Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (26)
Százhuszonegy
„Megőrülök, ha Róbert ma nem keres meg, akármiféle ürüggyel”, de közben tette-tette vette a gépelt oldalakat. Sikerült is egy ideig belemerülnie a munkájába, de hirtelen felpattant, és valósággal kirohant a szobából. A büfében két csészével is megivott a vacak löttykávéból, elszívott két cigarettát. („Újra rá fogok kapni…”). Nem bánta, mert kissé megnyugodott, bár utálta is magát. Amikor délután a buszmegálló felé ment, egy kirakat előtt meglátta a Róbert vállát… Igen, éppen csak odatévedt a tekintete, de megismerte a válláról is… És felujjongott magában. Ez most már így van, a szeme is a szerelmét szolgálja, alázatosan, de kedvesen is, sőt egy kis cinkos árnyalattal, mint hűséges cselédje. („Azt, hiszem, ott az egyetem előtt is előbb a vállát fedeztem fel a tömegben” – és csaknem felnevetett). De amikor Róbert arrébb lépett, meglátta mellette Olgát. A földre szegezte a tekintetét, és tovább ment.
Százhuszonkettő
Mi lett az előző napjából? Az, hogy hajnal felé felébredt és egy félóra hosszat tompán belebámult a sötétbe. Zúgott a feje. Azután hirtelen elhatározással – amitől meglepődött – óvatosan kibújt az ágyból és átment a „szekrényes szobába” (erre különben büszke volt, a mintát hozzá – régen – egy olasz filmből vette), és kezdte előszedegetni a legszebb fehérnemű-darabjait… Ezeket külön helyen tartotta, készenlétben váratlan elutazásokhoz vagy orvosi vizsgálatokhoz. Meggyújtotta a kislámpát, feltette a szemüvegét, és hosszasan válogatott. Karján a jó illatú holmival átment a fürdőszobába, bezárta az ajtót, gyorsan ledobált magáról mindent (hálóinget, szlipet) és „felöltözött a levetkezéshez” (ezt egy elvált kolléganője mondogatta), mintha… igen, mintha a szeretőjét várná. Nézte magát a tükörben. Eszébe jutott, hogy kezd divatba jönni a fekete fehérnemű… Nyugati csomagból árulják, újabban Pestről is hozzák… Nem, ez már nem neki való. Ide-oda fordult. Feszült rajta minden. Sírva fakadt. Tudta, hogy Róbert már sohasem láthatja így, akármi is lesz… A fürdőruha az más… Zokogva bújt vissza a hálóingébe. Kint már világosodott. Valahol messze felharsant egy katonazenekar, ébresztette a várost a felvonuláshoz. (Nekik már nem volt kőtelező felvonulni, túl idősek voltak hozzá, és ez most bántotta). Néhány éve – sok-sok éve! – nagyon meleg volt, nem húzott harisnyát, és Róbert megnézte a lábát. Elmosolyodott.
Százhuszonhárom
Gyalog ment, mert be kellett néznie az Akadémiai Fiókhoz, egy félretett könyvért. Felnézett a napra, mintha segítséget kérne tőle. S csakugyan, minden átmenet nélkül az jutott eszébe, hogy azért mégiscsak jó álmodozni! Meglátta magát egy kirakatban. A ruhája eltűnt, és éjszakai öltözetében mutogatta magát a járókelőknek… Csaknem felnevetett. „Biztosan tetszenék neki…”. Azután megint elborult: a koruk… „Istenem, add, hogy legyen egy kis akaratom és időm tornászni és úszni!”. Elhaladt az egyik Egyetemi Leányotthon előtt. A kapun ömlöttek kifelé a lányok, a fiúk a szemközti járdán várták őket (bár ez tilos volt). Ott… ott állott akkor Róbert is, kezében egy pohárral, a pohárban egyetlen szál szegfűvel. Ő éppen kifelé jött, és látta, hogy Róbert a háta mögé néz valahová. Gyorsan balra fordult, de a sarokról visszanézett. A kapun Olga jött ki, és kipirultan, nevetve vette át a poharat. De mire való az a pohár? Két nap múlva tudta meg (mert híre ment az ügynek), hogy Olga összeszaladt Róberttel egy boltban, és kölcsön adta neki a lekváros poharát (akkoriban kimérve árulták a vegyes lekvárt), hősiesen lemondva a saját adagjáról… Állítólag ekkor kezdődött el minden közöttük. Olga fűnek-fának dicsekedett a virággal. Meg kell adni, hogy szép kislány volt a boglyas hajával! De miért nem futott össze ő Róberttel? Lehet, nem is lett volna mersze felajánlani neki a poharat… Elkeseredetten ment tovább, mindkettőjüket gyűlölte ebben a pillanatban.
Százhuszonnégy
Olyan szép volt a május, hogy Eszter szíve belefájdult. – Mit akarok még? – kérdezte magától fésülködés közben. (Mellesleg egy kicsit gyönyörködött dús hajában). – Mit akarsz még, Eszti? (Így szólította – de csak kivételes perceiben – magát). Hirtelen lecsapta a fésűt. – Így, ahogy van, ezer nő irigyelne a buliért… – Pedig nem is ment el az eszem… – tette hozzá. – Ezer nő boldogan várna most egy jelt Róberttől… és ez lenne a legfontosabb dolog az életében! – Az életünkön változtatni úgysem lehet, hiába ábrándozunk. (Közben Róbertet látta maga előtt).
Milyen furcsa, egycsapásra megnyugtató volt ez a régóta a lelkében fészkelődő igazság. – Adjak hálát az Istennek, hogy még szerelmes vagyok!… – és hangosan felnevetett. – Róbert időnként majd csak kitalál valamit… Ki tudja, miféle meglepetések várnak még reám… – kinézett az ablakon. Látta, hogy hordják el a Május 1-i pannókat. – Az én ünnepemnek nincsen vége! – Sajnálkozva gondolt Olgára. Hogy is tudta úgy gyűlölni az este? Szegény csaj… De megkapta a maga részét… – és nem érezte magát erkölcstelennek, amikor magában ezt így kimondta. Csak azt nem tudta, hogy vajon Róbert megértené-e a derűjét? Vagy a szokásos női titkok közé sorolná? No, csak törje a fejét, azért férfi.
A szerző megjegyzése: a történet nem szakadt meg, de fölösleges volna folytatni. Az idő lassan eltelt.
(Vége)
Pusztai Péter rajza