Alig múlik nap, hogy ne beszélnénk nagy fölényesen «középkori erkölcsök»-ről, szokásokról, «középkori állapotok»-ról.
De vajjon milyen konkrét ismereteink vannak hát valójában az emberiségnek erről a serdülő idejéről?
A kérdés minap szeget ütött a fejembe. Nyomban el is határoztam, hogy egy kicsit puhatolódzni fogok. Kiszemeltem három különböző rendű valakit és sorba megtudakoltam tőlük, hogy tulajdonképpen miben látják ők ennek a sokszor idézett kornak fő jellegzetességét?
Első számú kísérleti alanyom habozás nélkül így felelt:
– A középkor a garázdaság és vad elvetemültségek kora.
A második:
– Ez a legjámborabb kor! Az emberek folyton a Szentföldet járták…
Végül a harmadik alany:
– Ó be gyönyörű! Mikor még volt kedvünk kötélhágcsókon közlekedni! Az a sok titkos esküvő, nőszöktetés..!
Íme, hogy milyen homlokegyenest ellenkezők a vélemények!
Hol van már most az igazság?
Vessünk talán egy futó pillantást ennek a vitás kornak intim életébe s nehány ide beszorítható apróságból állapítsuk meg mi magunk.
Tény, hogy a középkori ember a bölcs mérsékletességnek semmilyen vonatkozásban sem volt mintaképe. Az bizony hatalmasakat dorbézolt és még legmagasabb koronás személyek is aszerint értékelik fejedelmi szomszédaiknak vendéglátását, hogy… hány hordó bort küldettek szállásukra s hogy hány ízben sikerült asztaluknál Epicur malacaivá lerészegedniük. A mulatozók néha úgy felöntöttek a garatra, hogy az aránylag kevésbbé ittas urak, szórakozásképpen lenyiszálták tökéletesen elázott cimboráik féltett szakállát.
Stiborici Stibor vajda, hasonnevű fiának Széchy Frank leányával tartott lakodalmán, mindaddig a szó szoros értelmében bezárt rabokként őrizte várában vendégeit – persze, csorduló asztalok és kifogyhatatlan bratina-poharak mellett – míg csak az esküvő együltő helyéből, mindjárt… a keresztelőt is meg nem ünnepelhették. Némely fiatal asszony közben maga is anya lett. Másokat a vendégeskedés közepett ért utól a halál. Mindegy! A várból senki sem távozhatott.
A középkori apa, a hiteles feljegyzések igazmondása szerint, – egyenesen ambicionálta, hogy kamaszodó fia hozzá hasonlóképpen «minél jobban igyék és tudjon jól, hajdú módra szitkozódni» stb.
De micsoda sajátságos keverék-erkölcsök!
Mire ép ott tartanánk, hogy javába botránkozzunk, akkor – más feljegyzésekben viszont – a középkori atyának kedves nebulója tanítóihoz intézett, következő szigorú meghagyásaiba ütközik a szemünk:
«… jó legyen, kinek soha meg ne engedjenek, hanem ha kell, üttön üssék inkább minden órában és okoltassák! Legyen derék szolgáló ember, tisztes erkölcsü és Istenfélő ember, hazájáért életét ne szánja, így az Isten is megáldja s itt e világon is szép híre-neve leszen…»

Mármeg mit látunk itt?
Eltekintve az intelem általában morális jellegétől, az utasításnak csupán egyetlen mondatában: kétszer is előfordul Isten neve.
Ugyane korban Nagy Lajos királyról külön feljegyzik a történetírók, hogy uralkodásának minden kiemelkedő eseménye kapcsán, új meg új imák elvégzésére tett fogadalmat, míg végre a kötelezettség napi kétszáz Miatyánk és Üdvözletre (!) gyűlt, melyeknek elvégzésére az országos teendők mellett, többé nem is maradt fizikai idő. De Lajos nem magának, hanem Istennek adván ígéretét, még királyi állapotában sem érez arra jogot, hogy sajátmagát feloldozza! Krisztus földi helytartójához fordul s végezetül is koldusokat fogad, hogy bő alamizsnák fejében, ezek segítsenek jámbor adósságát letörleszteni.
Ugyanerről a világbirodalom-alapító uralkodóról seholsem olvassuk, hogy roppant hatalmára, vagy a már életében elnyert «nagy» melléknévre lett volna büszke. Annál boldogabb azonban, mikor a pápa 1355-ben a «kereszténység kapitányának, zászlóhordozójának» nevezi és a pogány kúnokat térítő apostolkodása jutalmául, a «petra christianitatis» jelzővel díszíti.
Az ilyen magas példákat természetesen tömegek követték. Így a középkori főurak valósággal vetekednek egymással a zarándoklatok, kolostorépíttetések és javadalmazások tekintetében s olyan nemes ember el sem képzelhető, aki állandó házi papot ne tartott volna, aki nevelő, gyóntató, tanácsnok, leveles deák és titkár egy személyben. Gazdáját mindenhová követi, megáldja ételeit, italait s naponta elimádkozza vele a kanonika hórákat, stb.
Ezeket látva, már-már hajlandók lennénk mégis inkább azok javára billenteni a mérleget, akik a középkor fő jellemző vonását a mély vallásos érzületben vélik megtalálhatni, mikor ismét azt tapasztaljuk, hogy a középkori főpap igen gyakran… még csak nem is felszentelt egyházi személy, hanem egy-egy javadalom puszta haszonélvezője, világi hatalmasságoktól kinevezett és néha nagyonis világias életet élő ember, aki jó, ha erkölcsiekben az átlag mértékét valahogy megüti. Tudunk az úgynevezett «bullás kanonokok» intézményéről; sőt, nem egy példa van arra is, hogy éretlen gyermekek töltenek be bíborosi méltóságokat, mely visszaélések ellen az Egyház ugyan mindig hevesen küzdött, ám épp a középkor sajátságos szelleme folytán, nem mindig sikerrel. Ilyen egyházon kívüli, főpapi személyek történelmünkben – Hyppolit hercegről nem is szólva – a mohácsi vész idejében Szathmáry György kancellár, aki jóval előbb püspök, mint felszentelt pap és Antonius Sirmiensis raguzai érsek, Mária király orvosa, aki szintén csak címzetes pap.
Már most következzenek a romantikusok érvei: a dugott házasságok!
Ezekkel hogy állunk?
A ránk maradt feljegyzések azt tanusítják, hogy Róma éppenséggel nem tűrt tréfát ebben a kérdésben. Aki nem az ő törvényszerű nyilvánossága mellett házasodik, arra fejenkint húsz font viasz bírságot rónak, az eskető pap pedig «fél esztendőre minden papolásaitól és javaitól el legyen» – azonkívül, hogy a titkos házasok az Egyház kebeléből is ki vannak zárva, míg csak frigyüket tanuk előtt, nyilvánosan meg nem áldatják.
E szigorú meghagyásokból joggal következtethetünk arra, hogy az Egyház kérlelhetetlenül üldözte a titkos házasságok vad romantikáját. Ám hogy üldöznie kellett, ez a körülmény viszont megint a regényesség hangoztatói mellett szól.
Az erkölcsi kérdések vizsgálatánál még egy szempont van, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ez: az adott szó és eskü szempontja.
Milyen értékük volt a középkorban ezeknek?
Forrásanyagomban ilyen sorokra bukkanok:
«Adék parolát a csend felől, tehát ki nem zúghatok semmit…»
Majd meg:
«Erre kezemet beadtam s így lelkemben jár, hogy megtartsam…»
A fent idézettekből és abból, hogy bíráskodásoknál az eskü perdöntő bizonyíték, arra kellene következtetnünk, hogy az adott szónak és eskünek igen nagy súlya volt. De… a döntés pillanatában már megint beleütközünk a középkor sajátságos szellemébe!
Mert miket tudunk meg itt közelebbiekben a középkori eskü felől?
Amelyik peres atyafinak több esküre jelentkező tanuja van, az a nyertes. Az ítéletet tehát nem annyira az ügyben rejlő belső igazság, mint inkább a tanuzásra felvonuló emberek száma dönti jobbra, vagy balra; azon tanuké, akik lehetnek közelről érdekeltek, sőt megvásároltak is. Ebből a felfogásból származott a középkorban az a fonák jelenség, hogy némely nagyobb per tárgyalásához, néha egész falvak keltek útra és ütöttek egymással szemben ellenséges tábort, készen mindkét részről, egymással homlokegyenest ellenkező dolgokra esküt tenni. Hogy a két csapat közül valamelyiknek elkerülhetetlenül a hamis eskü jegyében kellett felsorakoznia, az kézenfekvő.
Nem vall az eskü kellő komolyságára az a körülmény sem, hogy a tanuk esküjének: pénzbeli értéket tulajdonítottak. Így a kiváltságos osztályhoz tartozó személyek esküje tíz márkát ért; köznemeseké és alsóbbrendű papoké egy márkát; míg a jobbágynépségé mindössze egy forintot.

A célok különbözősége szerint az eskü minősége is különbözött. Volt: «tisztitó» eskü – gyanú alól; földre tett eskü – örökségi pereknél és határeskü – határvillogások esetében, stb.

*

Az eskü céljához és az eskütevő állapotához képest azonban az eskü mikéntje is módosult és meg volt szabva. Egyházi főembereknek teljes ornátusban, pásztorbotosan, mellre tett jobbkézzel kellett esküre kiállniuk; a polgároknak pedig deréköv nélkül, hajadonfőtt, a feszületre, vagy bírói pálcára helyezett ujjakkal. A zsidóság – ha ugyan nem a válogatás nélkül való, könyörtelen üldöztetés szellemét lebegtette fölötte éppen a kor hulláma – Mózes könyvére, vagy a zsinagóga fogantyújára esküdött. Az üldöztetések elfogult korszakában azonban az esküt csak különféle megaláztatások mellett engedélyezték neki.
Leggyakoribb a földre tett eskü. Ezt mezítláb, a vitás földön állva, úgy kellett kiadni, hogy az esküre bocsátott fél egy marék földet tartott a feje fölött.
A nők otthon esküdhettek, házuknál, de alacsony zsámolyon ülve. Ha a szöveget valahol elvétették, előbbre kellett a kisszékkel rukkolniuk. Hogy milyen oknál fogva, azt nem sikerült megállapítanom. Valószínűleg olyanféle babonás tényező játszhatott közre itt is, mint annál a szabálynál, hogy az olyan pereskedő, akinek nyelve az eskü elmondásánál megbotlott, ügyét örökre elvesztette.
Az itt előadottakból mindenesetre gyanúsan úgy mutatkozik, mintha a középkor társadalma a puszta szóra többet tartott volna, mint az erkölcsre. Ha ez a látszat valóban igaz, akkor egyedül a lovagvilág különös felfogásában lelheti magyarázatát. A lovag perlekedhetne, akár ki is játszhatja a világi törvényt: ez nem vet rá okvetlen árnyékot (inkább talán még virtus számba megy). De az úri szó megszegése, az már aztán becsületbe ütköző valami s az ilyen folt nem is tűrhető a vitézi kardon, mellyel a nagykorúságát elért ifjút… az oltár előtt ütik lovaggá és az Egyház védelmezőjévé.

*

Keverék, ellentét, logikátlanság, amerre csak nézünk; szélsőséges kavargása jónak és rossznak. De talán épp ez a káotikus kergetődzés jellemzi leginkább a középkort, melynek szelleme ugyan nemesfém-szemcséket a salakkal együtt lebegtet, de egy pillanatra sem mozgástalan. Robog, folyvást billegeti az emberiség hintáját, – alakul, alakít: ezer gyarlósággal vajudja a születendő Új Kor képét.
Ne itéljük meg túlontúl. Minden tévedése és nyersesége ellenére is felfedezhetők benne a nemes törekvések elemei s a köd, mely elburkolja: érlelődő világok, érlelődő műveltségünk aranyfüstje.

Forrás: Tegnap és régmúlt. Elbeszélések, rajzok. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, 1939. MEK