* Dusa Ödön emlékére *

Bakanccsal feküdt be az ágyba, ő már így gondolkozott. Ha serkentette magát, hát borral, vörössel, erős színűvel.
Borszín volt a szobája is, maga festette. Borszín, de csak félig, attól felfele fekete, maga sem tudja, miért.
Talán mert eltűnt a plafon feketén, mintha nyitva lett volna a világ a feje fölött. Kitágult volna.
Mert a kérdései határtalanok.
”Vajon igazam van?”, ezt kérdezte magától.
Vagyis hogy a következtetései helyesek-e. Mert a világ, amelyikben él, bonyolult. És mert helyes válasza csakis akkor lehet, ha igazak a hírei. Ám azok-e?
”Vajon nekem van-e igazam?”
Így töprengett, közben meghúzta a flaskát.

Forrás: Lenolaj.hu

1. Kenéz Ferenc:
   2017. október 28. 06:34

   Kedves Tamás, ha már „szóba hoztad” Ödit, megemlítem, hogy nemrég én is szóba hoztam: júliusi Látó, A hálózat c. versben.
   http://www.lato.ro/article.php/Versek/3707/

2. Gergely Tamás:
   2017. október 28. 09:24

   Szép az emlék-versed, Kenéz Ferenc! Abból idézek:

   és Dusa Ödivel, amint
   beülünk egy malmöi csehóba,
   és a második vodka után elkezdi
   mondani a verset, és mondja,
   mondja, mondja a verset,
   aminek soha nincs vége,
   és a versben ott van kolozsvári
   „pinceklubja”, Burján Gál Emillel,
   Gál Éva Emesével és Györffi Kálmánnal
   és Bierman Évával, Cselényi Lacival és
   Bélukával, és Szőcs Géza is ott van,
   mindenki, akit nagyon megszerettünk,
   vagy azután fogunk nagyon megszeretni,
   és Tar Karcsi is ott van, mindenki ott van,
   és Ödi még mindig mondja a verset,
   és egyre több minden, és egyre több
   mindenki van benne a versben,
   a versben, aminek soha nem lehet vége,
   mert a versnek csak akkor van vége,
   amikor belehalunk, bármennyire
   nem is mertem én ezt
   eddig így kimondani