KIS EMBEREK

– 887. frt 11 kr.
– 872. frt 11 kr.
Hiába minden. Tizenöt forint hiányzik. Ismét előlkezdi. A rovatokban a hosszú számoszlopok már tánczolnak szemei előtt, az erős, intenziv villanyfénytől szemei kápráznak, s szegény öreg fejében még most is viszhangzik a vonatok zakatolása, éles fütyölése, az indóházak folytonos zaja, lármája, s a jegyet váltó utasok türelmetlen, ideges veszekedése.
Pedig most már csend van. Reggel öt óráig nem indul több vonat.
A többi pénztárosnők már el is mentek; csak a kis Verácska vesződik még ott a szomszéd fülkében; lehet, hogy neki sem vág össze a számadása, – de az is lehet, hogy vár valakire, mert többször kinyitogatja a kis ablakreteszt és kikukucskál rajta.
Most hirtelen magára kapja felsőjét, kaczér kis kalapját és gyorsan siet ki.
– Kedves Zsófi néni – szól be szomszédnőjéhez. – Ugyebár nem felejti el? Holnap reggel én egy órával később jövök. Azalatt helyettesit, ugyebár, aranyos Zsófi néni?
Zsófi néni csak fejével int; persze, hogy igen. Ő már azt úgy szokta.
De most nincs ideje szóba állani Verácskával. A hiány! A hiány! Oh hát soha nem fog kikerülni?
– 887. 11.
– 872. 11.
Hiába, hiába! A tizenöt forint hiányzik.
Sóhajtva szedi össze az irásokat. Már nem birja tovább keresni.
Kiveszi a pénzt a fiókból, egész halom bankó, összerakja, a hiányzó tizenöt forintot mint hiányt kitünteti a pénztári naplóban, s aztán becsomagolva és lepecsételve a bankó-halmazokat, a naplót beviszi a főnökhöz.
Az átveszi, futólag áttekinti, figyelmezteti, hogy nézzen utána, hátha a számadásban van a hiány, reá irja »láttam« – a neve helyére egy kriksz-krakszot tesz, s azzal Zsófi néni mehet haza.
Még egyszer lemegy a pénztárhoz, összeszedi a számadásokat, s hóna alá véve, viszi magával haza, hogy otthon ismét, nyugodtabban átvizsgálja.
A meleg, fülledt levegőjü kis fülkéből kilépve a hideg pályaudvarra, megcsapja az éles esti levegő.
Már csend van mindenütt, de nem az éj nyugalmas csendje, hanem csak az indóházak ama majdnem félelmes pillanatnyi pihenése, mely olyan, mint a mesebeli óriás pihenése, ki nyitott szemmel alszik, s hangos lélekzetvétele hét mértföldre elhat.
Itt-ott megszólal egy villamos csengő, a pályaőrök piros lámpásai fel-felcsillannak a távolból; a fekete sinpárok fénylenek a villanyfényben. Valahol messzebb a kocsitologatók kiáltoznak, s hallszik az összetolt kocsik tompa puffanása, s egy-egy inspekciós tiszt sietve halad tova a sötét éjszakába.
Zsófi néni fázodva huzza össze nyakán kendőjét. Az egész nagy pályaudvart meg kell kerülnie, hogy lakásához érjen.
Lassan, fáradtan halad föl a szük csigalépcsőn. A szoba sötét és hideg. Nem várja senki.
Legelőször is a tüzet gyujtja meg. A mint ott leguggolva élesztgeti a szenet, sovány, fonnyadt kis arcza a tüz rózsaszin világitásában olyan fiatalnak, olyan szépnek látszik, mintha az elmult évek és eltemetett remények nem is volnának beásva a mély redőkbe szemei és szája körül.
Majd vizet forral föl teának, s aztán leül, magános, sovány kis vacsoráját elkölteni. Egy kis maradék sült az ebédtől, öt krajczárra »parizer«, meg egy csésze tea – rum nélkül.
És egyedül – – évek hosszu sora óta mindig egyedül… Már úgy is megszokta, mintha mindig igy lett volna.
Nem is azért oly töprengő, bús az arcza. A hiány bántja most, az a tizenöt forint, mely neki, hej, oly keservesen esik.
Egy téli felsőt akart magának venni, egy jó meleg, prémes kis felsőt, mert hideg van nagyon s az ócska már oly viseltes, molyette, nincs semmi melege többé.
Szabad napjain már két hét óta mindennap elment kirakatokat nézni s felsőkre alkudni. Csak itt a kerepesi-úton s a váczi-körúton, mert itt olcsóbb.
Végre talált is egy kedvére valót, prémest, meleg béléssel és jó szövetből, olcsón. Huszonöt forintot kért előbb érte a kereskedő, de aztán hosszas alkudozás után leengedte tizenötre – de háromszor is megesküdött, hogy az testvérek között is többet ér, s hogy ő mennyit veszit rajta, s hogy az egész világon – so wahr ich leb’ – csupán neki, Zsófi néninek tesz ilyen kivételes engedményt.
Holnap akarta megvenni. A pénz, hosszas takarékoskodás, vagy talán nélkülözés után, néhány lealkudott vacsora és munkaközben elfelejtett reggeli segélyével végre mind együtt volt.
Most vége.
A tizenöt forintot le kell fizetni a pénztárba, s csak a jövő hónapban lesz ismét pénze. Addig fázodhatik tovább, s addig az a pompás kis felső is elkel….
Sóhajtva ül le az asztalhoz ujra átvizsgálni a számadásokat. Azért hozta el magával, mert egyetlen reménye, hogy az éj folytán talán mégis ráakad valahol a hibára.
Fáradhatlan türelemmel kezdi ismét előlről a száraz, unalmas munkát. Egyik számoszlopot a másik után vizsgálja, lassan, türelemmel.
De hasztalan, nem találja meg a hibát sehol…
S a hiában való munka idegrontó fáradságától zsibbadtan, kiejti a tollat kezéből, s arczát tenyerébe hajtva, fáradt, fénytelen szemeiből lassan hullanak alá a könnyek.
Az izgatottság, a boszuság, a tehetetlen bánat szomoru könnyei, nem fakadva a mult emlékeiből és nem nagy lelki-harczok gyötrelmeiből, de azért ép oly keserük, ép oly fájók s a szivet ép annyira égetők, mint a nagy veszteségek szomoru könnyei…
A Zsófi néni kis életében az a tizenöt forint s a téli felső melyre szüksége volt, ép oly nagy szerepet játsztak, mint más embernél ezerek.
És ő, ámbár már rég leszámolt mindennel, s nem érzékenyedett egy könnyen el, most oly keservesen sírt, mint talán régen, évekkel ezelőtt, midőn még az ő hajója is ott evezett a nyilt tengeren, hol a zúgó szélvihar és háborgó vész annyi száz meg száz hajót sodor tova fekete vitorlákkal, eltörött kormánnyal és sülyeszt alá az örvénybe, vagy dob összetört romokban ki a puszta szigetre…
Az ő hajója is oda került a puszta szigetre.
És mint annyi mások, elhelyezkedett ő is a hajótörésből megmaradt pár szál deszka szűk korlátai közé. Vágyai, reményei, álmai a boldogságról, fiatalságával együtt ott pihentek a tenger örvénylő mélyén.
Nem remélt, nem várt, nem óhajtott többé semmit, hanem beérte és boldog volt azzal, hogy hosszas utánjárás, fáradozás, futkosás és hajdani előkelő összeköttetések igénybevételével végre sikerült pénztárosnői állást nyerni a vasutnál.
Beérte véle; meg volt elégedve és élt, miként élnek ezer és ezer hozzá hasonló szegény hajótöröttek megalkudva a sorssal és nem követelve többé az élettől semmit.
Egyedűl maradt. A kik szerették és a kiket szeretett, rendre eltemette, elvesztette mind.
És ő, keresztjével vállán, lassan vándorolt tova életének magános utain, nem kérdve meddig, hova és miért?
De ma este, a mint ott sirdogált, tenyerébe hajtott arczczal, könnyeinek ködfátyolán át mintha egyszerre belátott volna szomoru multjába, örömtelen jelenébe és sivár, szürke jövőjébe…
Egyszerre oly nyomorultnak érezte magát; oly üresnek, oly semmisnek látta egész életét, oly czéltalannak, oly hiábavalónak tovatünő napjait.
Lelkére rászakadt az élet terhe, s megszállta az a keserü, borus hangulat, melyet többé-kevésbbé ismerünk mindnyájan, midőn egy-egy magányos órában felsajognak a rég behegedt sebek, s visszatérnek a félig-meddig elfeledett emlékek…
Vajjon csakugyan csupán azért született ő, hogy jegyeket adjon az utasoknak, s hosszu számoszlopokat vezessen be a rovatos, szürke, hivatalos papirra?
Mi teljesült be abból, a mit egykor az élet igért neki… Hová vezette a napfényes út, melyen egykor elindult, dal, virágok és tündérszép álmok között?…
Emlékezett…
Visszagondolt arra a boldog korra, a rózsaszin szalagok, száritott virágok, mosolyok és sóhajok édes korára, midőn ez a mi világunk a legszebbnek tűnik föl a csillagvilágok fénylő táborában…
És visszagondolt gyermekkorára és édes anyjára, ki ugy szerette őt…
Behunyja szemét és kezére támasztja homlokát. Igen – itt volt az ablak… épen igy, ilyen irányban. És az ablak mellett ült édes anyja, naphosszant varrogatva és kötögetve… Soha bele nem fáradt, soha meg nem unta… Még látja jóságos, drága két szemét, a mint szeretetteljesen reá tekint… A csillagok tekinthetnek igy alá fényes nyári éjjelen a menyboltozat örök végtelenségéből.
Igen… itt volt az ablak…
És mint egy régi, elfelejtett dal viszhangja csendűl folyton fülébe: – itt volt az ablak…
Aztán sötét lesz…
Következnek a hosszu, álmatlan, átvirrasztott éjszakák…
És a messze-messze távolban ismét látja magát végső kétségbeesésében borulni az utolsó koporsóra, melyben mindene zárva volt, keserves szivettépő fájdalommal kiáltva föl: Anyám, ne hagyj el… Vigyél magaddal engem is… Ha te is elhagysz, eldobom magamtól a keresztet, nem birom tovább vinni…
És a sötét, vigasztalatlan éjszakában ismét hallja a messze távolból megcsendülni azt a szomoru, bús hangot:
– Vidd tovább…

***

Éles csengetés riasztja föl egyszerre Zsófi nénit. Hirtelen fölkapja fejét, mint a ki álmából ébred fel. Valóban nem tudta, hogy ébren van-e, vagy csak álmában hallotta a csengetést?
A lámpa már alig pislog, s odakünn, túl a nagy épülettömegen, kelet felé már szürkűlni is kezd az ég.
Hajnalodott.
Zsófi néni dideregve burkolja magát kendőjébe, s kimegy, hogy megnézze ki csengetett?
Oda künn nincs senki; minden csendes. Úgy látszik csak képzelődött.
Egy darabig még vár, még hallgatózik, s aztán visszamegy szobájába, hogy eloltsa a lámpát s egy félórát még aludjon.
Ma korábban kell elmennie, mert megigérte a kis Verácskának, hogy helyettesiteni fogja.
A mint el akarja oltani a lámpát, ráesik szeme a számadásokra.
Nagyot sóhajt, s e sóhajjal elbúcsúzik a tizenöt forinttól és téli felsőjétől, – mely pedig most már talán utolsó vágyát képezi.
Aztán össze akarja szedni, de még egyszer, utolsó, reménytelen kisérletképen, a lámpa homályosuló világánál, felületesen átfutja az egészet.
Egyszerre fölkiált.
Oh Istenem – mi történt vele?…
Nem, semmi különös; csak az, a mi néha meg szokott történni a legjobb számolókkal is, okos férfiakkal, gondolkozó fejekkel, kik egész életükön keresztül mindig csak számokkal vesződnek.
Mikor kereste nem találta meg a hibát, – és most hirtelen, véletlenül, egyszerre reábukkant.
Ismét és ismét átnézi.
Nem akar hinni szemeinek. Pedig úgy van.
Örömtől dobogó szivvel áll föl az asztaltól. Ugy érezte, mintha édes anyja jelent volna meg előtte, s az ő jóságos, áldott keze vezette volna reá a hibára.
Szegény Zsófi néni! Bizonyára sokan elnevették volna magokat ha meglátják az öreg nőt ott állani, ránczos, virrasztástól fakó arczával, szemeiben két fénylő könycseppel, s kezeit örömtől dobogó szivére kulcsoltan.
Hogyan is lehet ily csekélység felett búsúlni vagy örülni? Hiszen az életnek sokkal mélyebb problémái, sokkal nagyobb tragédiái, és sokkal érdekesebb, bonyodalmasabb eseményei vannak…
De a ki megérti a kicsiny emberek kicsiny életét, a névtelen hősök, a közkatonák csöndben lejátszott drámáit: az nem haladhat el közönyösen a titkon elsirt könnyek és a jeltelen sírok előtt, – és az nem nevet ki téged, szegény Zsófi néni…
– De most már csakugyan csengetnek.
Zsófi néni gyorsan siet az ajtóhoz és kinyitja.
Verácska ront be, s egyenesen a Zsófi néni nyakába borul.
– Mi az? Mi történt? – kiált Zsófi néni ijedten. – Tán elkéstem volna? Hiszen még nincs öt óra! –
Nem, nem – nyugtatja meg Verácska. – Egyéb baj van. Azaz, hogy csak nekem baj… Azért jöttem ily korán, hogy még itthon találjam… Utolsó bizodalmam, utolsó reménységem magában van, drága jó Zsófi néni!.. Segitsen rajtam… maga olyan jó szivű…
Zsófi néni leülteti Verácskát s maga is leül vele szembe.
– Szivesen megteszek a mit csak lehet, gyermekem. Mire van szüksége? –
– Oh képzelje csak, Zsófi néni – a Gábor – tudja – a Gábor – – ma kellene, hogy az utolsó vizsgáját letegye. Akkor mindjárt állást kap, már meg van igérve – – és aztán – oh Istenem – aztán megtarthatjuk az esküvőt… De a vizsgadij – – képzelje csak – tegnap kilopták a pénzt a zsebéből… Egész nap futkosott utána – keresett kölcsön is – de szegény embernek ki kölcsönöz?… Ha most ismét vissza kellene lépnie a vizsgától – ha megint elmaradna – – nem kapja meg az állást sem… oh Istenem, Istenem…
– Mennyire van szüksége Verácska? –
– Tizenöt forintra – zokogja Verácska. – A többit már összehoztuk valahogy… De ennyi még hiányzik… Csak kölcsön, édes jó Zsófi néni, a jövő hónapban megadjuk. –
– Itt van, Verácska – mondja Zsófi néni egyszerüen, s odaadja neki a pénzt.
Verácska nyakába borul, összecsókolja, sir is meg nevet is, megcsókolja a kezét s mint a szélvész kirohan az ajtón.
Zsófi néni egy pillanatig mosolyogva néz utána – de egyszerre elkomolyodik.
Hát a téli felső?…
Ej no – hiszen majd megveszi később – talán nincs is olyan nagyon szüksége reá – hátha jó lesz még az ócska is?
Igaz, hogy neki Verácska tulajdonképen senkije – és ha valaki megtudná, talán bolondnak is nevezné érette – de hát ő is volt egykor fiatal, ő is szeretett és szenvedett – és miért maradjon Verácska is olyan egyedűl mint ő?
Aztán összeszedi az asztalról a számadásokat, eloltja a lámpát, s magára veszi nagy kendőjét.
Odakünn már ébredez a félszemmel alvó óriás. Hangos sipolás, fütyölés, tüszögés és csengetés jelzi, hogy már várja az ő fehér rabszolgáit.
Zsófi néni sietve, elégedett, nyugodt szivvel halad le a lépcsőn. Igaz, hogy téli felsője nem lesz, – de milyen jó, hogy a hiány megkerült.

Forrás: A fenyvesek közül. Elbeszélések. Budapest, Singer és Wolfner Könyvkereskedése, 1893