Eugenia S. Lee: „Én is Magyarország vagyok”
Írtam eddig közel ötven rövidebb, hosszabb írást Dél-Koreáról, az elmúlt 25 évben szerzett tapasztalataim alapján. Nagyon sok magán jellegű, személyes élményt is papírra vetettem, és gyakran említést tettem arról is, miért, mitől és hogy működik ez az ország úgy, ahogy, bizonyos szempontból nagyon jól, más nézőpontból kevésbé érthetően.
Sok olvasóm örömmel vette, veszi, egy távoli ország mindennapjairól adott beszámolókat, sokan a politikai párhuzamokat is amelyeket vonok olykor, ám néha megkapom, hogy de Magyarországon is vannak szorgalmas, rendes emberek és én miért bántom a hazámat, különben is túl szép a menyasszony, biztos, hogy a fele sem igaz annak amit Koreáról írok.
Valószínűleg öregszem, mert egyre nehezebben viselem az olyan kritikát, amelynek nincs alapja, szövegértési problémákon alapul, vagy netán szimpla rosszindulat motiválta.
Ugyanis hosszú ideje szándékosan nem írok a magyar politikáról, a közéletről, arról a végtelenül szánalmas és abszurd helyzetről amibe az az ország, illetve lakosai navigálták magukat. Nem írok róla, mert nem járok oda, mert régóta nem ott élek, és bár érdekel, gyakran úgy érzem, már nincs jogom véleményt formálni, elmarasztaló véleményt különösen nincs.
Egy, egy ilyen hozzászólás azonban eszembe juttatja, hogy valaha az az én hazám is volt, ma is a magyar nyelv amin írok, amin a legjobban képes vagyok kifejezni magam, az olvasóim is magyarok természetesen. Nem megsértve senki nemzeti nemtudom micsodáját, nem említve a naponta olvasott diktatórikus eseményeket, a hétköznapok abszurditásait, erősen megtartóztatva magam szoktam írni Dél-Koreáról. Szubjektív véleményt, és tényeket.
Nekem nincs nemzeti micsoda érzésem, ámbár „gyermekkorom messze ringó világa” nekem is Magyarország, a Balaton, az alsó rakpart víz illata, a kivilágított lánchíd, az otthonom ahol akkor még a teljes család várt. Ma is megvan az állampolgárságom, amúgy nosztalgiából őrzöm, és bár nem kívánkozom vissza Európába egy kicsit sem, Magyarország is én vagyok és én is Magyarország vagyok, kitörölhetetlen emlékek, az életem egynegyede köt oda akkor is, ha gyakran nem szeretem, hogy ez így van. Tény, amin az én akaratom nem tud változtatni és már nem is akar. Vagyok aki vagyok, ugyanannyi joggal, mint bármelyik másik magyar, mégsem élek vele, mert nem tartom etikusnak, hogy ott szavazzak ahol nem élek, hogy abba szóljak bele ami nem része az életemnek már.
Ám!
Ha igazságtalanul bántanak, ha hazugnak mondanak akár bújtatva is, ha elvakult matyó hímzéses nemzeti öntudat jön velem szemben, hát muszáj elmondjam a véleményem legalább.
Magyarországon él majd tízmillió ember. Jelenleg a Fidesz nevű maffia van hatalmon, akiket két, azaz kettő alkalommal Magyarország lakosai megválasztottak vezetőiknek egymás után és egyszer még korábban, na abból például lehetett volna tanulni. Nem volt szükség arra, hogy csaljanak, pedig nyilván fel voltak rá készülve, de volt épp elég ember akinek nagyon is bejött a gyűlöletkeltés, a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a menekültellenes propaganda, párhuzamosan erőltetve valami -féle torz nemzeti öntudattal, amelynek Magyarország valós értékeihez az égvilágon semmi köze nincs.
Van ott ellenzék is azt mondják. Nem erős, nem is ért egyet egyik a másikkal, de a demokrácia látszatának fenntartására megfelel. Van ott még sok beteg ember aki nem kap megfelelő orvosi ellátást, évente sok száz aki megfagy, kihűl, sokszor a saját házában. És sok elemző meg okos ember aki szellemi maszturbáció keretében ragozza el milliószor, vajon mi vezetett ide, hová lettek a sosem volt európai értékek, majd eljut a következtetésig, miszerint mindenki alkalmatlan az ország irányítására, felveszi a gázsit és hazamegy a fűtött lakásába, nyáron nyaral, télen síel és van mit ennie. Akik kárára finnyás, azok meg eközben szépen végleg lemorzsolódnak, meghalnak.
Remek. Akkor marad a Fidesz vagy jön a Jobbik, lesz ott szebb jövő csőstől.
A választók a politikusokat hibáztatják, a politikusok a választókat, sokan az un értelmiséget, mások meg mindenkit.
Valahogy olyat ritkán látok, amikor valaki azt írja, mondja, hogy gyerekek ezt bizony közösen rontottuk el, nem éltünk a rendszerváltás adta lehetőséggel, nem építettünk stabil demokráciát, nem tanultuk meg az öngondoskodást minimális mértékben sem, leszartuk az országot, a magunk pecsenyéjét sütögettük, az összedőlt kapcsolati rendszer helyett igyekeztünk magunknak a régi példa alapján újat létrehozni, mutyizni és megoldani okosban, pont, mint addig. Azt hittük európai nép vagyunk, holott a szocializációnk egyértelműen balkáni, ezzel, mint annyi mással a múltunkból és a jelenünkből nem akartunk szembenézni, rettentően sajnáljuk magunkat, holott ezt az egész abszurd népmesét mi magunk hoztuk létre, Orbán Viktorokat mi neveltünk, a demokráciát mi tartjuk értelmetlen, felesleges szószaporításnak, mi várjuk a karizmatikus egyszemélyi vezetőt aki majd apánk helyett apánk lesz és mi vesszük tudomásul, hogy az unokáink már nem tudnak magyarul, a gyerekeinkkel jó esetben Skypeon beszélünk hetente és hazajönnek nyaranta.
Nem tetszik az ellenzék? Pedig azt is mi neveltük. Elszállt agyú, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő értelmiségünk van? Ők is Magyarország gyermekei, ahogy azok is akiket mások migráns simogatónak gúnyolnak. Az önfeláldozó segítők, a csupán boldogulni vágyók, a nagymagyarok, a „nem vagyok én rasszista de ha cigány költözik a szomszédba nem tudom eladni a lakást”, egyszeri emberek is magyarok, ahogy a neonácik is, Őcsény és Ásotthalom lakosai, vezetői is azok, és mi is, akik nem látván az alagút végén a fényt, elköltöztünk más országokba, hogy a gyermekeink már egy eltérő értékrend szerint nevelkedjenek, mint mi. Felvállaltuk a talajtalanságot, a bevándorlói lét minden hozadékát, a beilleszkedés nehézségeit, mert mást szerettünk volna, mint ami Magyarországon van és ma már nemigen csúszik ki a szánkon, hogy haza, vagy ha mégis, az a szűkebb környezetünket jelenti és nem azt az országot ahol születtünk és nevelkedtünk.
Ahogy szokták mondani, abból kéne gazdálkodni ami van. Körülnézni, magunkba nézni, felmérni az állapotokat és meghozni a lehető legjobb döntést az adott helyzet fényében.
Más magyarok külföldi beszámolóit lehet szeretni és lehet nem szeretni. El lehet olvasni és lehet ettől tartózkodni is, a gondolat még szabad. Távol élők véleményét el lehet fogadni és el lehet utasítani. Amit nem lehet, az lehazugozni, vádolni, oktalanul bántani. Ugyanis az soha nem azt minősíti akinek címzik, minden esetben azt, aki megfogalmazza, leírja.
(Szerző következő írását pénteken olvashatják)
Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás
Pusztai Péter rajza
2017. november 1. 16:25
Minden írásod egy-egy gyöngyszem. Az igaztalan kritikákat oda kell dobni, ahova valók. A szemétkosárba.
2017. november 3. 11:28
Mindenkinek ajánlom.
2017. november 3. 12:09
Nagyon jó,mint mindig.
2017. november 4. 01:39
Köszönöm szépen!