Önérzetes. Maga taposta ki az útját. Kiáll magáért, alakításaiért kritikus ellenében is!
Másokat patronált, kilincselt értük.
Kiosztott igazgatót, megírta véleményét vetélytársairól, privát.
Remek baráti kapcsolatot ápolt hitelezőjével, egészen szoros, lelki szeretettel.
Elképesztő, mit kellett gürcölni a fellépő ruhákért, mennyi fáradtságba került megszerzésük, megvarratásuk elintézése. Más világ volt. Kész volt a szerepekkel, vitte azokat, ajánlotta őket, és azt vették meg, nem az előadást. A színész volt a fontos, nem a rendező sem az előadás, en bloque.
Kimagasló egyéniségévé lett a színháznak, elsőrangú művésszé avatta erőteljes, átható megjelenése, fellépése, szerepeinek átélt színpadra állítása. Soha nem állt félszívvel a munkához. Ezért gyakran betegeskedett is, mi mással, mint a torkával, lábával, amire a színésznek legnagyobb szüksége van.
Ma a díj, amit róla neveztek el, NAGY KITÜNTETÉS. Hogy értékelhesse a színész, mivel jutalmazzák, ismernie kell nagy elődjének életét-munkásságát.
Azt tanultuk róla, hogy NAGY. A nagyok köz is a LEGNAGYOBB. És elolvasva csak a leveleit, valóban. Amilyen vehemenciával ír mindenről, áll hozzá ahhoz, amit csinál – a leghitelesebbek, leghíresebbek közé emeli. Sőt, ő lesz az, akihez igazodnak az utána jövők. Ha nem is stílusban, ha nem is művészi elképzelésben, de rangban, a színpad követelményeinek való megfelelés tekintetében mindenképpen.
2017-ből visszanézve, az igazi hőskor volt. Meg kellett teremteni valamit, ami addig szétszórtan, talán jellegtelenebbül működött. Ad hoc. Mikor éppen hogyan sikerült megszervezni az előadásokat.
Jászai Mari leveleiből ebbe a korszakba is beletekinthetünk, mélyen. Egy nagy egyéniség, kitartó, szívós szerelme a színház iránt teszi ezt lehetővé. Aki nem elégedik meg azzal, amit a színpad nyújt, nyújthat, ő maga teremti meg a lehetőségeket művészete megmutatására. Kijárja, kiköveteli, kiharcolja magának. És másnak is. Élete második felében pedig írással, tanulmányokkal örökíti meg pályáját. Korának elég nagy szeletébe enged belátást, mert tudásszomja hajtja, akaratereje segíti, lelkesedése viszi előre.
Nehezebb sorsa volt, mint másnak, szegény családban született, árván nőtt fel, anyja korán meghalt, apja pedig különös kegyetlen szigorral őrködött felettük.
Csodálkozva nézi a huszadik-huszonegyedik századból az ember, mit kellett tennie, elszenvednie abban az időben annak, aki erre a pályára adta a fejét. Mint egy sötét labirintusban, úgy járkálunk levelein keresztül abban az időben, különböző helyzetekben, emberek között. Nagy, ismert nevekről olvashatunk, akikkel levelezett, akiknek, és akikről írt. És megismerjük Jászai Marit, az embert, aki érez, aki fáj, aki lelkes, aki pöröl magáért, másokért, a szerepeiért, művészetéért. Aki rajong a színházért, az irodalomért. Utánozhatatlan.
Kassai Vidorhoz írt leveleiből megismerjük a szenvedélyes fiatal lány szerelmét, egészen mélyen kitárulkozó egyéniségét, amit a férfi nem képes viszonozni. Elég hűvös magatartását ismerhetjük meg Jászai Mari iránt, a levelekből. A Mimi kisasszonyhoz írtakban a művésznő forró szeretetét , de nagyon praktikus gondolkozását is felfedezhetjük, akinek figyelme mindenre ki kellett terjedjen, a színpadi szerepei megvalósítása érdekében.
Levelei négyszáz oldalon át sorjáznak Kozocsa Sándor jóvoltából, aki 1944-ben rendezte sajtó alá. Dr. Pintér Jenőné, az Arany János irodalmi és nyomdai műintézeti rt. felelős kiadója jelentette meg. (Nászta Katalin)

---

Szemelvények leveleiből:

Levél Kassai Vidorhoz

3-dik levelem.
1869 február 13. Győr.
Édes, jó Vidorom!
Már harmadnapja, hogy hon vagyok, és ugyanannyiadik levelemet írom hozzád, ezt nem szemrehányásból mondom, hisz jól tudod, hogy ezt, ahol csak lehet, kerülöm, de fáj és meg nem foghatom én, úgymint szüleim sem, hogy miért nem írsz te? Tán nem kaptál még tőlem levelet, ezt hát biztonság okáért Bogyó úrnak címezem, s ha levelet még csakugyan nem kaptál (pedig az első ajánlott volt), tán tudni fogod, hol keresd!
Édes Vidor, a pakkot megkaptam még tegnap és ebből következtetem, hogy ha te írtál volna, már azt is meg kellett volna kapnom, Vidor fiam! Tán jó lenne, ha te nekem „post restant’” írnál, mert messze lakunk a várostól, erre a postásnak ritkán van útja, és az ő komóciájából meglehet 3-ad, 9-ed nap kapom leveleidet, ez, tudod édesem, nem bizonyos, de mégis meglehet, hogy úgy van, azután írd meg, kérlek, nem lenne-e jó, ha én is neked „post restant” írnék, így legalább biztos volna egészen.
Vidor! Voltam már a színháznál, Kotsisovszky szeretné, ha játszanám, párszor legalább, édesem, mert az erszényem apad és tudod, hogy áprilisban fizetnem kell. Hogy áll a te ügyed új gázsidra nézve? Kérlek, Vidor, mindenek előtte láss utána, hogy többi pakkomat megkapjam, mert ha játszom, szükségem lesz rá. Vidor, nagyon szeretném, ha beleegyeznél, hogy játsszam, mert a pénz kell nemsokára, nem szeretném, ha Polli is pörölne, kérlek, én elfelejtettem már, hogy melyik hóra is köteleztem magam fizetni azt a 80 forintot? Április vagy; májusra? Kérlek, ezt valahogy ügyesen tudd ki, hogy ne lássék az, hogy én elfeledtem. Fellépésemre nézve, kérlek, írj bővebb tájékozási, hogy mikor, mit és mennyiért?
Berzsenyi kisasszony elvitte a képeimet rendeltetésök helyére? Császárnét szólítottad-e már a rokolyáért? Hát Júliát a tükörért, hát Siót a cipőért? Mezeiéket üdvözlöm, a boltosékat is, és leveleddel adom postára Balássy úr „Eagels”-tól könyvét is, hogy senki se várakozzék ígéretemre, mellette kis levélkével, amelyben kérem, hogy legyen türelemmel, míg a többit is elküldhetem.
Gyuláék tisztelnek, soha még senkiről sem hallottam oly elragadtatással beszélni, mint Ők beszéltek rólad.
Jánost üdvözlöm, téged pedig …………………… légy boldog és gondolj
Maridra.
Szüleim itt ülnek mellettem, csóválják a fejőket, hogy már a harmadik levelet írom, különben minden jót kívánnak

---

Levél Mihálics Mimihez

1873 augusztus 22. Budapest.Tisztelt, jó Mimi kisasszony!
Nagyon, nagyon kérem, ne haragudjék rám sem a múltért, se a jelenért, mert életemre mondom, úgy tisztelem és szeretem kegyedet, hogy inkább a nyelvemet harapnám le, mintsem kegyedet valaha akarattal sértsem; — amit pedig akaratunk ellen vétünk, édes, jó Mimi k. a., azt meg szoktuk egymásnak bocsátani! Lássa, annyival inkább nagylelkűnek kell hozzám lennie, mert pénzzel is adósa vagyok, nemcsak sok-sok jóságával!
Meg kell nekem bocsátania, kedves, édes Mimim! Igen szépen kérem, ne haragudjék rám, hisz legfeljebb tapintatlanságom lehet vétkem kegyetek ellen! Higgye el, nem sértettem jó szívét. Ne erőszakoljon magára oly haragot, melyet meg nem érdemlek, és mely kegyednek magának is fáj!
Most pedig ahelyett, hogy a kegyed jogos kívánságának eleget tennék, — higgye el édes, édes galambom, amint képes leszek, rögtön fizetek. — Tehát nekem van kegyedhez egy nagy kérésem. Ne tagadja meg, az Isten áldja meg a lelkét! írja meg nekem, mikor megy Bécsbe, mely nap utazik
itt keresztül, mely órában lesz Pesten, hadd menjek ki a vonathoz és engeszteljem ki jóságos lelkét, mert nagy teher nekem a kegyed haragja! Annak az arcnak az emléke, mellyel kegyed engem elbocsátott magától, fájdalmassá teszi nekem összes kolozsvári emlékeimet. Emlékezzék vissza, édes, milyen arccal kísért kegyed engem ki házából! Annyit nem érdemeltem, édes, jó Mimi kisasszony!
Mindkét kérésemet megújítva és újra engesztelődését kérve, mert nem akarom, hogy igaz, jó embereit csak úgy könnyedén, egy félreértés miatt talán eldobja magától, vagyok és maradok lekötelezett, szerető Kassainéja.

1880 november 22. Budapest.
Mimikém! Te a legszeretetreméltóbb vénlány vagy a világon! Igazán. Oh, mennyire örülök, hogy gondolsz rám, hogy szeretsz egy kissé? Ezerszer köszönöm kedves megemlékezéseddel. Azaz, köszönöm a körtéket. Hallod, milyen pompásak! — Vagy ezt már mondtam egyszer róluk? — írhattál volna már egyúttal valamit hogylétedről is, kedvesem. Reménylem jól vagy? Leszámítva az egyszeregyet? Ugye? Én e hián, jól vagyok. Nyugodt és közömbös. Képzeld, nem vagyok többé szerelmes. — Nem vagyok senkié, nincs senkim, olyan igazi apácaéletet élek már jó hosszú idő óta, hogy —még tán — Te sem különbet! — Eleintén furcsa volt az a gondolat, hogy „senkid sincs” s el-elgondolkoztam az idő iszonyú sebes röptén, — de tudod, most már minden jól van, — tanulok, erősebben, mint valaha és ez most kettős örömöt ád. Nemcsak mindenért kárpótol, aminek ezelőtt
örültem, de vissza sem cserélném érte! Az angol nyelvben is már szép és jelentékeny ismereteket szereztem, s roppant büszke is vagyok rá, de azért a franciát sem hanyagolom el egészen. Egyszóval, láthatod, gyermekem, hogy barátnőd jól viseli magát! De ti, kolozsváriak, nem egészen. Nem tudtátok minden jogász- és diákjaitok dacára azt a két bitang gyilkost*) szétszedni és a Szamosba hányni? Hallod, ha én ott vagyok, nem állok jót, hogy le nem lődöztem volna őket, — alávaló
tetvek Magyarország testén! — Hanem hát Papp M.-né, ebben a lében is csak kanál? — Olvastam e lapban, hogy minő Önfeláldozással ápolja a sebesültet? olyannal, aminővel a lengyel ifjakat Bpestre kísérte? Beszéltem Grf. Eszterházy úrral, — szeretnék jövő hóban Kolozsvárra menni. Nem tudom, elsül-é? A főispán úr biztatott.
De most már Adieu, édes Mimim, ölellek és üdvözöllek, kérve, tartsd meg mindig szeretetedben
Mari.

---

Levél Prielle Kornéliához

Édes, szép kis Patrónám! Fogadd ezer kézcsókomat és köszönetemet, aranyos, édes kis leveledért, mellyel oly örömteljes meglepetést szereztél, hogy megköszönésére szavakat sem találok. És mintha érezted volna, ki gondol rád oly erősen, írtál körülményeidről, egészségedről nekem, aki valóban
minden nap gondolkoztam; vajon hogyan van az én szép angyalom? Ott van-é még Kelenföldén, jól van-é, hova megy onnan? hogy egyszer legalább fölkeressem innen soraimmal, ahol olyan remete életet élek, hogy azt sem tudnám, magyar földön vagyok-e, ha az apámat nem látnám minden ebédnél — és íme, csakugyan, az Ő édes, harmonikus lelke még a távolból is megérezte, hogy egyik szerető hívét meg kell nyugtatnia egy-két édes sorával, hogy ő miatta ne nyugtalankodjék, ne aggódjék. Ez a Te hatalmad. Minden tárgyat, minden lelket, mely oly szerencsés, hogy közeledbe juthat, felséges összhangba hozni. Ezért vagy te a legnagyobb ember, akit az élők közt esmérek, — mert ezzel az isteni tulajdonsággal bírsz. Mert ez a fő a világrendben, melyet nem a nagyságok, az üstökösök és tűzokádók tesznek számunkra oly végtelen bájossá, hanem a harmónia! Ezzel fűztél engem is magadhoz, — mely örömöm és büszkeségem, melyért rajongva. szeretlek. Szeretlek és tisztellek, míg élek
Mari.

Én szorosan tartom magamat elhatározásomhoz — sokat tanulok, haladok is, noha rettenetes a föladat, mit magara elé tűztem.
Mari

---

Levél Szomory Dezsőnek

1907 december 4. Budapest.
Csak könnyebb a lelkének, ha szökik! Se szó, se beszéd — az én jópajtásom, mikor kezdek neki örülni, eltűnik, mint a kámfor, még a kapufélfától sem búcsúzik. Egy-két hónappal ezelőtt még látok a Kossuth-utcán egy — azt hiszem —Szomoryt; — hamar írok neki a P. N. szerkesztőségébe, hogy mi dolog, hogy itt van és — az ő genre-ében beszélve — még sincs itt, mert hozzám nem jön? Erre szintén nem jön felelet? hanem jönnek irigylendő, kedves lapok Oxfordból, ahol, nem írja, miért van, mit csinál? Míg végre most kiolvasni vélem leveléből, vagyis egy darab kipöttyözött fehér papirosból, amit csak azért tudtam elolvasni, mert igen akartam, hogy ott előadásokat hallgatott? — hogy nekem házat vett! Kedves pajtikám! tudja, hogy maga azon szörnyű kevesek közül való, akikkel szeretnék Stratfordban bandukolni és beszélgetni, — tudom, hogy százszor le kellene fújnom a bizarrériáit, mégis szeretnék magával, beteg gyermek, ott járni, ott és Oxfordban, — és egész Angliában. — Csak a
haját ne választaná el olyan rondán; én félek és utálok furcsa emberrel lenni. Magával sokat szeretnék lenni, mert jó, jó és sokat tud és kedves is; de két tűrhetetlen bolondériája, furcsasága van, ami visszahúz magától; ezeken oly könnyű volna segíteni, mert különben is egyik a másikból ered:
Azért dicséri mindig saját magát, Mert középen választja el a haját. Ne tegye már egyiket se! Hogy Jászai hadd szeresse! Azt se írja, hogy: „szolgája”, Csak, hogy: szerető barátja» De szegény Gyermek, ha maga tényleg nekem ír szerepet, — csak nem képzeli, hogy (Hlavatyi) — olv.: Somló — amaz a családi neve — azt előveszi!? A tüzes istennyilát nem gyűlöli ő úgy, mint a maga contemplait Mária Teréziáját. — Hát ennyire járatlan a legsötétebb afrikai viszonyok ismertében? Somló a legszemtelenebb szemetje az emberiségnek, tehát nem elég, hogy százak sorsát bízzák rá, a Nemzeti
Színházzal együtt, amire fütyül és köp a kultusz, hanem még egy intézetet bíztak rá, amióta kisült, hogy mekkora gazember, — rábízták az Országos Színiakadémiát is, hogy már ott, az oskolájában, gyökerében mérgezze meg az ifjú színészgenerációt. Higgye el, Dezső, hogy bolondok háza ez az ország, Igazán „Isten csodája, hogy még áll”. Könnyezve kacagtam a maga három kis sorocskáján is:
— mein Fall — még szenvedni is jó azért, hogy nincs a kollégái között!! Ez az, Dezső, amitől, tudja, könnyű lesz meghalni. Hát én kivel beszéljek itt? Hát jöjjön már maga haza, hogy ne hiába örültem légyen magának. Mert igazán örültem, hogy itt lesz; hogy lesz valakim, akivel beszélek, teázom, és
sétálok.
Jászaija.
Tudja, az a szegény, őrült Oscar Wilde is középen választotta el a haját és önmagát dicsőítette.

---

Levél Gyulai Pálhoz

1891 február 2.
Budapest.
Méltóságos Gyulai Pál úrnak Budapesten.
Méltóságos Úr!
Nagyságos tanár úr és Nagytekintetű Szerkesztő úr!
Az én kritikusom (?) kifeledett nagybecsű cikkéből egy igen hálás részletet, melyet ezennel fölajánlok neki. Mindenik halántékomon van ugyanis egy-két tucat ősz hajszál mely 10 év előtt még nem volt ott. A Tud. Akadémia közlönyének olvasóit ez a fogyatkozás is bizonyosan annyira fogja érdekelni, mint a csípőm szélessége, vagy a bocskorom talpa és a hónam alja. Ez utóbbit ugyan vissza kell tőle vennem, mint rá nézve hasznavehetetlent, mert ott semmi szenny nincs a számára, miután, tekintettel éppen gyakori görög öltözékeimre, ez a hely oly hófehér, mint egy carrarai márványszoboré. Sőt, vissza kell tőle kérnem a faromat is, magasröptű kritikai tollának még ez sémi szolgálhat alapul, miután szélessége — még eddig — szintén nem haladja meg az elfogadott szépségű klasszikus hölgyekét, mint pl.: a milóí Vénuszét. Pardon, Méltóságos és Nagyságos úr, hogyha talán e frivol névvel szemérmét sértettem. Dehát nem is önnek szól ám ez, hanem nagytekintélyű közlönye kritikusának, akivel meg kell ám ismerkednem, mert a cipőm talpán kívül, melyet neki meghagyhatok, még több olyan tulajdonságom van, mikkel 10 év előtt még nem bírtam és miket meg kell vele ismertetnem.
Kérem ezért Nagyságos, Méltóságos és Tekintetességedet, hogy nevét velem közölni kegyeskedjék.
Jászai Mari.

---

Levél Janovics Jenőnek

1901 március 2. Budapest.
Bizony-bizony, kedves Doktor, — és ebből már tudja is, hogy mit akarok mondani. Vége rám nézve az arany szép napoknak. Kolozsvárt nem egyhamar hallok — ha még valaha? — édes tapsot. Hazajövet, a náthám sietett ismét fölkeresni és magát nálam beszállásolni. Holnap játszom ugyan d. u., de ez ne vezesse félre, kedves Doktor, mert nagyobbra nem volnék képes. Kérem, fogadja irántam tanúsított jóságáért és figyelmességéért köszönetemet. Továbbá adja át Bölönynek is tiszteletem és hálás köszönetemet a részéről is nekem nyújtott sok jóért. Sajnálom, hogy személyesen nem mondhatom ezt meg őneki. És mondja meg Arankámnak is, hogy állunk, írnék neki, de csak azt ismételhetném, hogy beteg vagyok, azt pedig nem kellemes annyi alakban leírni.
És végül, kedves Doktor! mondja meg nevemben annak a kis katonának ott a, — hogy mutassa meg az embereknek azt a két levelemet, amit az övéire feleletül írtam, mert ideszabadult kolozsváriak oly buta formában híresztelik, hogy szerelmes vagyok bele, hogy kezd bosszantani. Odaadnám ugyan mindenemet és a pöndölömet ráadásul, — ha képes volnék arra a tavaszi bolondságra, de hát, teringette, nem vagyok képes és így józan fejjel ostobának, ízléstelenek találom az ilyen hülye híreszteléseket. Szegény, vén fejem, festett hajam, ötven esztendőm, — hát már sohasem tekintenek
hors concours? Legjobb lesz, ha anyai tanácsokkal teli leveleimet az a múzsafi közreadja és meggyőzi vele a kolozsvári pályázó hölgyeket, hogy én nem vagyok konkurens, se vicclapalak. Már régen kiálltam a sorból. Továbbá győzze meg a gyanúsítókat tisztán művészi szempontból való érdeklődésem felől azzal, hogy elmondja nekik, hogyan vallott nekem szerelmet az a Marsfi: „Az istenit az annyának, — azt mondja — minek vénült meg, de jó volna feleségnek!”
Isten vele, Doktor! Csókolja meg Arankát és tartsanak meg szívükben.
Jászai

---

Levél Plesch Jánoshoz

1908 szeptember 22.
Budapest.
Kell szólnom hozzád, Te édes csodám! Bocsáss meg, nem bírok nevet találni a számodra, János, —
de most értem, —mint annyi mást általad, rajtad keresztül, — hogy a „hívő”, mikor nem bírt az Istennek nevet találni, elnevezte ..szentek szentjének”, „misztériumnak”, „üdvözülésnek” és
végre nagy áhítatában nem merte többé néven nevezni a legszentebbet. Én is úgy érzem már, János, hogy Téged megnevezni minden szó profán, — mi és ki vagy Te? És mi történt énvelem? Hiszen én teáltalad jutottam létem tudatára. Most nézek körül a földön, melyen eddig mindig idegen voltam;
csak most találtam egy helyet, ahol úgy érzem, hogy otthon vagyok, ahol a szívem azt mondja: látod, ezért születtél, hogy ideérj. Itt vagy végre az Otthonodban, —ez Te vagy! A Te közelléted a mennyországom, melyben a lelkem először érzi, hogy otthon van, és semmi sem érhet hozzá
kívülről. Mintha körülfogna, mintha betakarna a jelenléted, —oh, János, nem bírom kifejezni; csak várj, — látok egy képet, érzek egy rég-rég elmúlt érzést, talán azzal, azzal a hasonlattal meg bírom közelíteni azt, amit érzek; nem ismertem az Édesanyámat, csak három emlékem maradt utána, —
egyet már ismersz ezekből, a második emlékem az, mely a Te közeledben mind többször megelevenedik előttem, — csak a második felét mondom most itt el: végtelen szerencsétlennek
éreztem magamat, mint ötesztendős gyermek — elzártak az Édesanyámtól —·, a többiek ettek, vacsoráztak, csodából még azt is tudom, hogy mit, — de én úgy látszik csak arra eszméltem, hogy hogyan juthassak az Édesanyámhoz, — hogyan találtam meg szobája kulcsát, nem tudom, de arra emlékszem, hogy széket húztam melléje, arra fölálltam, átfeküdtem őrajta, és ma is érzem azt a boldogságot, azt az édes megnyugvást, amellyel az ölében elaludtam. —Azóta tüzes korbáccsal hajtott a sors, soha, sehol nem éreztem magamat biztonságban, soha, sehol nem éreztem magamat otthon; az élet minden öröme után csömört éreztem, pályám minden sikere után kétséggel, hitetlenül ráztam a fejemet, nem hittem semmiben, nem tudtam semmit bizonyosan, idegen voltam a földön, áloméletet éltem talán. De most, ha a Te válladra hajtom a fejemet, ha a Te hangodat hallom, János, akkor egy hatalmas, fényből és édességből álló érzés nyilai át meg át rajtam és egyre azt kiáltja: látod ezért születtél, ezért késlekedtél a fejlődésben, ezért voltál az ő mai életkorában még egy nagyfejű, csupán csak csodálkozó fabábu, aki néha-néha meggyújtotta magát a színpadon
és az emberek és mondhatnám a saját csodálkozására is, lánglobogva égett és világított, de öntudatlanul csak intuíciójánál, de nem öntudatánál fogva. — Meg kellett várnom a Jánost, hogy még itt érjen, hogy még az ölébe hajthassam a fejemet, jutalmul azért, hogy emberhez méltón éltem, hogy nem pocsékoltam el a lelkem kincseit, hanem csak jóra használtam azt. Jutalmat adott nekem a jó, a kegyes, az igazságos. Végzet, hogy mint életem hajnalán egyszer boldog voltam az Anyám ölében, úgy életem alkonyán még egyszer üdvözüljek a Te szíveden, Te Szentséges, Szép, jó Édesanyám Te.
Máriád
a lábaidnál.

---

Levél Ambrus Zoltán színigazgatóhoz

1920 október 5. Budapest.
Mélyen tisztelt igazgató úr!
Nem vagyok követelő tagja a színháznak. Ezt még az ellenségeim sem foghatják rám, — önnek pedig, igazgató úr, akinek jötte engem valóságos boldogsággal töltött el annak: idejében! — legkevésbé akartam gondot okozni vagy alkalmatlankodni is, de ma már nem bírom tovább följajdulás nélkül! Csak ne mondta volna igazgató úr, csak ne kezdte volna azzal, hogy: „Jászai, én sokat akarom magát a színpadon látni, mondja el nekem, melyik szerepeket kívánja játszani?” mire én hálás szívvel és mily meghatottsággal soroltam föl 4—5 szerepet: Coriolan, Kísértetek, Küzdelem a létért, stb. és ön, igazgató úr, nem hogy ideadta volna ezeket, de kitett annak a megaláztatásnak, hogy meglevő, apró szerepeimért is szégyenszemre harcolnom kellett és fájdalom, kell, mert ön még ezeket is el szedi, mint most íme, Árva Lászlóból. Mire véljem ezt a bánásmódot, igazgató úr? Kérem, adja tudtomra az istenért, mert nem bírom tovább. Hiszen csak nem kereshetek kívül segítséget, vagy orvoslást szégyenletes mellőztetésemért. Ez méltatlan volna hozzám, de viszont ezt a helyzetet sem bírom tovább. — Miért gyűlöl kérem engem, aki oly hódolatos tisztelettel köszöntöttem és örültem jöttének! Mert látom, érzem, hogy készakarva mellőz, vagy nem-é csapnak le szerepeimre az első órában, ha legkisebb bajom van? Mirigyet! egy napra játszta el egy veréb, csakhogy én ne játsszam, és most Erzsébetet veszi el tőlem egy olyan színésznő számára, akinek tízszer annyi szerepe van, mint nekem. Hiszen, igazgató úr, ha nem bírnám magamat egyébként elfoglalni, akkor már az őrültek házába jutottam volna ennyi megaláztatás szégyenétől.
Ki haragította rám? Miért hisz az ellenségeimnek? akik tudják, hogy nem tudok védekezni!
Mélyen tisztelt igazgató úr! Kérem, legyen igazságos és tegyen igazságot! Adja vissza a szerepeimet, ha a megígért ajakai, oh! hogy nem adja! Adja vissza Árva László, Csongor és Tünde, Aranyember -ből szerepeimet, ennél kevesebbet ugyebár nem kérhet alázatos, tisztelő színésze
Jászai Mari.

Válogatta, összeállította: Nászta Katalin

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ