztiválsorozat tűfokain is, főleg kezdetben, aztán amikor annyira nemzeti lett az éhező országot nonstop táncoltató és énekeltető rendezvény, hogy a kisebbségi kultúrát is sarokba állították kisebbségestől, ebben is a befelé fordulás ideje kezdődött. Tanítók és papok igazolták a népszolgálat érvényét, s hogy valami új is legyen ebben az egészben, az óvoda nagytermében Kányádi meg Fodor Sándor olvasott fel a készülő verskötetből vagy a Csipikéből. Okos fogás, így akarják közelükben tartani holnapi olvasóikat, mondta egy költőtárs, aki úri különvalóságában nem elegyedett, s a nép sem vele. Ez a Napsugár-nemzedék még megvan, de jött az újabb, ők a kultúrán már nem a kultúrát értik. A csupaszságában sem csúnya, napsütötte lakás nappalijában merő véltelen, hogy a pont-tucat kötetből álló sorozat a magyar klasszikusoké, mert lehetne egy főző, sütő könyvsorozat, vagy keresztrejtvény-bábel, kutyakatalógus, ilyesmi. Szerepe szerint őzbarna folt a polcon, amely kiválóan kiegészíti a körülbelül egy méterre elhelyezett futókák zöldjét. Pedig e fiatalok öregjei még most is egy könyvtárban kelnek, ott feküsznek, Túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon olvasottak. Ellenkezőleg. Zilahy regénye, a Valamit visz a víz volt legelső és legutolsó olvasmányélményük, de havi részletük volt a könyvboltban, akkoriban vették meg egy csomó kimondhatatlan nevű szerző művét, sőt életművét, és ezért spórolniuk kellett. Ez a fajta (egyébként tapintható) kultúra eltűnt a falakról és életekből. És mégis maradt valami az úgynevezett falmellékiből. Igen, a televízió, az imént említett lakás nappalijának szinte egyetlen kelléke. A mindenható, amin keresztül manapság bármit kultúrjelenségként szokás eladni. Logikus tehát, hogy akik ezen és csak ezen nőnek-növekednek, maguk is kultúrlények lesznek, mint a mell-, az ajak-, az agy szilikonprotéziseinek élő reklámjai.