Eugenia S. Lee: Beszéljünk koreaiul!
Ami nem olyan nehéz, mint az első látásra tűnik, és nem is olyan könnyű, mint amilyen az írott nyelv felületes ismeretében látszik.
Karikák és vonalak bonyolult rendszerének vélhető elsőre az írott koreai. Picit belemélyedve azonban a betűvetés rejtelmeibe, kiderül, hogy rendkívül logikus, egyszerű, és könnyen elsajátítható rendszerről van szó. Ez azért van, mert az ábécét egy ember alkotta, jelesül Szedzsong (Saejong) király, akit a koreaiak a roppant megtisztelő „deváng” jelzővel illetnek, ami nagy királyt jelent.
Kétségtelen, hogy kulturális és sok egyéb értelemben is kiemelkedő alakja volt ő a koreai történelemnek, hatalmas szobra ma a szöuli hősök terének központi alakja.
Mikor trónra lépett, természetesen létezett a koreai nyelv, csakhogy kínaiul írták le, nem lévén saját betűrendszerük. Hozzáfogott és megalkotta. Hála neki, nem szimbólumokban gondolkozott, mint a kínaiak, betűket alkotott helyette, hogy a beszélt nyelvet írásba lehessen foglalni.
Négyzetet rajzolt, majd azt felosztotta négy kisebb négyzetre, abban helyezte el a szótagokat meghatározott rend szerint.
Alkotott szigorú nyelvtani szabályokat is, így a koreai nyelv elméletben roppant szabálykövető és könnyen megtanulható.
A gyakorlatban ez azonban még véletlenül sincs így.
Először is egy jelentéstartalomra biztos, hogy létezik egy eredeti koreai kifejezés, egy kínai eredetű és esetleg még kettő, három, angol vagy szintén koreai, esetleg kínai eredettel.
Másrészt a tegeződés és a magázódás annyi formáját ismeri és használja a nyelv, hogy kellőképp helyesen fogalmazni gyakran egy koreainak is komoly problémát okoz, külföldit tökéletesen beszélni én még nem hallottam, beleértve természetesen magamat is, de jó pap holtig tanul, itt pedig tanulási lehetőség van bőven.
Az igekötők népes tábora szintén kellő mennyiségű fejfájást képes okozni bárkinek, hogy a nyelv rendkívül gyors változásáról, és a tájegységenként szinte különböző nyelvről már ne is szóljak.
A hangulatok, érzelmek, ízek, textúrák, állagok, formák kifejezésére olyan gazdag szókincs áll a rendelkezésükre, melyek elemeit csupán nüansznyi jelentésbéli különbség választja el, ember legyen a talpán aki ezeket képes tökéletesen használni.
Korea legtávolabbi, és egyben legnagyobb szigete olyan koreait beszél, amit a „szárazföldről” érkezettek egyáltalán nem értenek.
Mind a mai napig, ha egymás között akarnak a csedzsuiak (Jeju) kommunikálni, a saját nyelvüket használják, a többi koreai meg csak néz, mert olyan, mintha az ő nyelvük lenne, de mégsem az.
Ezt az országot hatalmas hegyvonulat szeli ketté észak-déli irányban, ami a nyelv fejlődésére is erős hatással volt egészen a közelmúltig, az internet és a televízió elterjedéséig.
Így aztán nem pusztán más dialektusban fejezik ki magukat a különböző helyen élő emberek, de más szavakat is használnak adott dolog, jelenség, bármi megnevezésére.
A hab ennek az egész tortának a tetején a kínai írásjelek használatának szokása.
Volt idő, mikor ezzel szembe ment a kulturális vezetés és hosszú évekig nem tanították a kínai kulturális forradalom előtt használatos kínai írásjeleket, az azt követőt pedig soha, az mindig is a kommunista Kínán belül maradt és ott is végnapjait éli.
Aztán rájöttek a minisztériumban az okosok, hogy ha a gyerekek nem tanulnak meg kínaiul írni, olvasni, akkor a Szedzsong deváng előtti iratokat nem fogják tudni tanítani nekik.
Mi több, mivel a király a közemberek számára alkotta az írás lehetőségét szándéka szerint, a nemesség, a tudósok, a filozófusok, mind kínaiul írtak továbbra is, ahogy a történetírók, a buddhista szerzetesek is, azaz ezen iratok tanulmányozásához, a történelem tanulásához elengedhetetlen a kínai írásjelek beható ismerete.
Így tehát visszahozták a tananyagba a kínai írásjelek oktatását, és ma divatosabb, mint valaha, ami szegény külföldieknek igen megnehezíti az életét.
A divat is alakítja a nyelvhasználatot, ma sok a rövidítés, külön meg kell tanulni az SNS felületeken használt nyelvet, a fiatalok szlengjét ami tele van egészen helytelenül használt angollal, a politikai elemzők kínaival teletűzdelt beszédét. Külön felüdülés egy hétköznapi nyelven folytatott beszélgetés, abból van a legkevesebb.
A technikai akadályokon átlépve a következő a gondolkodásmód és a vallás, kultúra problematikája.
Egy koreai ha megijed vagy elejt valamit, soha nem fogja azt mondani, hogy „jézusmáriám” vagy, hogy „jaj istenem”, mert nem a zsidó-keresztény kultúrkörben szocializálódott, hanem a buddhista-taoistában, konfucionista filozófiai elemek mentén, következésképp másképp fejezi ki a riadtságát vagy a csodálkozását, döbbenetét.
Mikor valami sorscsapás ér bennünket, gyakran kérdezzük, „Istenem, mit vétettem?” Egy koreai ugyanebben a helyzetben afelől érdeklődik, hogy előző életében vajon milyen bűnt követett el, hogy ilyen szörnyű karmát kapott. Millió hasonló különbség van, következésképp ezt a nyelvet könyvből nem lehet megtanulni. Kizárólag a gyakorlatban, köztük élve, az ünnepeiket megülve, az értékrendjüket és a gondolkozásmódjukat elsajátítva, a kultúrával párhuzamosan van erre mód.
Ez persze nem baj és természetes is. Nem utolsósorban garantálja az idegennek, hogy agyi aktivitás midig olyan intenzív lesz, hogy kevés esélye marad a demenciára.
(A szerző következő írását pénteken olvashatják)
Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás
Pusztai Péter rajza
2017. október 25. 07:30
Mennyivel szerencsésebbek vagyunk mi, magyarok, hogy például a barcasági csángó is tökéletesen megértheti a Koreában élő (fél)magyart. Vajon mivel szolgáltunk rá erre az ajándékra előző életünkben ?