Hadnagy József: Szütyő-díjas nobalekok
Nyár volt. Az égen szál felhő sem tompította a nap ragyogását. Három férfi ült egy koronkai panzió félárnyékos teraszán. Egy író, egy festő és egy költő. A települést kettéhasító aszfaltúton járművek suhantak el mindkét irányban, de a kődobásnyi távolság, mutatós deszkakerítés és a bor a tűrhetőség határai közé szorították a decibeleket.
A költő elsősorban a pénzköltésben jeleskedett, és most elhatározta, hogy egyszerre két kötetet jelentet meg: az elsőt és az utolsót. Még egyetlen sort sem írt le, mert előbb meg akarta beszélni a részleteket két barátjával: az íróval és a festővel. A két barát ezüstös üstöke bizalommal töltötte el. A tudás, a tapasztalat és a jóindulat színkeverékét látta bene, noha a színek mostanra fehérre koptak a hajszálakban.
Már mindhárman túl voltak a hatvanon, túl az ebéden, és túl az első két üveg boron is. A fiatalabbik, a ritkább fehér hajú, az író, az ugratók átélésével magyarázta a költőnek elképzeléseit a tervezett verseskötetről. Az idősebbik, a szélrózsa minden irányába forduló Fehér-kóbor-hajú, a festő, fonott karosszékében hátradőlve, keresztbe tett lábakkal, nevető szemekkel követte a vele szemben ülő Fiatalabb-fehérhajú előadását. A Költő az asztalra könyökölve hallgatta. Csupa fül volt. Arcáról, tekintetéből, mozdulataiból folyt, mint csapból a víz, a befutott pályatársak iránti tisztelet.
Ha rám hallgatsz – mondta a Fiatalabb-fehérhajú –, semmit sem kell kitalálnod, és még Nobel-díjat is kaphatsz. Miért ne.
– Hogy értsük azt, hogy semmit? – értetlenkedett az idősebbik, a Fehér-kóbor-hajú.
– Ahogy mondom… semmit. Nichts.
– Semmit. Ez egyszerű! – nyugtázta a költő.
– Először is elkészíted a borítót. Megnyitsz egy új Word dokumentumot a laptopodon, és az első oldal közepére beütöd a címet: Négysoros, alája meg a becses nevedet. Azután addig ütöd az Enter billentyűt, amíg elérkezel az ötszázadik oldalig.
– Az ötszázadik oldalig… és ott mit csinálok?
– Nem sokat. Beütöd ezt a verssort: Nem vagyunk Pont nélkül. A pont kiment a divatból. Ennyi.
–Ennyi?
– Azután türelmesen püfölöd az Enter billentyűt, el egészen az ezredik oldalig. Ha kifáradsz, kicsit pihensz, aztán nyomod tovább.
– Az ezredik oldalig… ezt könnyű megjegyezni. És azután?
– Azután beírod megint: Nem vagyunk Megint csak pont nélkül. És püfölöd tovább az Enter billentyűt az ezerötszázadik oldalig.
– És oda mit írok?
– Ugyanazt: Nem vagyunk Pont nélkül.
– Ez már három sor!
– Pontosan. És következik a mindent elsöprő, befejező sor a kétezredik oldalon, ami így hangzik: Hülyék vagyunk
Vessző és pont nélkül. Lebegtetsz. Érted, ugye?
– Ravasz, igazán ravasz. És intenzív lapozásra készteti az olvasót.
–Vers a javából. Ötszáz oldalon keresztül fokozod a feszültséget háromszor is, és újabb ötszáz oldal után: Big Bang! Katarzis. Na, mit szólsz? Ez Nobel-díjas ötlet. És kész a könyv. Este bepötyögöd, és holnap mehet is a nyomdába.
– Fantasztikus! Most először vagyok boldog. Még egy üveg bort? – kérdezte a költő.
– Jöhet – mondta a Fiatalabb-fehérhajú –, aztán hozzátette: ennek a kötetnek biztosan lesz visszhangja; nagyobb, mintha kimennél a főtérre, és mindenkit levadásznál.
– Lenyűgöző, de nem túl terjedelmes? Rámegy egy egész erdő – aggályoskodott a költő.
– Az erdő visszanő – nyugtatta a Fiatalabb-fehérhajú. Annyi málét kapsz, hogy abból megszponzorálhatod az erdő újratelepítését, és az én köteteimet is.
A Fehér-kóbor-hajú kaján mosollyal várta, hogy az Fiatalabb-fehérhajú befejezze a mondókáját.
– Barátom, nem rossz ötlet, amit nálam fiatalabb fehér hajú barátunk fölvázolt, de hallgasd meg az enyémet is. Nem leszek hosszú. Nekem a hajam hosszabb és bozontosabb, de a szavam rövidebb és egyszerűbb. Ez a különbség közöttünk… Na, mondom is, amíg el nem felejtem. Aztán döntesz. Egyszerű. Rajzolj az első oldalra egy pontot. A második oldalra egymás mellé kettőt, a harmadikra hármat, s így tovább. Az ötezredik oldalon ötezer pontod lesz. Arra nagyon vigyázz – lényeges –, hogy a pontok ne legyenek egyformák – reszkessen a kezed, ha csak lehet – és véletlenszerűen legyenek szétszórva a lapon, mintha tintát spriccelnél rá.
– És mit kezd az olvasó annyi ponttal?
– Nem érted? Mit látsz, amikor felnézel a csillagos égre?
– Csillagokat.
– Hányat?
– Mit tudom én… egyet-kettőt, aztán egyre többet.
–Na, látod, erről van szó! Minél hosszabban nézed este az eget, annál több csillagot látsz: haladsz befelé a végtelenbe, mint egy gólyavirágos préribe.
– Nem kifelé?
– Nézőpont kérdése, Barna-hajú-szakállas barátom. Amikor az olvasó az ötezredik oldalra érkezik, belül elárasztja a végtelen dimenziók érzete. Ötezer végtelen egymásra és szétragyogása tenyérnyi térben. Költészet, anélkül hogy egyetlen szót is leírnál, kivéve a címet. Ez tuti Nobel-díj. Szó nélküli verset még senki nem írt.
– Lángelme vagy. Nem véletlenül vagy te olyan nagy festő. Tetszik az ötlet nagyon. Milyen címet javasolsz?
– Végtelen a végesben. Vagy egyszerűen Végtelen. Talán jobb, ha hanyagolod a címet. A cím, az tereli az olvasót, mint juhászkutya a nyájat. És még valami, amíg el nem felejtem: folyton arra összpontosíts, amit Weöres Sándor mondott: a pont végtelen. Sok tízezer végtelen egyetlen kötetben!
– Értem, hogyne érteném. Olvastam azt a tanulmányt vagy micsodát. Kissé spekulatív, de van benne kakaó – okoskodott a költő.
Amíg az idősebb fehér hajú magyarázott, a fiatalabb fehér hajú előrebillentett fejjel szunyókált, vagy csak színlelte. Most fölemelte a fejét, és azt kérdezte:
– Befejeztétek?
– Be – felelte az idősebb fehér hajú –, én befejeztem.
A fiatalabb fehér hajú a költőre bámult, aztán mereven az idősebb fehér hajúra szegezte éles tekintetét, mint aki szaladó nyúlra céloz. Lassan, szemrebbenés erejéig sem véve le szemeit a célpontról, az ölében sötétlő szütyőjébe nyúlt, és se szó, se beszéd – puff-puff-puff! –: lelőtte az idősebb fehér hajút.
– Mért lőtted le? – kérdezte a költő.
– Veszélyeztette a Nobel-díjadat.
Pusztai Péter rajza
2017. október 31. 07:59
Jót mulattam, bár elszomorító ez a modern NIHIL. Remek, elmés szókratészi fonalvezetés. Gratulálok.
2017. október 31. 12:26
Köszönöm!