— Menj a halhoz és mondd meg neki, hogy te akarsz lenni a tenger királynője.
Indult a halász. Battyogott a tóhoz.
— Te hal, én akarok lenni a tenger királynője — jött ki a torkán ez az utálatos kívánság. Mert hát kenéz, földesúr, gazdag kereskedő az szívesen lett volna, de királynő az sose. Ki hallott még olyant?
A hal alábukott. Az öregnek feltűnt, hogy ezúttal elmarad a szokásos mondóka, hogy „Legyen a te kívánságod szerint”.
Fordult is vissza.
„Hogy a fenébe mondhattam ilyen marhaságot? Ki a fene akar királynő lenni?” — morfondírozott magában.
Aztán ahogy befordult az úton, hirtelen megpillantotta a régi, ütött-kopott viskóját. Nagyon elkeseredett. Ez egy ilyen nap. Először a hal meg a királynő, most meg ez a lepusztult kalyiba, ez a’… ‘Zistenit neki!!… Ahogy azonban közelebb lépett a nyikorgó kapuhoz, úgy látta, mintha a jól ismert nyomortanya hirtelen… valahogy… megfiatalodott volna.
— Mi a fenét mondattál velem, asszony?! — förmedt feleségére a halász.
— Mit mondasz? Nem hallak. Dézsában vagyok. Mosdd le a hátam!

Budapest, 2010. XII.17.