Bajor Andor a Stanik István által 1984-ben készített (de csak 1990-ben, a Kelet-Nyugatban megjelent) interjúban, az egyik kérdésre válaszolva, említést tesz a Hatalommal való „afférjairól”, amelyek számára rövidebb-hosszabb letiltással („adminisztratív úton” való felelősségre vonással) jártak. Három írásról van szó: ezek közül kettő annak idején meg is jelent, a harmadik nyomát csak a Napsugárból kitépett lapszám nyoma, s a – talán mementóként félretett – levonat őrzi.
Talán nem lesz haszontalan a történteket, és azok ideológia-politikai hátterét feleleveníteni.

1.

Dátum szerinti sorrendben az első, A húsvéti nyúl című, „inkább tragikus, mint komikus vallomás”, az Igaz Szó 1957 júniusi számában jelent meg. Amikor az esetet Bajor, pontosan 40 év múlva felidézte, hozzátette: „ … rosszakaróim nem elsősorban nekem akartak ártani, hanem egy főszerkesztőnek, egy szerkesztőségnek. A húsvéti nyúl esetében, tudomásom volt arról, hogy az Igaz Szó és szerkesztője ellen irányult a feljelentés „.
Ezt az állítást ma már sem pro, sem contra nem tudjuk dokumentálni. A novellát ma újraolvasva, annak egyetlen félmondatát érezhetjük szövegszerűségében is olyannak, mint amely az Illetékes Elvtársak akcióba lépését kiválthatta, megjelenése után azonban valahol valaki az egész írást a nem sokkal azelőtt letartóztatott Páskándi Gézára utaló kulcsnovellának minősítette. Páskándi hadbírósági tárgyalása ugyanis épp egy hónappal a novella megjelenése előtt, 1957
májusában zajlott, a hat évet kimondó ítélet pedig, első fokon június 12-én hangzott el. Az írás különben ma is így él a kortársak tudatában, Páskándi letartóztatása és elítélése pedig mint „figyelmeztetés”, amit a Hatalom az 56-os magyar forradalom tavaszán igencsak renitens fiatal íróknak szánt.
Az inkriminált félmondat ott van mindjárt a novella első bekezdésének végén, amikor a címben említett húsvéti nyúl, amelynek gondtalan ugrándozása a gyerekek számára oly nagy öröm volt, reggelre eltűnik, s a helyén a ketrecben – egy tyúkot találnak, amelyik ott „gubbasztott a vizesbádog mellett úgy, mint akinek éppen most tárgyalják kegyelmi folyamodványát”.
A novella egyébként az első közlése óta egyetlen Bajor-kötetben jelent meg, a budapesti Magvető Kiadónál, a Lelkek és pasasok című kötetben, amelynek sugalmazója – talán ez is az írás történetéhez tartozik – Bajor egykori szerkesztőmunkatársa, az 1956-os magyar forradalom leverését követő megtorlás-hullámban az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadótól rövid úton eltávolított, s Páskándi baráti köréhez tartozó Keresztesi Éva volt (a kötet megjelenésekor már a Magvető szerkesztője).
Persze az sem kizárt, hogy ezt az értelmezést Bajor is vállalta, de 1984-ben, amikor a Stanik-interjú készült, nem akarta ezt a vonatkozást exponálni, annál is inkább, mert Páskándi Géza akkor már rég Magyarországon élt, s mint ilyennek, a nevét az akkori sajtó-rendelkezések értelmében le sem lehetett volna írni.
De – mindenféle körbemagyarázás helyett – iktassuk ide a szóban forgó novellát:

A húsvéti nyúl

Ez akkor történt, amikor Véberék levágták és megették a húsvéti nyulat. Előző napon még sikongva csodáltuk a nyúl kékesszürke bundáját, okos, villogó szemét, és reggelre már nem volt a ketrecben a húsvéti nyúl, mert lelke a magasságba röppent, mint a pacsirta. Hét napig tartózkodott a tyúkketrecben ez a nemes lélek, vígan ugrándozott a farácsok mögött, a pöttöm siralomházban, s időnként azt is hallottuk mi gyermekek, hogy este, kapuzárás után, énekbe önti nemes keblének bánatát. Már az első órában, amikor az udvarunkra érkezett, mindenki tudta róla, hogy ő a húsvéti nyúl. Ezt maga a házmester is kijelentette, és az álnok Véber úr is többször hangoztatta a tényt. És mégis, reggel már nem volt a baromfiólban, hanem egy tyúk gubbasztott a vizesbádog mellett úgy, mint akinek éppen most tárgyalják kegyelmi folyamodványát.
Először eltakartam arcomat, és iszonyodva fordultam a kapu felé, de a gaztett cinkosai, a pilátusképű felnőttek ötölni-hatolni kezdtek, és megmagyarázták, hogy a húsvéti nyúl piros tojást festeni ment. Talán el is hittem volna ezt a körmönfont hazugságot, ha nem hozott volna a szél húsvéti nyúlpaprikás szagot Véberék konyhája felől. Gyanús volt az is, hogy Véberék konyhája előtt, szegre akasztva, ott lógott a kékesszürke bunda, jóllehet a húsvéti nyúl immáron nem volt benne többé. De különben is, ha a nyúl csakugyan tojást fest, miért nem festi az udvaron, a szemünk előtt? Miért félne tőlünk akkor, amikor éppen nekünk festi a tojást?
Úgy tettem, mintha nem látnám a kiakasztott bundát, és nem érezném a nyúlpaprikás szagot. Sőt, színlelt nyugalommal bólintottam a tojásfestésre vonatkozó lehetőségekre, pedig a szívemben nőni kezdett a bánat, amiért megtörtént ez a szörnyűség, és amiért a húsvéti nyúl nem fest többé tojást nekem, legfennebb sziporkázó csillagokat.
Lehajtott fejjel botorkáltam ki a kapun, olyan szomorúan, mint a három árva, és bámultam az utca macskaköveit. Szekér nyikorgott elő a szódavízgyárból, ládákba rakott szódásüvegekkel, melyek savanyú cseppeket sírtak minden döccenésre. A kocsis kipirult arccal ült a bakon, és vagy nem tudott, vagy nem akart tudni a húsvéti nyúl több mint különös eltűnéséről, mert vidáman fütyörészett, és cinkosan visszamosolygott reá az áprilisi ég.
Hátratettem a kezemet, és a gesztenyefák elé bandukoltam, akik mindig megértik a férfiúi szív igazi bánatát. Magamban már két napja sejtettem, hogy történni fog valami rettenetes a húsvéti nyúllal. Véber úr gyanúsan sokszor forgolódott a ketrec körül, és a nyúl bundáját többször megtapogatta. Könyörögtem összetett kézzel, kértem az álnok Véber urat, hogy a nyulat ne bántsa, ne verje, ne kínozza meg. És Véber úr szavát is adta, ünnepélyesen megígérte, hogy nem veri meg. De vajon nem esküdött meg a király is Hunyadi Lászlónak?
Azóta tudtam, hogy titokban készül valami rettenetes, amióta sintérek rohantak végig az utcán, szörnyeteg rudakkal, és elfogták a legszelídebb kiskutyát is. Hiába vinnyogtak a kutyák, szegények, hiába menekültek az utcasarkok vagy kapuk felé, az általuk megszentelt helyekre, lecsapott reájuk a rúd, és pillanatok múlva ott énekelték ők is vonító hattyúdalukat a veszni indulók kórusában. Kifehérült arccal néztem a menetet, és megérlelődött bennem az elhatározás: az első sintért parittyával lelövöm, ha be találna jönni, és kergetni a nyulat.
Délután folytatódott a rémület, a közeli kocsmában szódásüveggel leütötték magát a mindenkinek szerencsét hozó kéményseprőt is: hallgattam, amikor jajgatott, hogy szerencsétlenné tették egész életére.
És most mégis cipelik újra a szódásüvegeket, fütyölve viszi a kocsis, mégis süt a nap, és az egész világ úgy viselkedik, mintha a húsvéti nyúllal nem történt volna meg az a szörnyűség a paprikásfazékban, hanem csakugyan a tojásokat festené!
Ott ácsorogtam a fényesen rügyező gesztenyefák alatt, lassan edződő lélekkel, és arra gondoltam, hogy mindez – ahogy a felnőttek mondják — „ nem történhetett másként”. „A húsvéti nyúl nem való volt erre a földre. ” Sokszor hallottam e szavakat, bár egész pontosan nem voltam tisztában az értelmükkel. Tudtam, hogy olyankor mondja az ember, amikor valami nagyon nagy disznóság történt, de nem akar botrányt csinálni belőle, vagy valami nyilvánvaló gonoszságról akarja elterelni a figyelmet. Ezt mondja mindig a kötényes ember is, amikor megöli a kisbárányt. Megfogja, leteperi, elvágja a torkát, azután megtörli a kezét, és azt mondja: ez nem történhetett másképp, a kisbárány nem volt erre a világra való. De a fene egye meg, ő talán erre a világra való a rettenetes késével? Neki szabad rondaságot csinálni a gyönyörű földön?
El voltam keseredve.
Most oda kellene menni a konyhába, és kiragadni a rotyogó paprikást a bűnös kezekből. Gyolcsba kellene takarni, és könnyhullatások közepette elásni a virággruppba a drága csontokat. És ki kellene tépni az udvarról a salátát, a sok utálatos veteményt, és virágot ültetni mindenhova, körös-körül! És az sem ártana, ha a kötényes ember levágná Véber urat.
Azt mondaná a kötényes ember Véber úrnak: Sajnálom, nem történhetett másként. Most van szükség, kedves Véber úr, szívderűre és erős férfikebelre. Azután nyissz! — kedves Véber úr, ön nem volt erre a világra váló.
Megálltam.
Ez azért nem jó. Véber úr levágása nem történne a húsvéti nyúl szája íze szerint. A nyúl megkegyelmezne Véber úrnak, mert egy ilyen nyúl legalább tízszer jobb ember Véber úrnál.
Kínzott a lelkiismeret.
Vajon mit gondolhatott rólam a húsvéti nyúl, amikor látta, hogy benne hagyom a pácban? Hogyan kiáltozhatott segítségért hozzám, mikor látta hűtlenségemet, hogyan esedezett a hajnali éghez?
Már-már megint fölindultam, és belehecceltem magam a reménytelen históriába, amikor megláttam, hogy egy nagyobbacska, behasított szájú fiú zsebre tett kézzel figyeli vívódásomat.
A nyúl halálához méltóan kell viselkednem – állapítottam meg magamban -, különben még kinevet ez a borzas fiatalember.
Ugyanakkor, hogy az ügyet magamban végképp lezárjam, azt mondottam félhangosan: akkor hát szervusz, te húsvéti nyúl! – így akartam örökre elbúcsúzni a szegény, megtisztult, szürke bundás lélektől. Félhangosan mondtam, mint a színész, aki a kakasülőhöz szól, de úgy, hogy a mellette fülelő orgyilkos meg ne hallja.
Ez a kijelentés – ma már világosan látom – nem a megfelelő helyen és időben hangzott el. A borzas fiatalember kihúzta zsebéből a markát, elém lépett, és inkább szakértő közönnyel, mint haraggal nyakon ütött.
– Majd adok én neked nyulat! – kiáltotta. – Úgy, hogy megemlegeted!
– De a húsvéti nyúl! – makogtam.
– Kuss! – rikoltotta. – Ha nem fogod be a szádat, úgy elraklak, hogy ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát!
Meglódított, és továbbindult fütyörészve.
Én zavartan és megszégyenülve támolyogtam el a gesztenyefától. Próbáltam elcsitítani a keserűséget, azt mondogattam, hogy ennek így kellett történnie, nem lehetett másként, és szívderűvel, férfihoz méltó kebellel kell a dolgokat elviselni. De közben ordítottam, hadonásztam, bömböltem, és a könnyem patakzott. Nekitámaszkodtam a kerítésnek, és zokogtam, meg-megrázva a deszkát.
Nemsokára kijött a házmester, és rettentő markát mutogatva, remegő bajusszal szólott reám: – Eriggy innen, kölyök, mit kell neked pont a mi kerítésünk tetején bőgni? Itt nem szabad!
Hát ha nem szabad, akkor nem szabad. Tudok én sírni a járdán is, elbújva a macskakövek között, ha kell, sírhatok dombok tetején vagy határtalan mezőkön.
Elindultam vaktában, azután nekitámaszkodtam egy fának. Csukladozva panaszkodtam, hogy miféle gonoszságok történnek, hogy ezért az ártatlant pofozzák meg, és még sírni se engedik miatta.
Egyszer csak megint megfogta a vállamat valaki. Nyakkendős, fényesre borotvált úr bámészkodott reám. – Miért nem hagyod békén azt a fát! Mit sírsz, te gyerek?
Hogy mit sírok? Ó, te megokosodott felnőtt! Hát nem látod, hogy könnyeket sírok? Azt hiszed, hivatalt sírok, mint te? Aranyat sírok, mint te? Ti sírtok pénzt, mint a csudálatos szamár, én csak könnyeket tudok sírni.
Továbbindultam botorkálva, és zokogtam, amiért sírni se hagyják nyugodtan az embert.
Egy szép arcú leány anyáskodva szólott reám.
– Ugyan miért sírsz, fiú?
Még hogy miért sírok! Hát mit mondhat egy komoly, meggondolt, zokogó ember? Hogy azért sírok, mert mikor én még erős leszek, te, szépség, talán már nem leszel? Ó, boldogok a leányok, mert könnyen tudnak sírni. Sírnak színes üvegek miatt, sírnak selymek és vásznak miatt. Sírnak, ha megcibálják a hajukat. És sírnak, ha nem cibálják meg a hajukat.
Sírjatok hát, leányok, mert szépek vagytok, ha szépen sírtok! De miért sírok én?
Továbbindultam kétségbeesve. Miért? Miért van ez így? Ha sír az ember, miért kell közben a könnyeit is magyaráznia? Valami aktatáskás, hivatalos ember fogott meg. Megnézett, mint a csudabogarat, azután reám ripakodott gorombán.
– Ha nem röhögsz, elnáspángollak!
Majdnem elnevettem magam szörnyű keserűségemben.
Jaj, de buta ember vagy te, bácsi! Hát azt hiszed, lehet engem ököllel vigyorgásra kényszeríteni? Ha megütsz, hogy sírjak, nevetni fogok én, de ha megversz, hogy nevessek, csakazértis sírok. Mert nem neked nevetek, és nem neked sírok, hanem magamnak; a sintérnek, a vinnyogó kutyáknak, bárányok vérének, a kötényes ember késének, a húsvéti nyúl bundájának és mindenkinek, aki hallgat és nem hallgatja.
Botladozva indultam tovább, múlhatatlan keserűséggel. Amikor be akartam fordulni, hogy nyugodtan sírhassak a másik utcában, hirtelen észrevettem a tanítómat. Szigorú volt most is. Komoran jött: fekete kalapban, mint az igazság. Hát még ez hiányzott nekem! Ez a szomorú találkozás evvel a Kyrenei Simonnal! Pont neki kell engem látnia a végső romlás küszöbén.
A falhoz lapultam, és úgy döntöttem, hogy én most eltűnök, világgá megyek, elröppenek, mint a húsvéti nyúl. De közben állottam, moccanás nélkül, mintha a ház falához tartoznék.
Szipogva köszöntem, ő reám nézett, bólintott, megsimogatta a fejemet, és csak annyit mondott nagyon szelíden:
— Sírjál csak, fiam!
Ő mondta, aki még azt sem tudta elviselni, ha a pad alatt nagyon halkan csámcsogott az ember. Nem kérdezett, nem faggatott, pedig máskülönben még a legapróbb törtszámok is szenvedélyesen érdekelték, és folyton kerestette a térképen a naponta elvesző hegyeket és folyókat. Azt mondta:
– Sírjál csak, fiam!
Amire én megtöröltem a szememet, és azt válaszoltam, hogy dehogyis sírok én! Mert akkor mégis van remény? Hátha mindenki jó lesz, hátha mindenki simogatni akar ezután, és a nyúl, igen, a húsvéti nyúl is megjön, festeni a tojásokat?
Dehogyis sírok, hisz éppen mosolygok, sőt, kacagok boldogan és féktelenül, mert emberi jogom van sírni!

(Folytatjuk)

Forrás: Székelyföld, 2017 szeptember