Kiss Hajnal: Mozgó identitásaim
Ezzel a címmel írhatnék magamról,
arról, aki vagyok, és aki nem vagyok.
Ki ne tenné fel magának a kérdést legalább egyszer:
Ki vagyok én? – tisztázzuk még egyszer.
Posztmodern kor identitásváltásai
megérintettek, kihozták belőlem,
hogy ne felejtsem,
ki is vagyok voltaképpen.
Posztmodern kór csak ürügy erre,
életem, sorsom szólal meg belőlem:
Születtem kisebbségben erdélyi magyarnak,
gyökereim örökre ott is maradnak, akkor is,
ha a hétköznapok nagyvárosi zajában
matatok, tervezek, teljesítek,
s a metró zötyögésében a zsúfolt
Combinók embertömegének porszemeként
jövök-megyek.
Gyökereim feledése futó átmenet.
Vajon azért érzem a nagyvárosban is
itthon magam,
mert az otthon melege túl távoli,
vagy már csak emlékként bizsereg bennem.
Kedves emlék: esti cserebogarak önfeledt kergetése,
gyermekkorom vadregényes gomba-és málnaszedése,
őszi illatok hozzák vissza
a dér csípte kökényfa szúrós ágain átnyúló
szüretelésem. Kökényszüret, szőlőprés, füstölgő avarszag,
mind ott maradtatok, hol gyökereim nyugosznak.
Ki vagyok én? – jó kérdés, mint mindig.
Mozgó identitásaim nem hagynak nyugodni.
Én én vagyok, a nevem a mindenem, s tévedhetetlenül
sose felejtem el: azonos vagyok önmagammal.
Bár nem szenvedésre születtem,
azonos vagyok minden szenvedésemmel.
Az élet szép, süt a nap,
s megéri észrevenni mások szemében a sugarat.
Fürdőzöm az őszi napfényben.
Élni jó, akármeddig is tart.
Ki vagyok én?
Tanár, ki számára az osztályteremben
megszűnik a külső világ zaja,
ahol a tananyag tapasztalatokkal átitatott
életszagát próbálom megszólaltatni.
Ki vagyok én?
Szellemi játék és erőfeszítések nyomán
szövegeket fordító.
Anya, aki hasztalan aggódik
éles eszű gyermekéért.
Tanuló, aki nem szűnik meg tanulni, s
állandóan szellemi kalandra vágyik.
Feleség lennék, maga a gondoskodás.
Ki vagyok én?
Erdélyi község szülötte, hol az óvoda udvarának
tágas rétje ibolyászni hívott,
s az iskolát őszi illatok dongták körül.
Iskolám, gyermekorom bátran előkúszik belőled.
A nagyváros zaja bődülő bika, elfed minden
nem ide illő
szelíd érzelmet. Fő a haladás, sodródás a tömeggel,
gyorséttermek, török gyros párolgó illata lengi be
minden lépésemet.
A nagyváros zaja ápol és eltakar,
ütemes hullámzás, metrós lendület,
az elektronikus kütyük bűvölete
feledteti velem kimerültségem,
csendre áhítozó meditációs készségemet.
Szemfülesek megélnek itt így is, úgy is,
csak meg kell tanulni kezelni
a sodródáson kívül eső
saját hétköznapokat.
Tervek végrehajtásához segítesz hozzá, te nagyváros
feneketlen lehetőségeiddel.
Ki vagyok én?
Olyan, mintha még a kérdés is
feloldóna ebben
a hangos zűrzavarban, ami csak
kívülről tűnik zavarba ejtő
zűrzavarnak. Ha belül rend van,
s letisztulnak a napi tervek,
észrevétlenül megoldásokban lehet részem.
Ki vagyok én?
A saját terveit a hangos zűrzavar ellenére mégis
végrehajtó egyed. Egyed és nem nő, mert az ember neme
nem is olyan fontos, csak siker övezzen.
Vagy mégis? Igen, fontos, mert a lassításra,
tapintatra, beleérzésre nyitott
mivoltom az, ami emlékeztet női mivoltomra, mely
belső navigálóm, s attól is tudom, hogy
jó úton járok.
Fáraszt a zaj, de el nem térít.
A létezés célzott cselekvés, az, ami mégis emberi.
Erős gyökereim tartanak, tartást adnak, miközben
a múlt és jelen átmenete holnap már történelem.
Az enyém.
Identitásaim átkarolom.
Posztmodern kór ez?
Ki tudja megmondani?
Budapest, 2017. nov. 1.
Pusztai Péter rajza